Az éberség második talapzata az érzések szemlélése. Az „érzés” szót itt nem az „érzelem” értelmében használjuk, mert az már reakció az érzésre: ítélkezés, fogalomalkotás, előző tapasztalatok által történő meghatározás és végül az identitásnak való megfeleltetés. Az érzelmek, tehát a válaszok a következő két talapzathoz tartoznak.

Az érzés háromféle lehet: kellemes, kellemetlen vagy semleges. Megfeleltethetőek a három szenvnek, a vágynak, haragnak és káprázatnak. Az érzés a tudatosság elválaszthatatlan velejárója, mivel minden megismerési mozzanatot megszínez valamilyen hangulati árnyalat. Az érzés már a tapasztalás pillanatában jelen van, mielőtt még reagálnánk. Egy olyan tudati esemény következtében jön létre, amit „érintkezésnek” (phassza) nevezünk. Az érintkezés a tudat összekapcsolódása a pillanatnyilag megfigyelt tárggyal valamely érzékszerven keresztül. Egyszerre, egy pillanatban, egy tárgyat figyelünk meg. A hat érzékszervnek megfelelően hatféle érintkezést különböztetünk meg: látási, hallási, szaglási, ízlelési, testi (tapintás) és tudati érintkezés. A tudati érintkezés az elme által történik, amit itt érzékszervként azonosítunk. Az érzések hozzák elő a lappangó szenveket, tehát minden szenvet a külső világ hív felszínre, de mégis mind belőlünk ered. Végül is ezek alapozzák meg a személyiséget, a tudatosságot, az öntudatot, tehát magát a megélt életet: a világ ingerei, amiket a hat kapu valamelyikén keresztül észlelünk, majd erre választ adunk. Ezek a válaszok teszik számunkra felismerhetővé az „ént”, ezek vagyunk, ezt hívjuk életnek. Ám közben ezek azok az észlelések és öntudati elemek, amikre, míg nem vagyunk buddhák, egyetlen egyszer sem adunk valós választ, mert hiányzik a tiszta és tökéletes felismerés, az öt halmaz torzításától mentes elemzés, és az „éntől” mentes válasz. Ez a rabság, ez a nemtudás, minden dukkha alapja.

Mivel szenvek idézik elő a válaszokat, azoknak megfelelőek is lesznek: vággyal teliek, ellenszenvtől teliek vagy káprázat-alapúak, öntudatlanok. Végül mindegyik illúzió-természetű, és céljuk az „én” hamis biztonságba ringatása, hogy el tudja végezni földi életének feladatait, és feledje magasabb célját. A tudat ezt nem gonoszságból teszi, hanem a túlélés érdekében, ezért nem feladatunk legyőzni őt, hanem megérteni, és nemes lehetőségeinek megfelelően használni.

Az érzésekkel való gyakorlás célja, hogy az érzések és a szenvek között a mostani automatikus és öntudatlan kapcsolat helyébe tiszta, megvilágosodott viszonyt alakítsunk ki. Az öröm érzésének nem kell feltétlenül vágyat, a bánat, félelem, fájdalom érzésének pedig nem kell szükségszerűen ellenszenvet kialakítania. A közöttük lévő kötelék valódi tudatosságba emelésének eszköze az éberség gyakorlása az érzések és a tudatunk felett. Az érzéseket, a szenveket, a reakcióinkat megfigyelés tárgyává kell tennünk éberen és meditációban is. Nem küzdünk a világ és az általa indukált érzések ellen, hanem látjuk és használjuk azokat, és nem engedjük, hogy tévedés-alapú, nemkívánatos válaszokat eredményezzenek bennünk. Ha a válasz nem automatikus, nem káprázat-alapú, akkor a nemtelen reakciókkal együtt eltűnnek az általuk előidézett és illúzióinkhoz láncoló kötődések, ragaszkodások is.

A gyakorlás elején ne akarjunk túl sokat, csak figyeljük meg a három nagy érzéscsoportot (kellemes, kellemetlen, semleges) ahogyan felbukkannak bennünk. Igyekezzünk függetlenedni tőlük, és mondjuk: ez nem az enyém, ez nem az énem. Ne azonosuljunk velük, és ne hívjuk, ne marasztaljuk őket. Hagyjuk őket jönni-menni, és maradjunk meg a türelmes megfigyelő szerepében. Csak tudatosítsuk magunkban az érzések színezetét. Az érzések minőségéről így majd átterelődik a figyelem az érzések és a reakciók folyamatára, mert az érzések és az ezekre adott válaszaink csak folyamatok. A szüntelen áramlás csodája lehet először ijesztő, de aztán megnyugtató. Először megrémülhetünk, mert elveszítjük az irányítást, és látjuk, hogy a saját tudatunk feletti hatalmunk eddig illúzió volt. De aztán egyre gyakorlottabbak leszünk, és egy másféle tudatosságban leszünk otthonosak, ami eloszlatja aggodalmainkat. Megértjük, hogy valójában érték-, súly- és valós következmény nélküli áramlások, és a lényeg, a dolgok igazi arca mögöttük rejtőzik.

A gyakorlás kézenfekvő: a gyakorló a tudatosságát az érzés keletkezésének legelső szakaszára irányítja, és világosan tudomásul veszi, hogy az érzés kellemes, kellemetlen vagy egyik sem. Egyszerűen csak tudja, mit érez, és tudatossága már akkor megjelenik, mielőtt az érzéssel kapcsolatos reakciók, kivetítések, önigazolások megjelennének. Észreveszi, hogy hozzáállásunk és személyiségünk mind ezeken az inputokon és az azokra adott válaszokon alapul, sőt azokból képződik.

„És hogyan szemléli, szerzetesek, a szerzetes az érzéseket tudatosítva az érzéseket?

Amikor kellemes érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemes érzést tapasztalok“; amikor kellemetlen érzést tapasztal, tudja: „Kellemetlen érzést tapasztalok“; amikor semleges érzést tapasztal, tudja: „Semleges érzést tapasztalok“.

Amikor kellemes világias érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemes világias érzést“ tapasztalok“; amikor kellemes nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Kellemes nem-evilági érzést tapasztalok“; amikor kellemetlen világias érzést tapasztal, a szerzetes tudja: „Kellemetlen világias érzést“ tapasztalok“; amikor kellemetlen nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Kellemetlen nem-evilági érzést tapasztalok“; amikor semleges világi érzést tapasztal, tudja: „Semleges világi érzést tapasztalok“; amikor semleges nem-evilági érzést tapasztal, tudja: „Semleges nem-evilági érzést tapasztalok.”

Magyarázat: Eszerint a világias érzések azok, amelyek „a világi élethez kapcsolódnak“; a nem-evilági érzések pedig azok, amelyek „a lemondáshoz kapcsolódnak“. Kellemes nem-evilági érzés például az a boldogság, amely meditációból vagy a létezés mulandóságának a belátásából születik. Kellemetlen nem-evilági érzés például a saját tökéletlenségünkre való fájdalmas rádöbbenés, vagy a szabadulás útján történő lassú előrehaladás miatti elkeseredés. Semleges nem-evilági érzés az a felülemelkedett egykedvűség, amelyre a belátás nyomán tehetünk szert. 

A Buddha nem utasította el (sok kortársával és később keletkezett világvallásokkal ellentétben) az érzéseket. Nem utasította el a kellemes érzéseket, és nem kereste, aszketikus megtisztulási céllal, a kellemetlen érzéseket. Nem vágyott és nem tagadott, hanem szelíden és bölcsen figyelt, hogy értsen. Az érzések tudati és etikai következményeit hangsúlyozta, miután megfigyelte nyilvánvaló következményeiket.

Az érzések megfigyelésével könnyen átélhető a létezés három ismérvének igazsága is: könnyen szembetűnő az érzések múlékony természete, nem nehéz belátni, hogy semmi köze az egész létezést behálózó érzéseknek az énünkhöz, és még könnyebben tapasztalható, hogy a hozzájuk való kötődés szenvedést okoz. Ezeket szemlélve kialakul idővel az érzésekkel kapcsolatos szenvtelenség, a tőlük való szabadság, ami ugyanakkor mégis a korábbinál jóval erősebb etikai attitűdöt és empátiát eredményez. A tudás nem csak szabadabbá, de jobbá is tesz.

„Így szemléli, az érzéseket tudatosítván az érzéseket belülről, vagy kívülről, vagy belülről és kívülről egyaránt. Tudatosítva az érzések keletkezési tényezőit szemléli azokat, vagy tudatosítva az érzések felbomlási tényezőit szemléli azokat; vagy az érzések keletkezési és felbomlási tényezőit egyaránt tudatosítva szemléli azokat. Vagy pedig a tudás és éberség létrehozásához szükséges mértékben tudatosítja magában, hogy ‘érzések vannak’. Szabadon szemlélődik, semmihez sem kötődve a világon.

Így szemléli a szerzetes valóban, szerzetesek, az érzéseket tudatosítva az érzéseket.”

Magyarázat: Az érzések keletkezési tényezői: szellemi vakság, vágy, karma, érzéki benyomás és a keletkezés általános jellegzetességei.

Az érzések felbomlási tényezői: az első négy keletkezési tényező megszűnése, valamint a felbomlás általános jellegzetességei. 

A Buddha a nézetek keletkezését a sóvárgásra, a vágyra vezette vissza, amely viszont az érzés hatására kel föl. Ez azt jelenti, hogy az érzések feletti befolyás megszerzésével hatással lehetünk nézeteink és véleményeink keletkezési folyamatára, és nem leszünk többé a rabjaik. A kitartó szemlélődés így felfedi, hogy az érzések befolyásolják és színezik a gondolatokat és a racionalitást. Ezt felfedezve kiviláglik, hogy a racionális gondolkodás érzésekkel és érzelmekkkel szembeni feltételezett elsőbbsége illúzió. Az érzések így építik fel intellektusunkat is, és a tudattalan folyamatok így alakítják ki későbbi értékítéleteinket, egyéniségünket, mindazt a csodálatos, felsőbbrendű „ént”, amire olyan büszkék tudunk lenni.

A gyors visszacsatolás, a környezetre való, annak megfelelő reagálás, az ahhoz való nagymértékű hasonulás szükséges volt a túléléshez, ahogyan szükséges most is. Így működik a világ. De mögötte rejtőzik valami, amit nem ismerünk eléggé. Szokás azt mondani, hogy az ember nem csak test, hanem szellem is. Azt is mondják, hogy nem csak szellem, hanem lélek is. Ám mindezek kötöttek ahhoz az anyaghoz, névhez és formához, melyből születtek. A Buddha hozzátette, hogy e három összetevőn kívül a létezők még Dharmák is, igazságok; van bennük még valami, ami viszont nem kötött, ezért szabadon képes létezni.