A völgyben heverő város alacsony, sárga kőházainak lapos tetőire, kis belső udvaraira melegen tűzött a Nap. Az utcákra nyíló ajtók, ablakok mindenütt nyitva voltak, és az enyhe, lágy szellővel együtt boldog izgatottság járta át a meszelt falú, apró otthonok belsejét. Az emberek kijöttek házaikból, és a napsütötte utcákon igyekeztek a hegy irányába, a vakító, fehér fényű tereken gyűltek össze, és lelkesen beszélgettek a közelgő Eseményről, a végső Eljövetelről. Családok siettek a hegy irányába, ami kopárságával, sárga szikláival uralta a város látképét. Fölé magasodott, és helyet adott a városlakók szakrális eseményeinek, profán ünnepeinek. Ösvényeihez minden városinak számtalan emléke fűződött. A város széles útjai megteltek, a tömeg a hegy felé hömpölygött, az ablakokból mosolygó arccal integettek egymásnak a még öltözködő, szépítkező ismerősök. A készülődés már napok óta tartott, és most az izgalom a tetőfokára hágott. Mindenki a legjobb ruhájában akart részt venni az Eseményen. A lányok bizsergető izgalmukban ölelkeztek és kacagtak, a többi lány ruháját igazgatták, a fiúk egymást ugratták, és sürgették a még öltözködőket vagy az utcán haladókat. Mindenki ott akart már lenni, nem akartak lemaradni az Esemény egyetlen pillanatáról sem. A gyerekek anyjuk kezét fogva haladtak a tömeggel, az öregek botorkáltak, a fiatalok nevetve kurjongattak, és a tekintetek egyre a hegy teteje felé szálltak. Már fent a hegyen is sűrű volt a tömeg, az emberek a sziklákon ültek, vagy tolakodtak, hogy jobban lássák a beígért csodákat. Papjaik, kik előbújtak templomaikból, emelvényeken állva hirdették ígéreteik bekövetkezését, a világ végét vagy éppen kezdetét, kinek-kinek hite szerint, de szavaikból most hiányoztak a dörgedelmek és intelmek, szelíden szóltak és biztatóan. Ám híveik most nem őket nézték, hanem a hegy tetején a kis teret, ahol nem sokára meg kell történnie a legfontosabbnak, az Eseménynek, ami értelmet ad nekik, a létezésnek, az univerzumnak, ami kérdéseikre választ, kétségeikre vigaszt nyújt. Nem volt kétsége senkinek, hogy ez most az utolsó, legszentebb eljövetel lesz, amiben minden kizökkent a helyére kerül, és ami után többé nem marad sem kérdés, sem baj, akár folytatódik a világ, akár véget ér. Senki nem félt, de nem is remélt, mert a tömeg közös élménye már túl volt a reményen, ez már bizonyosság volt a többé sosem változó, tökéletes rendbe vetett bizalom. A fény egyre vakítóbban áradt, fehérsége kioltotta a színeket, és a szívekben megmagyarázhatatlan boldogság áradt el. Meleg volt, a termő évszak közepe. Ekkor dördülés hangzott, és a hegy túloldalán megnyílt a talaj. A tömeg eksztázisban, egyszerre üvöltött fel, mikor a hirtelen támadt résből föld ömlött felfelé, és hullámokban elborította az eget, lassan beterítve azt. Az emberek sírtak, nevettek, egymás kezét fogták, vagy az ég felé emelték karjaikat boldogságukban. Az eget beterítette a föld, szürkévé változtatta, de alatta a fény semmit sem vesztett erejéből, és fehéren-sárgán megvilágított mindent. Halk, szférikus zene támadt mindenfelől, és hatására elült az emberek zaja, lassan elcsitítva az öröm kiáltásait. A tekintetek visszaereszkedtek az égből, és már mindenki a középen szabadon hagyott, a hegy legmagasabb, sziklás pontján lévő kis teret nézte. Már ott állt Ő. Ő, az értelmet nyert kilátástalanság, a reménytelennek tűnő, kietlen létezés értelme, a kezdet és a vég, aki fényt és választ hoz a ki nem mondott kérdésekre is, a Legszentebb Lény. Bekövetkezett az Esemény, az Eljövetel, elérkezett hát a pillanat, amiért megszületett a mindenség. Igen, ott állt. Kicsiny volt, de tagadhatatlanul Ő volt az, ezt még a képzetlen, laikus elmék is látták, ezt még a hitetlenek is érezték. A papok átszellemülten bámultak, az öregek a szívükre tették kezüket, a betegek halkan imádkoztak, a nők sírtak. Ő ott állt kicsinységében, és nem tett semmit. Furcsa volt pedig, mintha nem állt volna egyenesen, és az arca sem tükrözött különösebb értelmet. Egyre többen vették észre, hogy az apró kis lény lábai nem egyforma hosszúak, ez az oka rossz tartásának, a válla csapott, arca inkább csúf, mint szabályos, tekintete üres. Leült egy kis kőre, zsebéből magokat vett elő, rágcsálni kezdett, és érdeklődés nélkül tekintett végig az őt bámuló tömegen. Sokáig tartott ez a csend, és a várakozásba végül egy fiatal legény belefáradt, felnevetett, majd párját, egy helyi földműves lányát derékon kapva leszaladtak a hegyről, át a már fészkelődő tömegen. Többen feltápászkodtak és követték példájukat. A fiatalok beszélgetni kezdtek, a kereskedők között előkerültek a másnapi üzleti megállapodások témái, az asszonyok a gyerekükkel pöröltek, a gyerekek pedig a lábak között kacagva kergetőztek. A tömeg apránként oszolni kezdett, és poroszkálva, nevetgélve, beszélgetve levonultak a hegyről a házaikba. Az alkony már bejelentkezett, szürkület szállt a tájra, és a vakító fényesség helyét a nyugodt, esti fények vették át. Lassan kiürült a hegy, a sziklák árnyat vetettek lábuk elé, a hegy tetején finom szél söpörte maga előtt a port. A Nagy Eseményt még egy darabig kevesen emlegették, de csak néhány idős maradt, aki elmesélte a később született, figyelő szemű, hitetlenkedő gyermekeknek.