Egy ideje furcsa szokásokat vettem fel. Ha a hideg nem oly kegyetlen, és nem vág éles késként a húsomba, a cellám ablakába állok, és a párkányt borító hóba rajzolok. Minap is így tettem, és először a kereszt jelét húzta az ujjam, mert az eszem és a szokás így vezette, de aztán öntudatlanul bűnös ábrák kerültek ki kezem alól. Igen, uram, a női test egyszerű, vulgáris ábrázolása, szemérmetlen és vágyról árulkodó rajzok lepték el a párkányt. Mire felocsúdtam, a hóban mindenfelé a testi élvezet pajzán ábrázolásai látszottak. És nem töröltem le kezem bűnös munkáját, hanem csak a másnapi hó takarta el őket… Máskor szerény ebédemet, a barna kenyeret és a korpával kevert kását fogyasztottam, és újra ellepett az érzéki vágy: nyelvemmel a frissen sült hús, a gyümölcsök és a bor zamatát véltem élvezni, és hátradőlve, szememet behunyva adtam át magam a kéjes képzeletnek. A közös ima során rendre elkalandoznak gondolataim, eltűnik szemem elől a kopott falú, szürke, félhomályos és rideg imaterem, a kopár, jeges, sziklás hegytető, és szülővárosomba szállok. Újra látom a forgatagot az utcákon, a piacokat, a nőket, képzeletemben együtt iszom a barátaimmal, és férfias harsánysággal lányokról és verekedésről beszélünk. De aztán mindig visszatérek hozzád uram, mert tudom, hogy nincs más reményem, csak te.

Nekünk egyetlen reményünk, hogy hozzád térünk meg a halál elszenvedése után, megmenekülve a megsemmisülés rettenetes iszonyatától, de nem mi, bűneinkkel terhelt személyek, hanem a lelkünk, valami szent, ami egyszerre vagyunk mi és nem magunk, amiben mégis megtaláljuk lényegünket. De rajtad gondolkodva, istenem, néha bizony úgy érzem, hogy ez nem csak a mi leghőbb vágyunk, hanem te is akarod. Persze, hogy akarod, hiszen te vagy az örök és végtelen akarat, nem lehetséges olyannak történnie, amit te nem akarsz, más erő pedig nem működhet ellenedre. Tehát akarod, vágyod és igényled, hogy veled legyünk. Uram, most ketten vagyunk, hát kimondom: régóta sejtem én ezt. Nem eszemmel, mert az csekély ekkora titok megsejtéséhez, nem a lelkemmel, mert az visszariadna a gondolattól, nem a szívemmel, mert az megszakadna, hanem azzal az általad a zsigereimbe plántált, a bensőmbe égetett, a velőmben izzó érzékkel érzem, szükséged van rá, hogy valaki téged is megértsen. Értsen, és ennél is fontosabb, szeressen. Gondolatban, mikor egyedül vagyok, és elbújok előled, mikor fal mögé rejtem magam, hogy még te se láss, akkor nem csak úgy gondolok rád, mint istenemre, hanem mint kedvesemre, gyermekemre, barátomra. Talán csak csalfa érzés, talán csak emberi mivoltomból fakad, mert nem tudok máshogyan vonzódni és igyekezni hozzád, mert magadhoz kötsz, és mi a kötést így éljük át, lehet, de az égi, eszmei, istenfélő szeretet helyett, mely fenntartja a tiszteletet és megadja az elsőbbséget, olyankor én máshogyan szeretlek. A karomba zárnálak és vigasztalnálak, mert akkor szeretlek a legjobban, amikor úgy érzem, hogy szükséged van rám, ránk, és azért szőtted terveid, azért teremtetted az embert, hogy ne legyél annyira egyedül. Semmi baj, uram. Mind egyedül vagyunk, pedig mi közös gyökérből sarjadt halandók megtaláljuk másokkal kapcsolódásaink; de mennyire egyedül lehetsz te, ki egy vagy és hasonlíthatatlan! Nem tudok mit felajánlani, csak magamat: vidd, drágám, tudatom, szívem és lelkem, használd és vigasztald vele magad és teremtésedet. Tégy belátásod szerint, hisz nincs belátás a tiéden kívül. Vigasztalódj meg, kedvesem, remélem, egyszer csillapodik szenvedésed. Mi másunk van a reményen kívül? Mi benned, te bennünk; egymás egyetlen és utolsó lehetőségei. Ámen.

Mondják, magadhoz veszed lelkeinket, ha már belefáradtunk az életbe. A lelkeinket, mert a testünk feltámadását csak a nagyon együgyűek várják el. Mit kezdenénk öreg testünkkel, bütykeinkkel, nevetséges végtagjainkkal? Szaladgálnánk az égi fűben, meg széket, asztalt barkácsolnánk magunknak? És mit kezdene, ki gyermekként halt meg? Örökre úgy maradna? Nem, lelkeinket veszed magadhoz, mert elfáradtak, és kebledre vágynak megtérni. Pihenni akarnak, semmit-tenni, élvezni. De azt látom, hogy az így gondolkodó emberek nem látták még, hogyan züllik el a semmittevő, mint veszíti el akaratát, cselekvőképességét, majd értelmét. Az erő és a nemes jellem a mozgásban és a munkában alakul ki, a tervekben és a megvalósításban, és látjuk, hogy a világ, a műved is terveid, akaratod és tetteid nyomán bontakozott ki. Úgy gondolom, hogy nálad nem valamiféle végső pihenés, hanem a közös munka vár minket, a szent szemlélődés és megismerés lehetősége, sőt, talán kényszere. Aki nem szabályaid szerint jár el, az valóban megpihen, de a megsemmisülésben és végleg.

Mondják, mindenkinek hite szerint adatik. Kételkedem ebben is, és már félve írok, mert nem tudom, mikor kiált az égre kételkedéseim bűne, és mikor sújtasz le rám ezért. De leírom, mert ismersz, hiába titkolnám, hogy nem hiszek ennyire az erőnkben és a képességeinkben. Ha a hitünk megteremné az annak megfelelő túlvilágot, bizony akkora erőnk lenne, mint neked, ez pedig ostobaság.

De ez a gondolat azért felvet egy kérdést. Te bármit teremthettél volna, de az ismert, fennálló környezet mellett döntöttél végül. Szinte bizonyos, hogy létünk anyagi, lelki és szellemi feltételeit úgy igazíthattad volna, ahogyan neked tetszik. Igaz ez önmagunkra, a lelkünkre, érzékeinkre, tehát a felfogható világon kívül arra a módra is, ahogyan felfogunk és látunk. Felmerül lelkemben a gondolat: amit látunk, az valóság? Hány ilyen világ létezik még, hányat engedsz látni, meddig engedsz el minket? Egyáltalán, valóság ez itt, vagy csak nekünk rendelt káprázat, látomás? És mióta áll fent mindez? Az idők végtelenjéből ered, ahogyan te is, vagy ideje volt a létrehívásnak, és ideje van a széthullásának? Valóban van, amit érzékelünk? Valóban vagy? És én létezem?

Napok óta lesöpröm a friss havat a párkányról, hogy ne tudjak rajzolni bele. Ima közben nem hunyom be a szemem, hanem keresztedet és rajta téged figyellek, rád irányítva gondolataim. Erővel igazítom hozzád érzékeim és vágyaim, hogy itt maradjak veled ezen a hegytetőn, a barna, hideg falak között. Ha nem vagy valóság, én akkor is ismerlek. Ha látomás vagy, hát az én látomásom. Ha nem vagy valódi menedék, hát majd én felépítelek, és reménnyé formállak. Ámen.