Az ablak redőnye mögött állt. Idős volt, ráncos, aszott és elkeseredett. A redőny résein keresztül figyelte a langyos éjben elhaladó vidám, fiatal embereket, párokat, az újakat, a reménytelieket, a vidámakat. Mögötte a kis lakás konyhája, némi maradék a tűzhelyen, a serpenyőben, a konyhapulton, a lelkében. Szeme élesen vizsgálta a többit, a kintieket, akik nevettek vagy csak sétáltak, szerettek és fogták egymás kezét, beszélgettek és terveik voltak. Itt, a redőny mögött sötét volt, kicsi volt a konyha, a falak közel álltak egymáshoz, hozzá és a végtelen beláthatatlan tereihez. Odabent és kint is tűz lángolt, de szemei szűkre élesedtek, szűkre, mint a redőny rései, szűkre és élesre, vijjogóra. A redőnyön belül homály volt, odakint, az éjjeli lámpák alatt fény, fénykörök, benne a sétálókkal, a beszélgetőkkel, a vidámakkal, akik előtte voltak annak, aminek ő a végén.

De bent is tűz gyúlt. A tűz nem huny ki az öregséggel, csak átalakul, izzássá, a veszteség, a vereség tűzévé, és a sétálók, az utat járók felé nyúl, és egyesül velük. Nem látja egymást a két tűz, de az elmenő szívben és a születőben ugyanaz lángol.

A konyha kövei kezdték. Az első lassan elengedte ragasztásait, feloldotta a többiekhez fűző kötéseit. Áthalványult, finoman megremegett, meghajolt, beleborzongott születésébe, és az öreg mögött, akinek résnyi szemei a sétálókat őrizték, ívben meghajolva felemelkedett. Kékes, színes, bársonyos hullámok csorogtak belőle a többi kőre, amik mind ébredni kezdtek. A többi kő is duzzadt, egymásra nézett, szeretett, akart, és a konyha padlója egy áttetsző, átizzott, átlényegült érzéssé vált. Kint a szeretők sétáltak, öleltek, csókoltak, nemzettek, az éjjeli lámpák fénye sárga burokba vonta testüket, a csillagok, a végtelen éj felé tárták magukat. Táncolt a kívül és a belül. Bent, az öreg nő konyhájában már felemelkedtek, remegtek a kövek, alászálltak, és megcsókolták az asztalt. A régi, mocskos falábak hullámzó kéjjel kiáltottak az asztal lapja felé, aki viszonozta szerelmüket. A vén, leselkedő asszony mögött párzott a kő a fával, és berobbant a konyhapult, millió szikrát szórt szét, magokat repített a konyha levegőjébe, az új világteremtésbe. Az edények szenvedéllyel keresték a kanalak ölét, a kések a lábosokkal elegyedtek izzó táncba, a konyharuha egy tál vágyába olvadt, és az öreg csak nézett tovább a résen, nézte a kint táncolókat.

Nem volt megállás, a világot alkotó elemek a világon túlit akarták, a konyha minden alkotórésze a megváltást kereste. A teremtő párzás az öregasszony bokájához ért. Felkúszott szegényes ruháján, papucsa felsóhajtott, és szikrázva oszlott a levegőbe, az ablak párkánya a redőny köré csavarodott, és a teremtés akkor és ott, abban a konyhában felmorajlott, ahogyan egykor a magányára ébredő isten. A folyamat megállíthatatlan volt. A kint táncolók szörnyekké és angyalokká nemesedtek, egyik a másik után tűnt el az ölelésben.  Bent, a magányos, régen megállt idejű félhomályban, az öreg nő konyhájában megkezdődött a világ teremtése, egy új világé, tele reménnyel, igazsággal, küzdéssel és tanítókkal. A kinti táncosok új nemzedéke emelkedett fel a konyhai eszközök egyesülése nyomán, az anyag a fénnyel, a gondolat az isten érzelmeivel olvadt össze, de az öreg még a résen át nézte irigyen a kintieket. Bent a falakról remény csurgott alá, az új, a megnevezhetetlen, a rendkívüli, a megváltást ígérő, és egy villa meg egy lábos nászából megszületett a megváltó. Az anyag őrült kavargásából csillagrendszerek léptek elő, és idő teremtetett, és buddhák sora emelkedett fel, akik tanították a végtelen körben kavargó létezőket, a rabságban sínylődők tömegét.

A konyha lett a világ, az öregasszony lett a világ, amíg nézte a táncolókat, a beszélgetőket, a fiatalokat. Nem volt semmi többé rajta kívül. Papucsa, göcsörtös ízületei, ráncai, fonnyadt izmai, elhasznált teste, torz indulatai, betegessé nyomorodott vágyai fülsiketítő robbanással szórták szét az új világ magvait, kicsiny konyhája, elnyűtt élete, meg nem értett tapasztalatai az új világokat megváltó bölcsesség alapjaivá váltak. A redőny levált kereteiről, az öreg szemei lecsukódtak, hogy ne lássák a kint sétálókat, átölelte élete, előbújt minden elgondolt gondolata, mindent átélt érzelme, és felhalmozott valóságából milliószám gurultak szét az új világokba apró, utat kereső, izzó, tápláló kis lények, akik keresték helyüket az örökben. A kint táncolók nem vettek észre semmit, még köreik tartották őket kijelölt helyükön, még ideje volt megtalálni, felszabadítani, átlényegíteni, megfejteni saját teremtményeiket. Az öreg elengedte a redőnyt, ujjai leváltak az ablakpárkányról, hiszen azok már úgyis saját táncukat járták a konyha többi élővé ébredtjével, ráncos arca elsimult, fejét hátravetette, karjait széttárta, és a mögötte dúló harcos, szétsugárzó, csendes, csodálatos mély szépségbe vetette magát, és süllyedt, emelkedett, halt, kibújt, elmerült és felbukkant, míg csak világai, teremtményei nem engedték végleg elpihenni itt és odaát egyaránt.