Ideértem, mert késztetett a vágy, hogy tovább menjek, és figyeljek, éberen, mert alig maradtak emlékeim, amikből felismerem magam. Az alkot engem, amire emlékezem, azt ismerem a világból, amit máshonnan kaptam. Üres kézzel érkeztem meg a városba.

Fényes, kietlen táj. Szabadulás az út porától, eloldódás a kietlenségtől, a magány fogságából. Idefelé jövet még csak a gondjaim zavartak, még csak megoldást kerestem a hétköznapok zűrzavara ellen, de többet találtam itt. A napfényes város lustán fürdik a fényben, alacsony, sárga házait áztatja a Nap heve. A benne élők békéjét vigyázza a vár tornya, a hitük, a családjaik. Hallottam hősükről, elmesélték az Eseményt is, és láttam, hogy ez végül is mit sem változtatott rajtuk. Dolgoznak, esznek, szülnek, azt teszik, amihez értenek. Esznek, amikor éhesek, alszanak, amikor álmosak. Szeretem bölcsességüket, szívesen vagyok közöttük.

Nem  kérdik hitemet, de enni adnak, és egy szobát, ahol pihenhetek. Tudom, hogy nem maradok közöttük, és próbálom elfojtani a vágyat, hogy ne menjek el innen. A hősük különösen érdekel, szeretnek mesélni róla. Állítólag a toronyban él, évszázadok óta, amit nehezen hiszek, de nem akarom megbántani őket kétkedésemmel.

Most egy ideig nem megyek sehová, úgy döntöttem, feltöltődöm itt. Elfoglaltam egy házat, lepakoltam, berendezkedtem. Reggelente kimegyek a tengerpartra, és a harmatos fűben, kicsit borzongva a hajnali nyirkosságtól, a szikla szélén ülve köszöntöm a felkelő Napot. Aztán a városban járok, ismerkedem, és segítek a munkában. Hosszú idő telt el így.

Tudom, hány ház van a városban, ismerem az utcákat, a sárga sziklás hegyet, a várat a dombon. Ismerem az életüket és a lakókat, a vidám ifjakat, a mosolygó lányokat, a meglassúdott öregeket. Ezért is volt furcsa, amikor az egyik reggel, igen, nem olyan régen, egy szokásos, álmos reggelen, visszafelé a tengerpartról, az egyik szélső házat, amiben az a kedves pár lakott, nem találtam. Bármilyen furcsa ezt kimondani, hiszen házak nem szoktak eltűnni, de nem volt ott, a nagy olajfa mellett, ahol az a földút kanyarodik, amin az a nagy, vízvájta gödör nehezíti a szekerek mozgását. Nem hittem a szememnek, körbejártam a helyet, és a helyzet komikumát érezve megkérdeztem az ismerős szomszédokat, hogy mi történt. Csodálkozva néztek rám. Nem volt ott ház soha, és nem ismerték a családot. Sosem laktak ott azok, akiket kerestem. A város változatlan volt, de én egész délelőtt szédelegve sétáltam benne. Talán a Nap sütött túlságosan erősen, talán az élmény volt megrázó, de kételkednem kellett emlékeimben. Ismerőseimnek nem mertem beszélni az eltűnt házról.

A következő reggel vidám akartam maradni, és elnyomtam magamban az előző nap élményét. Ám amikor visszafelé baktattam a partról, az utca közepén legyökerezett a lábam. Egy ház, ami korábban részben a többire támaszkodva áll a fényben, aminek kertjében előző napon még gyermekek szaladgáltak, eltűnt. Eltűnt lakóival, kertjével, környezetével együtt, és eltűnt a város lakóinak emlékeiből is. Feldúlva kerestem őket, érdeklődtem, de csak zavart nevetést és furcsa pillantásokat kaptam. A város lakói szerettek, és nem értették, mi történt velem, pihenni küldtek. Reszketve tértem haza, és aznap már nem mertem kimenni. Elaludtam.

Másnap reggel a szobámban talált a reggel, nem a parton ülve. Tudtam, mi vár odakint. Dél volt, mire előmerészkedtem, és az utcákat járva rövidesen megtaláltam, amit kerestem. Illetve nem találtam, hiszen eltűnt, elpárolgott, egy újabb ház, a város széle felé, ahol korábban sokat vendégeskedtem, és ami most nem volt a helyén. Nem csak egyszerűen hiányzott, hanem hűlt helye volt kertje fáinak, a ház alapjának, mindennek, ami azt mutatta volna, hogy itt valaha emberek éltek, szerettek, dolgoztak. És hűlt helye volt a családnak a többiek emlékeiben. Rokonaik, barátaik, szüleik nevettek ki, amikor kérdezősködtem felőlük, és éreztem, hogy már híre terjedt furcsa viselkedésemnek. Kirohantam a tengerhez. Éreztem, lázas vagyok, a hideg és a meleg felváltva kínzott. Mi történik velem? Mi történik itt?

Napokig nem mozdultam ki a házamból. Kedves emberek jöttek, ápoltak, ételt hoztak, és megnyugodtak, hogy előző, nyugtalanító viselkedésem csak egy betegség következménye volt. Nem tudom, hány nap telt el lábadozásommal, de végül magam is megnyugodtam, hogy lázálmom volt. Mikor derűsen, felépülve végül kiléptem a házamból, felkiáltottam, és megtántorodva az ajtófélfába kapaszkodtam: körbenézve mintha a pokol nyílt volna meg szemeim előtt. Az utca foghíjassá vált, házak hiányoztak, minden rendszer, minden magyarázat nélkül. Rohantam, őrjöngve sírtam, és a hiányos utcákon a szembejövőket faggattam beléjük kapaszkodva. Kérdeztem, emberek neveit soroltam, akik örökre eltűntek, nyomtalanul kitörlődtek a múltból, az emlékekből és az élet könyvéből. A város fele állt már csak, közöttük üres, csupasz telkek, az emberi élet nyomai nélkül, és a maradék lakók úgy éltek, mintha semmi nem történt volna. Nem értették kérdéseim, nem ismerték az eltűnteket, és most már nyíltan úgy tekintettek rám, mint egy bolondra. Az utcákon többször végigrohantam, és ahogyan esteledett, kétségbeesetten láttam, hogy már ott sem áll ház, ahol még reggel emberek készülődtek munkára a kapuban, ahol anyák intettek a gyerekeiknek és nekem. Gyűlt az éj, és a fogyatkozás nem állt meg, sőt, gyorsult. Jajgattam, a ruhámat téptem, könyörögtem a körém gyűlt embereknek, hogy hagyják el a várost, mert el fognak párologni, nyomtalanul, végleg. A város maradék lakói a kiürült utcákon, a még megmaradt néhány házból kiszaladtak, és nem értették szavaim. Odavezettem őket a letarolt, széljárta telkekhez, de csak meredtek rájuk, és csodálkoztak rettegésemen. A város szélére szaladtam, lerogytam egy fa alá, és kimerülten álomba zuhantam.

Az erős, forró napsütés ébresztett. Rongyos, megszaggatott ruháimban, botladozva sétáltam be a város maradékába. Egy utca utolsó, még meglévő házából egy ismerősöm intett, nyugodtan, mint régen. Az üres utcákon a szembejövők, az utolsó lakók kedvesen érdeklődtek hogylétem felől, remélve, hogy már jobban vagyok. A piacon az utolsó két árus derűsen várta a vevőket, akik már sosem jöttek el, eladásra szánt portékájukból még semmi sem hiányzott. A partig vánszorogtam, ahol ruhámat a mellemen összefogva sokáig bámultam a vizet. Tudtam, most már vége lesz, nemsokára befejeződik.

Alkonyodott, amikor feltápászkodtam. Mikor ráléptem a városba vezető útra, ott, ahol korábban az első ház állt, már nem féltem. Az üres, csupasz pusztaság felett kellemes, langyos esti szél fújt. Sziklák, szikár bokrok és szívós füvek borítottak mindent. Ház, út, oszlop, ember formálta kő, semmi sem maradt. A lágy esti fényben magam álltam ott, egy megejtő szépségű mediterrán táj közepén, ahová odahallatszik a tenger moraja. Üres volt a domb, ahol a vár állt, magányos és érintetlen volt minden, ameddig a szem ellátott.

Tovább kell mennem, és figyelnem kell, éberen, mert az emlékük már csak bennem él, és csak az emlékük az, amitől az vagyok, aki, amitől felismerem magam. Az alkot engem, ami belőlük megmaradt, annyit ismerek a világból, amit nekem adtak. Úgy távoztam, ahogyan jöttem: megyek tovább.