Egy ablakot láttam. Súlyos függönyök a szélére húzva. Bent a szoba, túl rajta, odakint a feketébe burkolódzott széles mező, mögötte a szakadék, és a szakadék fekete mélye felett a csillagos égbolt. Írtam ezekről nektek. Lassan körbejárom, eltávolítom, közelebb hozom, így már csak egy kép. Nehéz objektíven szemlélnem, mert belőlem lépett elő, de a távolság növelésével egyre jobban megy. Rendben, vizsgáljuk meg jobban. A házban az ablak mögött a szoba, ahol a kezeim ismerték a falak kitüremkedéseit és repedéseit. Innen mosott ki az ár, a végtelen és utolsó kiáradás. Jó, ezt már láttuk. Itt vártalak a lyuk mellett, és megleltem, végre, ez az a hely, ahol hétmilliárd kalpán keresztül vártam visszaérkezésed. Megtaláltuk, menjünk tovább. Most hagyjuk a várost, sok szó esett róla, és a falakat is vizsgálhatjuk távolról, hiszen kívül vagyunk, mivel a bezártság végig csak illúzió volt. Ó, itt van a legnagyobb, akit üdvözöltünk, harcosként, fegyver a mellhez, kis meghajlás, ezen is túl vagyunk. Ha akar valamit, szól vagy támad, de most nem ajánlanám, mert fel vagyok húzva. Menjünk tovább. Az izzó új város, ez még most is fénylik, de már nem lakják. Nézzünk be, a szobák padlója, fala még vörösen lángol, illik a hangulatomhoz. Egy még itt van, támad, néhány gyors mozdulat, a földön van. Itt hagyhatjuk, nézzünk be mégis a városba, ahonnan eltűntek az emberek. Biztosan sajnálni kellene, de most nem megy, remélem, egy sem maradt. Azért a kardon a kezem. Egy maradt mégis, nem lehet igaz, fut, de utolérem, és levágom. Nincs több, eltehetem a kardot, csak a vért kell előtte lerázni. Jó, tovább. Az éhség mardos, de nem találom a szörnyet, most megússza. Forog, morog, űz, még, előre, tovább, hát megyek. Félelmetes, milyen könnyen és egyértelműen foszlik le rólam az erkölcs és a megbánás. Az Esemény szereplői már nincsenek sehol, széles, üres tereken és hegyeken járok, sehol sincs már a mediterrán és sárga fény. Érdekes, a belsőmben fokozódó feszültség nem tombol, nem válik akarattá, csak erővé és elszántsággá: hát megyek, és akkor ezt most így mondom el. A teher nélkülit, a bohócot, a világokban szédelgő imposztort keresem, bár most talán jobb, ha elkerül. Tudjátok, kerestem lágy szépségű tájban, kerestem szóban, igazságban, gondoltam, szót értek vele, de ha nem, hát jó, akkor most magára vessen. Mit tegyek hát, így alakult, és most képtelen vagyok felelősnek érezni magam miatta. Vártam, cselekedtem, tettem a dolgom lehetőségeimhez mérten, aki többet várt tőlem, az most lépjen elém, ha felkészültnek érzi magát. Kezem a kardon, és a penge legalább annyira veszélyes rá, mint rám. Az elrejtettet megigazítom ruhám alatt, még nem dobom el, még védem, de fogytán a késztetésem. Összeállítottam magamban a nem-cselekvés alaptételeit, kerestem buddha-természetem, de most ezt elengedem, mert észrevettem, hogy görcsösen szorítom őket, mint a kincseimet. Most cselekszem, és természetem nem a buddháé, hanem egy harcosé, egy túlélőé, aki ősei véréből és küzdelmeiből teremtetett. Mit tudom én, honnan jövök, mi lesz utánam, de most itt vagyok. Sebek borítanak, és mindnek története van, mind engem épített, mind segített énmagammá lennem. Majd leteszem az énem, majd elpazarolom, majd eldobom, majd megölöm, de még nem: ha most kell, akkor gyere, és vedd el, ha tudod.