Az ember tudományai még a mi léptékünkhöz, a mindössze néhány ezer éve felgyorsult eszmélésünkhöz viszonyítva is szempillantásnyi idő alatt rendkívüli mértékű fejlődésnek indultak. Az ember a tudományain keresztül egyre jobban megismeri világát és benne önmagát. Olyan kérdésekre is válaszokat kap, amikhez nem is remélte, hogy a tudomány segítségével kerül közelebb, mert vallási, spirituális természetűnek hitte. Jobban megismeri a tudatát, személyisége, lelke működésének mozgatórugóit, az anyag határait, de az anyag és a szellem közös határait, és megdöbbentő hasonlóságait szintén. Kerülni szeretném a tudományos blablát, mely során lelkes laikusok túl merész általánosításokat tesznek, és oktalanul összekevernek tudományos fogalmakat, de semmiképpen sem szeretnék úgy tenni, mintha nem vehetnénk észre párhuzamokat az anyag és a szellem természete között.

A pszichológia tudományának pályája rakéta módjára ível fel. Bár vannak vele szemben fenntartásaim (túl fiatal még, túl sokat téved, amit ritkán lát be), de tagadhatatlan, hogy alaposan feltérképezte a személyiséget. Megfejtette viselkedésünk okait, megtalálta a rejtett mozgató erőket, visszavezetett minket gyermekkori gyökereinkhez, és kategorizálta, címkékkel látta el különlegesnek hitt tulajdonságainkat. Időnként többet árt, mint használ, mert az egot felemelte, rajongás tárgyává tette, és megalapozott az áldozati pózoknak. A negatív tulajdonságainkkal alig kell foglalkoznunk, viselkedésünket nem kell korrigálnunk, csak egy megfelelő címkét kell magunkra akasztani, korábbi sérüléseinkre kell rámutatnunk, és kész a felmentés. Tudománnyá emelte az átlagemberek számára a manipuláció művészetét, ezért már nem igazságok versenyeznek, hanem az erők, melyek az egyéni véleményeket érvényre juttatják. Bár ez mindig így volt, ám mostanra vált belőle populáris tudomány, bárki számára elérhető eszköz, amihez mindenki érteni vél. Amit viszont kevesen szeretnek észrevenni az az, hogy a pszichológia kifordította a lelkünket, napvilágra hozta titkait, és kiderült, hogy nincsenek titkai. A személyiség, amit általában a lelkünkkel azonosítunk, genetikai és memetikai (szociális alapú, neveltetéstől függő, környezeti hatásoknak kitett) hatásokból formálódott, és azoknak megfelelően reagál. Mindig, és ha néha önállónak tűnik, az szintén az előbbi okokra vezethető vissza, tehát a meglepő megnyilvánulásai is kiszámíthatóak.

Az orvostudomány ugyanezt mutatta meg a testünkről és az agyunkról. Agyunk szintén egy gép, sejtek halmaza, mely a sejtek között kiépült rendkívüli számú kapcsolat módszerével teremti a környezetet, érzeteket, érzelmeket és gondolatokat generálva. Működtet, a személyiség felépítéséhez szükséges fizikai környezetet biztosítja, és a valahol bennünk már eleve meglévő döntéseket utólag kontrollálja és elhiteti, hogy ő volt a kezdeményező (lásd „tudat” sorozat). A külső világot nem az agy alkotja, de a róla bennünk élő képet már igen, ezért mindaz, amit észlelünk, kijelenthető, hogy nem olyan. Ezzel az agy a nemtudás-alapú létezésünk legfőbb fenntartójává válik.

A biológiával karöltve az előző tudományok elénk tárták, hogy a tudat élménye kivetülés, melyet ugyanaz a késztetés hoz létre, melynek érvényesülésére az állatvilágban még elég az ösztön: a túlélés és a fajfenntartás biológiai kényszere (314. bejegyzés). Szélsőséges helyzetekben ez a kényszer az emberben is egyeduralkodóvá válik, és lerántja rólunk a humánum, a szocializáció vékony fátylát, hogy megmutatkozzon ősi valóságunk. A természettudományok ebből a szempontból, a tudat kutatásának és meghatározásának kérdését tekintve el is érték határaikat: nem tudják, és nem is fogják tudni meghatározni a tudat mibenlétét, mert a világban semmi nem ismerheti meg önmagát tökéletesen.

Az elméleti fizika, az anyagtudományok túlléptek az anyag észlelhető határain, és az emberi elme számára már túl kicsiny tartományban nem a fenti világ szabályait találták. A tér, az idő, a mozgás, általában a létezés idefent ismert törvényei odalent alig szabályoznak. A fizika megmutatta, hogy a határok nem messze, nem rajtunk kívül találhatók, hanem bennünk, körülöttünk mindenben, és észlelésünk alapvetően téves. Érzékelésünk, felfogásunk hozzánk igazított, nekünk rendelt, hogy biológiai testünket képesek legyünk életben tartani. Képtelenek vagyunk felfogni a valóságot, még az anyagit is, de ennél tovább megy a tudomány, mert megkérdőjelezi a valóság létezését is. Felfedezte, hogy minden másokhoz képest valami, csak egymáshoz képest mérhető, és ha létezésének ténye egyáltalán kijelenthető, csak másokhoz képest határozható meg.

A társadalomtudományok górcső alá vették az igazság fogalmát, és szintúgy egy kitágult, végtelennek tűnő tartományba tévedtek, ahol nem uralkodik semmilyen isteni, erkölcsi, késznek tekinthető rendszer. Korábban egy konzisztens, legalább magára nézvést következetes rendszert tekinthettünk tökéletesnek. Még korábban bármit, ami az időben nem-született, isteni, égi eredetű volt. Ezek az igazságok törvényekké válhattak, és szabályozták az időbe és térbe vetett, halandó ember hétköznapjait, gondolkodását, majd reményt adtak a halál ellen, felvetették az élet folytatásának lehetőségét. De mostanra elveszítettük a hiteinket, és érezzük, hogy nem mindig kár értük, mert gyakran csak gyarlóságainkat lepleztük velük.  Ha mégis találunk egy hitet, már kétkedve fogadjuk, nem azzal az őseinkre jellemző gyermeki ártatlansággal. Már a konzisztenciának is vannak alternatívái, az összefüggések is gyanúsak, az igazságelemek közötti kapcsolatok is képlékenyek. Az igazságok már nem csak egyféleképpen, hanem bármely érdek és nézet szempontjából is lehetnek konzisztensek. Nem csak az igazság, hanem belső összefüggései és ellentmondásai is kedv szerint alakíthatók, nem csak a valóság, hanem a valóságnak otthont adó keretek is rugalmasak. Nincsenek objektív igazságok, ami már a tömegek számára is nyilvánvaló. Mindez egyben üdvözlendő, hiszen a felemelhetik magukat vezetőik és papjaik elnyomása alól, másfelől veszélyes, mert a biztonság elvesztése szuicid és destruktív hajlamokat generál társadalmi szinten, amit jelenünkben a népek közötti és a társadalmakon belüli fokozódó feszültségnövekedés mutat. Ami a kutató elmének a kötöttségek alóli felszabadulás, lehetőség, az a társadalomnak frusztráció és félelem.

Mintha nem csak az univerzum törvényeit, de az univerzumnak helyet adó teret és dimenziókat is lehetséges lenne céljaink szerint alakítani, mintha az embert és a lelkét erőforrásként lehetne használni. És igen, lehetséges, mert a világ végtelen, az ember egy gép, és ameddig saját vagy gépeink intellektusa terjed, és ameddig a bolygó erőforrásai biztosítják a szükséges alapokat, hatalmunk kiterjeszthető, már önmagunkra is. Természetesen látjuk a bennünk lévő mozgatót, amihez nem férünk hozzá, aminek nem értjük az okát, de belátjuk, hogy ez hiátusunk is marad mindörökké.

Létezik egy nagyon régi tudomány, ami ugyanezeket állította, és ez a buddhizmus. Ez egy olyan eszme, ami nem szeretne a régiek helyére lépni, nem akar új istenként és új tudományként felragyogni, hiszen éppen maga is 2500 éve állítja, hogy az ember önvaló-nélküli, hogy a határok képlékenyek, nincsen valóság, az érzékelés tévedés-alapú, a dolgok csak függésben léteznek, az igazságok ködből épültek, az eszmék öncélból, az ember istene pedig alávetett a változásnak. Egy olyan eszme, ami nem tagadja az istent és a kifürkészhetetlen belső mozgatót, csak tisztelettel elengedi a megismerhetetlent, nem jelent ki róla vállalhatatlant, és azzal foglalkozik, amire befolyása van. A tudomány fejlődése megmutatta, hogy a buddhizmus nem csak vallás, hanem tudomány is, az ember tudománya. Harmóniában élve a többi vallással és tudománnyal az ember természetéről beszél, nem többről és nem kevesebbről. A természetéről és a lehetőségeiről. Szent értelemben tudomány, és lehetne ilyen bármelyik vallás, ha szerényebben megtalálnák a helyüket. Ez a kor valaminek a lezárása, és mint ilyen, egy újnak a kezdete. Az embernek soha vissza nem térő lehetősége adatott leszámolni hamis mítoszaival, önmaga istenítésével, reménytelen ábrándjaival. Ez a buddhizmus kora, ami igazolja a Buddha felismeréseit, ahogyan a Buddha igazolja a kor felismeréseit. A tudomány és a világos tudatú spiritualizmus ebben a korban kéz a kézben jár a buddhizmussal. Mi pedig, akik ezzel foglalkozunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Használjuk ki életünk e csodás lehetőségét!