Korábban már beszéltünk a tudat lyukacsos, erősen hiányos természetéről még az ébernek észlelt állapotunkban is. Ha bárkit megkérünk arra, hogy pontosan számoljon be az elmúlt fél órájáról, alig-alig fog emlékezni valamire, pedig rengeteg kép, hang, illat érte érzékszerveit, rendkívül részletgazdag volt a körülötte lévő világ, nem beszélve a temérdek kisebb-nagyobb, zömében félbeszakadt gondolatról a fejében, és az érzelmi hatásokról, amik végképp nem tudatosultak, csak hangulatból hangulatba rángatták őt. A tudat csak felvillanásokban jut tudomásunkra, és ezen éles, a mély homályból egy-egy pillanatra felvilágló fényes észleléseket érzékeljük folyamatosságnak, ezt látjuk életnek. Pedig életünk nagyobb részét öntudatlan állapotban töltjük, most is, miközben én írok, és te is, míg ezt olvasod. Pedig most koncentrálunk: képzeld el azt, amikor csak sétálsz, nézelődsz, főzöl, vagy más rutinszerű tevékenységeidet végzed. Az érzékszerveink ilyenkor is rengeteg információt közölnek az elménkkel, az érzelmi és gondolati életünk ilyenkor sem áll le, de ebből vajmi keveset tapasztalunk. Természetesen a tudat éber rétege alatt maradó, ott zajló tevékenységekről nem lehet tudomásunk, ezért azt sem érzékeljük, ha éberségünk kihagy, és csak az ezt a réteget átütő, fényes pillanatokat éljük meg, a köztük lévő űrt nem. Ezeknek az átélt pillanatoknak a fényes sora az, amit életnek érzékelünk, ez az életünk, és mivel a köztük lévő szünetekben tulajdonképpen nem vagyunk, halottak vagyunk, nem éljük meg magunkat, ezért fel sem tűnik nekünk, hogy az élet nem más, mint az élet és a halál sűrű váltakozása. Az elme nem enged fel mindent a tudat éber rétegébe akkor sem, amikor nem alszunk, és jól is teszi, mert ha az összes gondolatunk, érzelmünk és érzékelésünk egyszerre zuhanna ránk értelmezendő és megélendő feladatként, hamar összeomlanánk.

Tehát tudatunk rengeteg mikro, közepes és nagyobb rést tartalmaz, sőt, alapvetően ezekből áll, és a tisztán észlelő pillanatok a ritkák. A rések tehát elsőre halott állapotoknak tűnnek, hiszen ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy öntudat nélküli állat vagy növény: létezik, reagál, minden életjelenséget produkál, de tudata oly ködös, hogy nincs önreflekciója, így nincs benne olyan lény, aki értesülne létezéséről. Ám ezek a rések csodálatos lehetőségek a dharmikus üresség, valódi lényegünk felismerésére. Ezekben a pillanatokban ugyanis nincs „én”, ezért a szabadulás kapui, olyan rések, amin a lény átfér, és a tiszta létezésbe léphet.

Ezek a rések mentesek a múlt emlékeitől és a jövőre vonatkozó elképzelésektől. Felfedezésükkel beleláthatunk a dolgok alapvető ürességtermészetébe. Ezek a köztes terek, az előítéletektől, bedobozolt, előre csomagolt gondolatoktól és válaszoktól mentes földek, rések az intellektusunkban, tudatunkban, lelkünkben, pszichénkben, érzelmeinkben. A réseken keresztül beléphetünk abba a világba, ahol végre nem állandóan magunkkal találkozunk és magunkból indulunk ki, ahol a szabadság nem a merevség és kötöttség enyhébb formája, hanem valóban megélhető függés-mentesség.

A réseket persze nehéz megtalálni, hiszen alapvetően öntudatlanok, ezért kell hozzá némi gyakorlás. Minden ember tapasztalta már őket életében legalább néhányszor éber állapotában is. Olyankor mintha megállna az idő, mintha nem lenne rajtunk az énünk terhe, ezért néha ijesztő, de általában szépséges, nyugodt állapotok. Főleg gyermekkorban, vagy felnőve egy békés, kellemes pillanatban kapott el minket, és boldog, természetes állapot volt, de sajnos könnyen kizökkentünk, mert a majomelme folytatta ugrándozását, és visszarántott minket a szokott keretek közé.

Gyakorolni kell ahhoz, hogy a réseket megtaláljuk, és minél többet időzhessünk bennük. Egy egyszerű gyakorlat a következő: rés van a ki- és belélegzés végén, minden lélegzési ciklusban kétszer is. Mikor a kilégzés vagy a belégzés véget ér, egy pillanatra megáll a folyamat, mielőtt tovább lendülne a következő szakaszba. Időt szánva ennek a megfigyelésére, lehetőleg meditációban, tapasztaljuk, hogy minden lélegzetben jelen van a halál, a születés és a kettő közötti átmenet, köztük egy-egy pillanatnyi ébrenléttel. Mind megfigyelhető és átélhető lélegzetenként kétszer.

Ha a réseket észre tudjuk venni, életünk végtelenül hosszabb és tartalmasabb lesz. Minden pillanat folyamatossá létesül, és nem csak az éberségre igényt tartó felvillanásokban élünk majd, amik ritka, statikus állapotok, nem csak a születés és a halál rövid állapotait érzékeljük, hanem átélhetővé válik az átmenet, és a létezés körének megszakítatlansága. Minden folyamatosan változik, azaz születik, létezik, meghal, és ha elég éber figyelemmel keressük ezeket a réseket, akkor számuk ritkul, idejük rövidül, és egyre több minden tudatosul hétköznapi körülményeink között.

Rohanó, gondokkal és feladatokkal teli napjainkban alig-alig tudatosul valami. Mindenki szeretné az életét, főleg a tartalmas, igazi életét meghosszabbítani, ezért szabadidőre, szabadságra vágyunk, majd ha néha adódik, akkor azzal sem tudunk élni. Egészen más perspektívát nyújt a rések felfedezése: a hétköznapok megélését és valódi életté való nemesítését teszi lehetővé, ami mind az életet végtelenre nyújthatja, mind a szabadságot elhozhatja. A világ sosem fog megváltozni, de a tudat változhat.

De a fő haszon, bármennyire hihetetlen, nem az életidő radikális meghosszabbítása és a boldogság elérése. Felfedezve ezeket a réseket észrevehetjük tudatunk valódi természetét, amit eddig a tudat folyamatosnak tűnő, ám valójában pillanatnyi felvillanásai elfedtek, mint egy tó nyugalmát és mélyét a szél által korbácsolt viharos hullámok. Ezután kezdődhet a tudattal a valódi munka.

A majomelme a gondolatok végtelen zuhatagát produkálja, ám a réseken keresztül látszik a zavartalan tudat, amire a majomelmének nincs befolyása. Ott életünk folyamatos mormogása elcsitul, és látszik a mozdulatlan, kötődésmentes csend. Ez mindig ott rejtőzik a rángatott, meggyötört tudat zaja alatt. Mindig tiszta és mozgás-nélküli, akkor is, ha figyeljük, és akkor is, ha nem. A réseken keresztül látszik a megszakítatlan tudat, ami mentes nyereségtől, veszteségtől, előítélettől, vágytól, haragtól, fenséges és ragyogó, elnyugodott és boldog. Nem rángatják érzelmek, gondolatok, indulatok. Első megismerése után nehéz komolyan venni a világot, majd igazi, mély megismerése után lehet csak igazán komolyan venni bármit is.

A szamszára bizonyosnak tűnik, eleve elrendeltnek, a világ alapvető és meghaladhatatlan törvényének, de a körforgás és az abban való részvétel nem az egyetlen lehetőség, nem vagyunk állandó ismétlődésekre ítélve, megszabadulhatunk.