Az élet szakaszait ugyanúgy nem lehetséges névvel ellátva rögzíteni, mint a buddhista fogalmakat. Pl. a születés és a születés szenvedése nem csak a világrajövetelt jelenti, hanem a fogantatást, a testi létesülést, a tudati elhatárolódást. Minden élő, dolog és jelenség életbelépését, adott helyen és időben való megjelenését akkor is, ha nem jár forma kialakulásával, vagy az nem tökéletes. Születésnek nevezzük egy gondolat felvillanását is, vagyis bármely dharma (itt értendő, mint a létezés legkisebb egysége) észlelhetőségét. Ez egy, a szamszárában állandó zajló, karmikus eredetű fogantatás-orgia, amit a létezést átitató vágy tart mozgásban, az érzékelés izzít, létrehozva a létállagokat, a kötődés komplexumait vagy halmazatait (36. megjegyzés). A halál ennek ellentéteként a dharmák, létezők és dolgok áramló tömegben történő kilépése a meghatározottságból, az elkülönültségből; megnevezhetetlenné válás, a formák felbomlása. A karmikus kötődés minden létezővel és már nem jelenlévővel kapcsolatban fennáll, amíg a halmazokból ideiglenesen összeállt tudat figyelme rájuk irányul. A szenvedés fő oka éppen a megnevezés, mert a halmazokból álló figyelő magához hasonlóvá és megragadhatóvá szeretné tenni a körötte forgó jelenségeket, ezáltal elválasztottsága, meghasonlottsága kiteljesedik, és átmenetileg élesen kiszakad a lét élő teljességéből.

A lény halmazokból áll, és maga körül dolgokat, jelenségeket, „tapasztalási komplexumokat”, összetett megnyilvánulásokat érzékel, miközben mások számára maga is egy ilyen komplexum. A halmazokat nevezhetjük fizikai, szellemi és lelki létállagoknak is. A Buddha ötöt nevez meg, de újra figyelmeztetnék, hogy nem szabad kötődni sem a fogalmakhoz, sem a felosztáshoz. Minden ilyen fogalmi elkülönítés csak érzékelteti, sejteti, hogy a dolgok összetettek, meghatározhatatlanok. Ha úgy szeretnénk, magunknak kijelölhetünk hatot, hetet, és ahogyan a kommentárirodalom teszi, egészen máshogyan írhatjuk le ezt az ötöt is. Nézzünk most mi is egy másik terminológiát az öt halmazra:

1. „A testi formák állaga”: Minden megjelenés az eddigiek alapján. Természetesen leírhatatlan, mert a formák nem objektív létezők. Az összes észlelő a maga módján érzékeli őket, a velük kapcsolatos reakciók is lehetnek gyökeresen eltérőek. Nem csak a fizikai és lelki reakciókat értjük itt (máshogyan reagál egy macskára egy ember és egy egér), hanem a tudat összes viszonyulását az adott megjelenéshez. A testi formán túl a lelki, szellemi összeállások is ide tartoznak, bármi, amit a tudat valóságnak lát. Ezek a karma, a kapaszkodás tárgyai. Nem a nemtudás okai, hanem már következményei: az ok a kötődés vágya, mely a már létező, vagy a vágy kielégítése céljából teremtett formákhoz ragaszkodni akar.

2. „Az érzetek állaga”: A formák magukban felfoghatatlanok, mert a tudat építőkövei a nevek, ahogyan gondolatok nélkül nem tudunk szavakat létrehozni. A formákat el kell nevezni, majd a tudatot és a nevet össze kell kapcsolni. Ehhez először érzetekkel kell felruházni a formát. A tudat ekkor még nem észleli, mert ahogyan a gondolatot mindig megelőzi egy akaratunktól független belső intelligencia, úgy csodálatos módon a tudatnak először el kell neveznie, tehát érzettel, létezéssel kell felruháznia a megjelentet, mielőtt egyáltalán érzékeli. A név tulajdonképpen az érzet, ez az ideiglenes elkülönültség betetőződése. A semleges, üres forma már nem magában áll, hanem illuzórikus, egyedi minősége lett, ezáltal felfogható a figyelő tudatok számára. Aminek nem különíthető el a formája, azt a tudat nem érzékelheti; amihez nem kapcsolt számára is értelmezhető érzetet, „nevet”, azt nem ismeri fel. A halmazok működése nem egyirányú, nem a tudat, az „én” felől nyílnak a világ felé, hanem kétirányú, és a világgal való kapcsolódással együtt épülnek fel. A két birodalom egymást teremti. Ha nem így lenne, az „én” örök és megbonthatatlan egység lenne, és a buddhizmust saját logikája döntené össze.

3. „Az észlelés állaga”: A tudat és a jelenség együtt létrehozta a námarúpát, a nevet és a formát a látszatvilágban és a tudatban, így felkészült, hogy észlelje, a tudatba emelje azt. De a tudaton kívül nincsen semmi, mert ami kívül van, amint rágondoltunk, kiderül, hogy már eleve bent volt. Ebből következik, hogy a tudat és a látszatvilág ugyanaz; a figyelő nem válhat el a megfigyelttől, mert akkor határ épülne, mely két meghatározott részre törné a világot. Tehát amit éppen figyelünk, amit teremtettünk, és ami az aktuális pillanatban minket is éppen létrehoz, az nem különbözik az éppen figyelő önmagunktól. Az észlelés ezért mindig önmagunk észlelése. Az észlelés megszületik, de a tudat a nemtudás állapotában nem ismeri fel önmagát.

4. „Az akaratlagos formálóerők állaga”: A szamszárában minden mozog, születik, felbomlik, egymásba zuhan, köt és oldódik. Az észlelés megtörtént, okká válik, és megtermi következményét, a szándékot. A lényt köti a nemtudás, ezért a következményt saját akaratlagos döntésének érzékeli. Végül is az ő döntése, hiszen figyelmének odairányításával, de a jelenséggel együttműködve részt vett az okban, de tevékenysége a karma, az okság törvénye által kötött volt. Döntése, akarata nem szabad. Akarata ennek ellenére formál, figyelme létrehoz, figyelmének elfordulása a létből kiveti a tárgyat, de tudata a karmikus szabályok foglya. Minden létező, legyen bár tudatos vagy sem, a létkerékben akarattal vagy csak jelenléte folytán, de formál és megszüntet, ráadásul sosem önállóan, hanem több-kevesebb résztvevővel együttműködve. Ez mozgatja a létezést, ezt hívjuk szándéknak, késztetésnek.

5. „A koordináló szellemi tudatosság állaga”: A tudat nem elkülönült „én”, ezért nincs kiemelt helye a folyamatban. Az egyik halmaz, az egyik összetevő. Egyik szerepe szerint maga a felszabadítani, megvilágosítani akart lényeg, de másik szerepe szerint egy koordináló résztvevő a szamszárában, mely az észlelések, az érzetekkel felruházott jelenések és a belőlük kisugárzó következmények folyamatait igazgatja. Benne jelenik meg mindezek eredményeképpen az éntudat, mely képességeit magáénak tulajdonítva határt igyekszik húzni maga köré, hogy elkülönülhessen minden mástól a világon.

A halmazok nem egymás után jelennek meg, ahogyan a karma sem egyirányú. Mind egyszerre és állandóan jelen van és egymásba ömlik. A halál a halmazok amúgy is eseti összeállásának felbomlása, a születés pedig ideiglenes összerendeződésük. Maguk a halmazok sem meghatározott, körülírható részek, mert nevük és formájuk az előzőekben leírtak alapján képződik. Rezgő húrok, a tér, idő és dimenziók hullámainak fodrozódásai, üresség-természetűek. Még egymásra hatásuk és egymásba transzformálódásuk is csak látszat.

Az „Összefoglalás” sorozatban néhány rész múlva ki fogunk térni a Buddha „színeváltozására”, szenvedésének eltűnésére, határtalan örömének megjelenésére, ami a bibliai eseménnyel ellentétben magányában, megvilágosodásakor történt. Szót ejtünk majd ennek az örömnek a természetéről, ami talán az egyik legfontosabb tisztázandó fogalom a buddhizmusban. Az esemény nehezen értelmezhető másképpen, mint a Tathágata fejlődésének csúcspontjaként. Történetét ismerve látjuk, hogyan változott a herceg a Buddhává. Most néhány bekezdésben tekintsük át, mit jelent a változás egy ember számára. Hogyan reagálunk mi a változás kényszerére? Magunktól cselekszünk, vagy csak hatalmi nyomás hatására? Fontos, hogy végig a valódi változásról, a tudatszerkezet átalakulásáról fogunk beszélni, nem a megfelelés, beilleszkedés érdekében felmutatott hamis álcákról.

Az attitűd megváltoztatásához, sőt a legnehezebbhez, szokásaink felülírásához affektív, kognitív szinten, valamint a viselkedés szintjén kell módosítani önmagunkon. A világhoz való viszonyunkon kell változtatni, és felülbírálni az identitásunkat. A művelet vagy lassú, vagy egyenesen lehetetlen a legtöbb ember számára, esetleg egy trauma gyorsíthat a folyamaton. A változáshoz motiválttá kell válnunk, és úgy kell éreznünk, hogy kezdeményezők vagyunk, a változás szükséges, továbbá előrevivő, vagyis fejlődés. Ha érzelmeink és gondolataink már átalakultak, a viselkedés formálása, kialakult rutinjaink miatt, még akkor is külön feladat.

Minden cselekedetünk, produktumunk, beleértve a közösségeinket, élettereinket is, eszmei alapú. Bármit alkotott fajunk, azt először gondolat, majd az abból felépülő eszme alapozta meg, majd követte és megerősítette. Ha nem így lenne, sosem válhattunk volna uralkodó fajjá. Ám az ember gondolkodása végzetesen a kauzalitás foglya, mert csak analógiákban és kategóriákban képes gondolkodni. Ez nem gyengeségünk, hanem a világ törvényeihez való alkalmazkodás tökéletes diadala: ebben a földi környezetben csak így lehet túlélni és kiemelkedni a versengő élőlények közül. A változás magasabb szintjén a karmikus gondolkodás meghaladása elengedhetetlen lesz, de addig használnunk kell ezt a kivételes szellemi képességet.

Effektív, kognitív és viselkedési szinteken különböző meggyőzési módszerekre van szükség a változás előidézésére: közösségi nyomás, reklám, krízis, hitrendszerek, megfelelési vágy, csoporthoz tartozás vágya, egzisztenciális kényszer, jutalom, fenyegetettség, félelem, meggyőződés. De ezek a késztetések negatív eredetűek, és minden esetben a nemtudásban gyökereznek. Negatív eredetűek, mert kettősek: valaminek az elérése minden esetben valami másnak az elhagyását jelenti. Nemtudásban gyökereznek, mert függőek: nem szabad akaratból születtek, mert a késztetés kezdeményezője nincs akarata teljes birtokában. Erre a megállapításra is igaz, hogy a megvilágosodás előtt szükséges használni a fejlett késztetéseink előnyeit, de később már korlátot jelentenek.

Először minden változásra, ösztönző vagy kényszerítő hatásra érzelmekkel reagálunk, mert az a leggyorsabb és a legegyszerűbb, bármilyen irányú is a hatás és a kiváltott érzelem. Aztán ebből gondolat, majd végül viselkedés válhat. Az érzelem gyors, de az érzelmi kifáradás is hamarosan bekövetkezik. A kifáradás előtti fokozott reakció időtartam attól függ, hogy a behatás enyhe vagy erős, ám a legsokkolóbb dráma ránk gyakorolt ereje is enyhül, majd eloszlik idővel. Ha az érzelmi hatás elég ideig fennmarad, és a kényszerítő erő is jelen van, akkor képes a kognitív funkciókon változtatni, az pedig, ha az egyénnek erre késztetése és módja van, majd a viselkedésen változtat. Ha a folyamat így lezajlik, akkor lehetséges a hosszútávú viselkedést felülírni, majd végül a viselkedések rendszerét, a szokásokat. Ha a szokások megváltoznak, módosul a hozzájuk kapcsolódó identitás is, tehát a kívánt vagy elszenvedett változás rögzül, és kritikus tömeg elérése esetén társadalmi szinten is elterjed. Az új attitűd, ha eléggé általános, vonzó, vagy nem átvétele fenyegetést hordoz a kívülrekedtek számára, akkor szélesebb tömegekhez is elér. Terjedését segíti egy hatalom által hozzákapcsolt jutalmazási és büntetési rendszer.

Ez az egyén és a tömegek megváltoztatásának, szabályozásának módja. A „jó” és a „rossz” viselkedés elterjesztésére is használható, mert nem magában hordozott erkölcsi értéke határozza meg a sikerét, hanem a már kialakult, legyőzni szándékozott szokásminták ereje és az új szokások kényszerítő erejének nagysága. Kényszerítő, mert enélkül még nem változott meg sem ember, sem társadalom. A status quo fenntartása nem alapvetően kényelmi szempont az emberek és a közösségek számára, hanem energia-minimalizáló működés, mert az energia megőrzése, az azzal való takarékoskodás egy versengő világban a győzelmet, így az életet jelenti.

A primer, leggyorsabb és legtakarékosabb eszköz a magunkon végzett vagy a közösségen belüli változás előidézésére a jutalmazás és a büntetés. Számtalan durva és finom módszere van mindkettőnek, de talán a legösszetettebb megoldás egy hitrendszer felvétele. Egy kellően patinás és társadalmilag beágyazott hitrendszer, vallás, mozgalom, filozófia megadja a változáshoz szükséges terhelést, továbbá készen nyújtja át a szabályokat. Erre a kezdő, de akár a haladó gyakorlónak szüksége van. A keretet biztosító rendszer lehet materiális, spirituális, a kettő keveréke, mindegy, mert a gyakorló biztonsággal átadhatja számára a vezetést. Természetesen később, előrehaladottabb szellemi szinten már egyre inkább akadályt jelent egy kidolgozott tanítás követése, ezért ébernek kell maradni. Ám mielőtt a gyakorló szellemileg képes önállóan megállni, segítségre van szüksége a fejlődéséhez, mert a józan észre, az önálló, „saját vallásra” alapozó haladás esélye tulajdonképpen nulla. Ha időnként úgy is tűnik, mintha a józan, saját belátás diadalmaskodna, ilyenkor is mélyre ásva megtaláljuk az érzelmi, közösségi, szokások által determinált befolyást a kognitív alapúnak tűnő döntésekben és a változást előidéző késztetésekben.

Tehát nem baj, ha a nemes irányban elinduló változásunkat eleinte kész, nemes rendszerekre alapozzuk, és támaszkodunk nem-szabad, függő tanításokra, tanítókra, bevált ösztönzőkre. Az is hasznos, ha tudatában vagyunk a folyamat lépéseinek, az érzelmi, értelmi, viselkedésbeli mozgatórugóinknak és a biológiai, tudati kötöttségeinknek. Fontos, hogy ezt a tudást mindig jóra használjuk, ne felejtsük el, hogy mindezek csak eszközök, és sose veszítsük el szemünk elől a célt, a Dharmát.

A szenvedésnek sok arca van, de három csoportba sorolhatóak megjelenései (34. bejegyzés). Fontos, mint minden buddhista fogalom esetében, hogy nem kell szó szerint érteni, és főleg nem szabad ragaszkodni a kifejezésekhez. A három csoportot ahány tanító, annyiféleképpen érti, de a lényeg a kategóriák mögötti sejtésben keresendő, ezért a legjobb, ha magunk alakítjuk ki elképzeléseinket. Most felvázolok három lehetséges leírást a csoportokra:

1. A szenvedés alapvető, bárhol és bármikor tapasztalható primer formája a testi és lelki fájdalom. Ide tartoznak a test kínjai mellett a mentális, szellemi gyötrelmek, szorongás, félelem, elutasítottság, irigység, be nem teljesült vágy, csalódás a beteljesült vágyban, vagyis minden triviálisan átélhető szenvedés. Ezt a csoportot a másik két leírás során már nem részletezzük, mert minden értelmezés számára megegyező a megítélése. A második megjelenési forma a születés fájdalma. Nem a születés aktusára gondolunk elsősorban, hanem a létezés ténye miatti aggodalmakra, az élettől való félelemre. Arra az állapotra, amikor a világban való megjelenés maga szorongással tölt el, mert sem eredetünket, sem jövőnket nem ismerjük, ezért idevetettnek, céltalannak tekintjük életünket. Ennek enyhítésére alkotunk hamis célokat, és építünk ábrándokat, amit lineáris egyéni és közös történetünkként, fejlődésként érzékelünk. Harmadik forma a haláltól, az örök elmúlástól való félelem. A halálfélelem, végül, ha elég mélyre nézünk, minden cselekedetünk alapja, illúzióink, vallásaink, énképzetünk felépítésnek oka, a hamistudathoz, a nemtudáshoz való ragaszkodásunk eredete.

2. Az első forma tehát ebben a megvilágításban is ugyanaz, de a második sokkal finomabb: a megnyilvánulás félelméhez az örök változás miatti bizonytalanságból fakadó szorongás társul. A lény sehol nem talál bizonyosságot, semmilyen biztos pontot, amire jövőjét építhetné, vagy akár jelenében egy pillanatra megpihenhetne. Minden áramlik, mozog, szétesik és újjáalakul folytonosan. Az öregség nem kizárólag a halál ígéretét hordozza, de a dolgok megtarthatatlanságának elkerülhetetlenségét is. A világ állandó áramlását semmi, biztosan és soha semmi sem tartóztathatja fel. Még a Nap sem áll meg egy pillanatra az égen, nemhogy a létezés szüntelenül forgó örvénye, bármi történik. Nincs olyan égre kiáltó rettenet, gaztett, csoda, ami csak egy pillanatra is érzékennyé tenné a karma által forgatott létkereket. Bármi megtehető az ég közbeavatkozása nélkül, és semminek nincs értelme. Semmi nincs, amit az idő ne mosna el. A harmadik forma még éteribb, ez az örök megnyilvánulástól való rettegés. Az embernek nincs lehetősége döntenie sorsáról, még a legapróbb mértékben sem. Nincs menekülés valamiféle felsőbb hatalom elől. A halál sem megoldás, mert születésünk sem állt akaratunk szolgálatában, megjelenésünket, képességeinket, helyünket nem mi választottuk. Ebben sorsközösségünk van minden élővel. Függőségünk elrendeltetettnek tűnik, kiszolgáltatottságunk ellen nincs hol fellebbezni, mert a kozmosz széléig nem találunk a létezésben bírát vagy megértést.

3. Az első forma e felosztás szerint is változatlan. A második szenvedési forma túlnyomórészt lelki: az illúzióink és a valóság között feszülő feloldhatatlan ellentét, vágyaink kielégíthetetlensége, ezért ha eleget éltünk, akkor az életből való kiábrándulás bizonyosnak vehető. Az előzőektől eltérően ez az érzés inkább fásultság, reménytelenség. Kisgyermeki állapot, a sorsunkba való beleszólás lehetetlensége. Önfeladás az énhez való görcsös ragaszkodással párosulva, ezért különösen tragikus és szánalmas. Méltatlan, pótcselekvésre, felejtésre, nihilizmusra sarkalló érzés. A harmadik fokozaton ez az életélmény már univerzálissá és főleg esszenciálissá tágul, és az egész létezésre vonatkoztatva merül fel. Totális céltalanságként és reménytelenségként eszi be magát az emberi lélekbe, ahol már a legtisztább késztetéseket is megfertőzve megtagad minden értelmet a világban. Ha létezne az ördög, itt tanyázna.

Bármelyik második és harmadik csoportra mondhatnánk, hogy szerencsére ritkán, inkább az élet krízishelyzeteiben merülnek fel. De ez nem így van: mindhárom fokozat, bárhogyan is értelmezzük, egyszerre és állandóan jelen van minden ember lelkében. Hol rejtve, hol nyilvánvalóan, de talán leginkább az előtérben, ám álruhát öltve együtt alkotják a nemtudást, és teremtik meg egyéni és közös illúzióinkat. A dukkha a világot folyamatosan, pillanatról-pillanatra teremti, ha nem is fizikai értelemben, de az emberi lélekben. A valóság egy nem-megvilágosodott lénynek az, amit lát, függetlenül az igazságtól, tehát amit a dukkha által inspirált nemtudás elévetít, az az ő világa. A Buddha tudta ezt, ezért nem a világgal, hanem az emberrel törődött.

Még nem tudom, hány részből áll majd, de egy rövid sorozatot indítok, ami összefoglalja a buddhista alaptanítást. Már az alaptanítás is elegendő a megvilágosodáshoz. Egy életre elég elmélkedni valót tartalmaz, és képes teljesen átalakítani a tudat szerkezetét karmikusról dharmikussá. Kérem, hogy így tekintsék. Igyekszem a lehető legjobban sűríteni, és elkerülni minden felesleges kitérőt. Nem ismeretek, hanem a látásmód átadására törekszem.

A dukkhával foglalkoztunk talán a legtöbbet ezeken a hasábokon. A vallások és a művészetek igyekeznek az ember örömeit, bánatait minél részletesebben megismerni és a maguk szemlélete szerint bemutatni nekünk, de az ember érzéseit teljes mértékben feltárni lehetetlen. Még egyetlen emberét is reménytelen próbálkozás lenne, annyira bonyolultak vagyunk. Ugyanilyen elvetélt próbálkozás szokott maradni, amikor egyetlen eredőre akarják visszavezetni az összes jelenséget. A Buddha sem próbálkozott ezzel, és nem hatolt be a nézetek áthatolhatatlan erdejébe, sőt, óva intett másokat is ettől. Ugyanakkor elkerülte az ilyenkor szokásos leegyszerűsítéseket is, amiket a cél érdekében más tanítók, filozófusok alkalmazni szoktak. Alaptanításában nem nyilvánított véleményt istenről, végső kérdésekről, túlvilágról, az evilág nagy problémáiról, hanem megtalálta az egyetlen, a valóban általános, minden élőre vonatkozó igazságot: mind szenvedünk. Ráébredt arra is, hogy e problémánk nem csak közös, de egyben a legnagyobb. Ám a jó orvos nem áll meg a diagnózis felállításánál, hanem megnevezi a baj okát, megnyugtat a gyógyulást illetően és kidolgozza a gyógymódot. Ezt tette a Magasztos is, amikor elénk tárta a Négy Nemes Igazságot, amiben megmutatta a szenvedés elhagyásához vezető utat.

Mondhatnánk, hogy ez szép, rendben, valóban mind szenvedünk, de az életnek számos egyéb oldalát is ismerjük, az örömöt, a tudományos kíváncsiságot, az unalmas hétköznapokat, és csak a szenvedéssel foglalkozni destruktív tevékenység, főleg ha pusztán az elkerülése az elérni kívánt eredmény, és nem kapunk transzcendens ígéreteket. Ám a dukkha egyáltalán nem csak szenvedés. A dukkha a mindenkire és mindenre általánosan jellemző alapvető létélmény. Valamiféle kizökkentség, nem-helyénlévőség. Annak az élménye, hogy a vágyakkal, elképzelésekkel, nézetekkel, tudásunk teljességével szemben a valóság egyszerűen más, és a világ, bármivel is próbálkozunk, nem felel meg semmilyen tapasztalatunknak. Mivel lehet a gond, hol keressük a hibást, magunkban vagy a világban? A dolgok állandóan elromlanak, eltűnnek, az élők meghalnak, de aztán születnek, épülnek, minden folyamatosan mozgásban van, és képtelenek vagyunk találni egy szilárd pontot, valami állandót, ahová értéket telepíthetünk, ahol a műveinket megalapozhatjuk, ahol majd a nevünk és munkánk tovább él. Semmi nem marad meg, és a hétköznapok bajainak enyhítésén, a jelen problémáinak megoldásán, örömeinek átélésén túl az összes erőfeszítésünk bizonyosan és végleg elenyészik, semmissé válik, és még az emlékezetből is kikopik, velünk együtt. Ez már nem csak a szokásos, kezelhető szenvedés, amire majd öröm következik a dolgok természetéből, a körforgás törvényéből következően, hanem egy kozmikus értelmetlenség. Egy megfellebbezhetetlenül mindent eltörlő törvény, ami a poklokra és a mennyekre is kihat, és ami elől az istenek is hiába menekülnek. Persze hívhatjuk örök változásnak, de ez csak eufemizmus, enyhítő, kevésbé riasztó kifejezése a legnagyobb kognitív disszonanciának, az örök halálnak, mert az ember megélése bizony ennyi: elkerülhetetlen, örök elmúlás.

A Buddha még fiatalon ezzel szembesült, majd elindult megkeresni a megoldást, hiszen megdöbbent: hogyan lehetséges az, hogy mindenki rövidesen elporladó gondjaival, örömeivel, életének kis építményeivel foglalkozik, és nem ezzel a kérdéssel teljes, tudatos idejében? Feszítette a felismerés, és olyan megoldást keresett, amit mindenki használni tud képességektől és belátása mértékétől függetlenül, ami hozzáférhető, és egyben ösztönzi arra, hogy túllépjen a dukkha rabságán. Ami nem igényel hitet, nem kényszerít fantasztikus elképzelések, dogmák megvallására, általában nem még mélyebb rabságba taszít, hanem éppen felszabaduláshoz vezet. Rájött, hogy rabságunk börtönét magunknak építettük, saját kötődéseink juttattak rácsok közé minket, ezért kiszabadulni is csak a magunk erejéből tudunk. Mindenkinek meghagyta a jogot, hogy a maga módján legyen elveszett fogoly vagy szabad lény; nem csak azért, mert így helyes, hanem még inkább azért, mert a módszer máshogyan nem működik. A kívülről érkező parancsok csak a láncok számát szaporítják.

Az embert többféleképpen igyekeztek meghatározni az idők folyamán: érez, tehát lélekkel rendelkező érző lény; gondolkodik, tehát létezik; cselekszik, vagyis erkölcsi lény, de a Magasztos meghatározása egyetemes, mivel azt állítja, hogy szenved, kizökkent, nem teljesen illeszkedik, tehát a dukkha által meghatározott, az ebből való menekülési kísérletei miatt a karma által üldözött, és a mindebbe való belebonyolódása miatt nemtudásban élő lény. Az egész világot átfogó idea ez, minden létezőre igaz egyetemes élmény, az egyetlen valódi közösségünk. Öregség, betegség, halál, valamint ezek antitézisei, fejlődés, egészség, születés: a ködös és a tiszta tudatú élők közös, kikerülhetetlen sorsa. Bármi szeretne elkülönülni, megmaradni, a Nagy Kerék örök forgásában szüntelenül érintkezik, hatnak rá, és közben mások sorsába avatkozik, ezáltal határtalan, amennyiben nincsenek, nem lehetnek határai, és mivel így meghatározhatatlan, ezért nem-én. Énsége, külön-léte csak tragikus tévedése.

Ez az a tapasztalás, ami az egymástól távol élő lényeket összeköti. Ez az a híd, ami a lények egyetemes közösségének alapja. Mi sem egyszerűbb mások szenvedésének átérzésénél: elég, ha a magunkéra tekintünk. A közös szenvedés így lesz alapja az egyetemes részvétnek, mely élmény a Tanítás alapköve lett, és a Magasztost arra sarkallta, hogy a világi javait elhagyva megkeresse a dukkha ellenszerét. Amíg nem értjük meg ezt az alapot, addig nem érthetjük meg a Tanítás többi elemét sem. A Négy Nemes Igazság nem az első lecke, ami után végre komoly dolgokról hallhatunk, hanem az alap, az út kísérője, majd az út végén felragyogó drágakő.

Az öröm, a rettegés, a boldogság, a szorongás csak tudatállapotok. Nincs minőségük, csak a nemtudás arcai, a tudatot uraló tévedésből sarjadzó érzések, melyeket szenvek teremtenek pillanatokra, majd a következő szenv eloszlatja őket. A tudat figyelmét megszínező, a karma szele által állandóan felkavart és összekuszált felvillanó hangulatok. Ebből a szempontból mindegy, hogy a világ objektív, és mi elveszettként ténfergünk benne szenveink által sodortatva, vagy éppen figyelmünk pillanatnyi minősége által teremtett szubjektív látszatvalóság, mert a lényegen nem változtat, azon, hogy rabjai vagyunk. A keresés értelme nem a válaszok megtalálása, hanem a rabság feloldása; a válasz a végső cél tekintetében érdektelen, ráadásul csak újabb nemtudás. A világ vagy önmagunk ejtett foglyul? Mindegy, ezek csak szavak. A Buddha rájött, hogy a probléma a kifejezésekbe, fogalmakba, érzetekbe és gondolatokba való belekapaszkodás, sőt eredendően a kapaszkodás vágya, a rögzítés igénye. Végül nem a jelenségvilág eredete, oka és sorsa fontos, hanem a figyelő, ragaszkodó lélek, az ember. A maga látta világot pedig az ember csak maga engedheti el, ha belátása megszületett.

Az új év elején eljön az ideje, hogy áttekintsük és összefoglaljuk a buddhizmus alapvető Tanítását egy „Összefoglalás” elnevezésű sorozatban. A Tanítást szándékosan egyes számban írom, és nem tanításokról beszélek, mert úgy gondolom, hogy egy általános igazságot fedezhetünk csak fel. Nevezetesen a valóságot, aminek megismerésére törekedni az egyetlen emberhez méltó igyekezet, és amitől még képzeletünkben sem vagyunk képesek eltérni. Mikor az istent, a tudatot, az embert, a világot vagy önmagunkat keressük, mindig a valóság mibenlétét firtatjuk. A Magasztos pedig ezzel a valósággal, pontosabban a saját magunk módján és a rendelkezésre álló eszközeinkkel megismerhető valósággal segít találkozni, ha követjük a Tanítását.

Ennél többet senki nem tehet értünk. A valóság ismerete, az ebben való megnyugvás, a választás szabadsága tesz minket emberré, és teszi lehetővé, hogy döntéseinkben szabadok legyünk akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. Ehhez persze szükséges, hogy a Dharma szavait ne akarjuk leláncolni, ne merevítsük dogmává. Találjunk rá, és őrizzük meg a saját Dharmánkat rugalmasnak, ahogyan a tudatunkat is.

Az „Összefoglalás” sorozatot többnek szánom, mint emlékeztetőnek. Hivatkozási pontnak, alapnak, ahová visszamutathatunk, és ahová, ha eltévedtünk a részletekben, mindig visszatérhetünk. Jövő év elején az első bejegyzésben már tudni fogom, hogy hány részből fog állni. Újra és újra visszatértem az alapokhoz az előző években is, de most igyekszem úgy kidolgozni a Tanítás lényegét, hogy a legtöbb esetben elegendő legyen visszautalni.

A buddhizmus alapvető Tanítása számomra a Négy Nemes Igazság (csattári-árijaszaccsáni), mely tartalmazza a Nemes Nyolcrétű Ösvényt (árija-atthangika-magga), valamint a Függő keletkezés (paticcsa-szamuppáda) tizenkét láncszeme (12 nidána). Beszéltünk már ezekről sokat, de nem lehet eleget.

Boldog új évet kívánok. Jövő év elején találkozunk.

Karácsony felé közeledve beszéljünk a buddhizmus szeretet-fogalmáról. Már írtunk róla a 78. és 161. bejegyzésben, továbbá egyéb helyeken.

A mettá, a szerető jóság, szerető kedvesség a Négy Mérhetetlen része. Azért nevezi a kommentárirodalom „mérhetetlennek”, mert ezeket az érzéseket a világ minden irányába határtalanul ki kell terjeszteni, ez az útja a legjobb időzésnek (brahmavihára). Mérhetetlenek azért is, mert a „nem ártás” gyakorlatok végtelen sok lényre terjednek ki válogatás és megkülönböztetés nélkül. A szeretet adagolása, irányítása biztosan jelzi a „nemtudás” állapotát. A mettá gyakorlása megvéd a rosszakarattól, ahogyan a többi mérhetetlen közül az együttérzés a kegyetlenségtől, az együttörülés a kedvetlenségtől és az egykedvűség a vágytól.

Fontos, hogy a mettá nem szentimentális érzés. Nem a hétköznapi értelemben vett szeretet, tehát nem az individuális vonzódás, a másik iránt érzett vágy, hála, birtoklási szándék, hanem inkább jókívánság, együttérzés, megbocsátás. Annak a felismerése, hogy minden élő és élettelen ugyanabban a sorsban osztozik a létezésben, megjelenik és eltűnik minduntalan, és amíg a karma rabja, addig szenved, mint mi.

Mettá-bhávanának hívjuk a szeretet kibontakoztatását. Elkezdeni legegyszerűbben úgy lehet, ha a harag feladására és a türelem elérésére gondolunk, azonban eleinte nem célszerű egyetlen, a következő kategóriákba tartozó személyre alkalmazni: nem kedvelt, nagyon kedvelt, közömbös személyre, vagy ellenségre, továbbá az érzelmileg vagy szexuális vonzó emberre, vagy egy halottra. Tehát nem kezdhetjük a szeretet kibontakoztatásának gyakorlatát olyan személyekkel, akikhez bármilyen, vonzó vagy taszító érzelmi viszonyulásunk van, vagy éppen semmilyen érzelmet nem ébresztenek bennünk, vagy már nem élnek, ezért „kockázatmentes” a gyakorlásunk. A hagyomány szerint a szeretet kiterjesztésének útja a következő:

- Először is önmagunk felé legyünk képesek szeretet érezni. Kívánjunk magunknak őszintén boldogságot, szenvedéstől mentes életet. Bocsássunk meg magunknak, belátva, hogy nem felébredett, nemtudásban ragadt lényként sosem voltunk akaratunk, érzelmeink teljes birtokában, ezért cselekedeteink súlyát és irányát nem tudtuk önállóan meghatározni. Ez nem a felelősség elhárítását jelenti, csak annak józan belátását, hogy nem vagyunk felelősek a világ bűneiért, de teljesen még a saját tetteinkért sem. A következményeiket természetesen viseljük, de ezt a súlyt nem kell tetéznünk önutálattal.

- Ezt követően terjesszük ki az önzetlen szeretet érzését a tanítóink felé. Rengeteg tanítónk volt életünk során, bár a legtöbbet fel sem ismertük. Ilyenek a szüleink, a barátaink, ismerőseink, az általunk olvasott könyvek írói, a szomszéd, pillanatra látott idegenek, az ellenségeink, állatok, a természet, röviden minden, amit már valaha szándékosan vagy öntudatlanul szemléltünk, és hatással volt ránk. Kiemelten kezeljük a minket szándékosan segítő tanítóinkat, példaképeinket, a nagyra tarott személyeket. Kívánjuk nekik nyitott szívvel boldogságot.

- Ha az előző kapukat már kitártuk, akkor barátaink, családunk következik. Elvileg ekkor még könnyű dolgunk van, de itt már felmerülhet az irigység, és múltbeli események vagy félreértéseink miatt a sértettség érzése is. Ennek ellenére ők még mindig a szeretteink közé tartoznak, ezért viszonylag könnyebb a megbocsátás. Ha az esetleges ellenérzések elengedése megtörtént, nyissuk meg feléjük a szívünket teljes terjedelmében, és kívánjuk nekik is tökéletes boldogságot, szenvedéstől teljesen mentes napokat, és mielőbbi szabadulást a nemtudás és a karma hatásai alól.

- Folytassuk a szeretet kiterjesztését a számunkra közömbös emberek felé. Nehezebb, mint gondolnánk, mert itt ugyan nem ütközünk különösebb ellenállásba, de a vonzalom és a vágy is hiányzik. Ennek ellenére fokozzuk az erőfeszítéseinket, és igyekezzünk a bolygó összes embere felé sugározni a kívánságot, hogy jól, boldogan, szenvedésmentesen éljenek.

- Az előző gyakorlatot terjesszük ki a nem emberi érző lényekre, az állatokra, növényekre, a föld, a vizek és a levegő parányaira, akik kevésbé ködös, vagy egészen ködös tudattal, vagy teljesen tudattalanul, de mind érzik a szenvedést. Érezzük, hogy a világ az éppen jelenlévő élők, dolgok és jelenségek egymástól függő közössége, közös sorssal és végzettel, ami alól csak a bódhiszattvák és a buddhák mentesülnek. Érezzük ezt a közösséget.

- Végül terjesszük ki a határtalan szeretetet és a közösség átérzését ellenségeink felé. Megbánthattak súlyosan vagy könnyen, vagy csak akadályoztak, idegesítettek, zavartak, mindegy, igyekezzünk belátni, hogy senki nem különb a másiknál. A harag minket is megnyomorít, és a szenvek közül a leghatékonyabban távolít el a megvilágosodástól. De még ezen is túl lássuk be, hogy a szeretetet és a jókívánságokat az élet minden szereplője megérdemli, mert csak karmáját teljesíti be, és ha a nekünk okozott hatás alapján osztjuk fel a világot, akkor énközpontúságunk azon kívül, hogy megmérgezi az életünket és a környezetünket, még ráadásul az ostobaság állapotában is tart minket. Ennek ellenére ez a gyakorlat nehéz, ezért a hagyomány az alábbiakat tanácsolja a szeretet ellenségekre való kiterjesztésének nehézsége esetén:

1. Gyakoroljuk kitartóan.
2. Gondoljunk a harag érzésének kozmikus értelmetlenségére.
3. Keressük a másik jó tulajdonságait.
4. Ne fordítsunk figyelmet a harag érzésére, ne engedjük növekedni.
5. Tekintsük karmikus eredetűnek az illető magatartását, és sajnáljuk, hogy hatása is karmikus lesz.
6. Vegyük észre, hogy az ellenség önmagunkban van, így a szenvedés okozója nem a másik ember.
7. Gondoljuk meg, hogy a harag eltávolít a megvilágosodástól.
8. Idézzük emlékezetünkbe, hogy a már megvilágosodottak is mentesek voltak a haragtól, máshogyan nem érhettek volna célt.
9. Képzeljük el, hogy más helyzetben az illető akár a barátunk is lehetett volna.
10. Érezzük, hogy a harag feloldásával seregnyi jótétemény ér minket és haragosunkat is; jobb testi állapot, egészség, tisztább és könnyebb lélek, felszabaduló idő.
11. Bontsuk elemeire a haragot, és nézzük meg minél apróbb részleteiben, mire is haragszunk, milyen testi, lelki elemre, milyen eseményre, mely pillanatra. A vizsgálat során a harag általában nevetségessé válik.
12. Adjunk ajándékot haragosunknak, keressük, ismerjük meg, és ha ő továbbra is ellenséges, mi akkor is megnyugodhatunk magunk felől, és már tisztán tanulmányozhatjuk közös karmánkat.

A mettá kiterjesztésének nem csak az elért béke az eredménye, hanem az Ösvényen való könnyebb haladás is. A legnagyobb akadályok egyikét hárítottuk el. Hatékonyabb lesz az összpontosításunk, az elmélyedésünk, a képzetünk, a tudatunk fellélegzik. Ha már kifejlesztettük a szeretetet, küldjük el a tér minden irányába, majd körbe és mindenfelé. A hagyomány háromféle módon ajánlja az irányítást:

1. Ötfelé: minden lény, minden lélegző, minden teremtmény, minden személy és minden léthez kötődő felé.
   2. Hétfelé: minden nő, minden férfi, minden nemes, minden nem nemes, minden istenség, minden lény, minden kitaszított felé.
   3. Tízfelé: minden irányba hatóan kelet, nyugat, észak, dél, délkelet, délnyugat, északnyugat, északkelet felé, fölfelé és lefelé, és ezekbe az irányokba a létezők előző öt és hét csoportja felé.

Boldog, szeretetteli Karácsonyt kívánok!

Pulzál. Mindig is pulzált. Sosem volt sem egész, sem rész, csak adta, amit tudott, csak élte, amire rendeltetett. Szerencsés, csillag-szülte időkben, mikor a ködök és az univerzum, mikor a végtelen mély látható és sötét anyag még egymásba fonódott, mikor szimfóniává csendült az ég lélegzete, akkor tágult, akkor erősebb volt a szétáradás. Aztán mindez elmúlt, változott, átlényegült, és a dolgokat húzni kezdte magjaik felé a koncentráció. Ekkor is élt és lobogott, de befelé figyelve, magába visszatérve őslényegét fedezte fel, és saját gondolatába roskadt. Sosem volt készen. Sosem volt mozdulatlan, csak hol egyszerű és kicsiny, hol tágas és határtalan. Magában forgott és magával törődött, hogy megjeleníthessen, létre-hozhasson, szülhessen és ölhessen. Annyira szerelmes voltam belé! Olyan mélyen érintette édes-finom ujjaival érzékeim, olyan csoda ragadta meg figyelmem! Puha volt, éteri, asszonyi, anyai, sötétből felözönlő, zsigereimben felmorajló mély szerelem. Forrt és hűsített, erősített és elgyengített. Az isten és az univerzum csak szavak, de a teste valóság volt. Ezért építettem a városokat, téglát raktam téglára, szültem és nemzettem, mert el akartam nyerni egyetlen, kizárólagos figyelmét. Lágy fényben vándoroltam városfalak alatt, bennem izzott fel a szent szenvedély, megnyertem az élet harcait, de most itt állok, belátva tévedéseim. Lassan lecsatolom fegyvereim, kioldom övemet, kitárom szívem istenek és buddhák előtt. Tegyetek, amit akartok, átengedem magam. Jaj, életem, nem találtalak, pedig kutattalak árnyas bokrok alján, a földön, fűszálak között, fent a felhők párái mögött, lent a mély tudat alatt, a földben, ölelésben és kárhozatban, magamban és bennetek. Mindig el akartam veszejteni, és most, amikor sikerült, amikor eltűnt a lelkem, amikor nem találom többé magam, akkor szólít és hívogat. Vágyom rád, és éppen ez a baj. Nem tudlak nem szeretni. A vággyal kellett volna leszámolnom, de annyira szeretlek, hogy mikor elengedtem vágyaim, mikor csak te maradtál, akkor lentről felzubogott, kitört, kéjesen felszakadt a szerelem irántad életem, és elpazaroltam tudatom kincseit. Mindig téged választottalak. Odaát bölcsek lebegnek, megvilágosodottak és szentek, a végtelen útjain örökké vándorló beérkezettek, de én mindig visszafordultam, mert szépséged túlragyogta az ég gyémánttükrökben csillogó fényeit, mert szerelmem visszahúzott hozzád, drága, édes tévedésem. Nőm, anyám, szentem, csillagom. Öledben maradnék, forognék életre és halálra, hinnék szent igéidben. Bújjunk el, szorítsuk egymást, mert a mindent értő beérkezettek hatalmasak, félelmetesek, egyedül maradtak, de te meg én, csodám és szerelmem, mi megmaradunk egymásnak az örök forgásban. Ott vagy, mikor megszületek, ott vagy, mikor meghalok, mindig és újra. Gyere velem most is, mikor újra elmerülök.

A mágia a szellemet és a lelket a világgal egylényegűnek tekintette, de később termékei, a szent szövegek, a bráhmanák, a papság maguk lettek a tisztelet tárgyai, miután kiszakadtak a világból. Az emberi én is megtalálta vagy éppen megteremtette saját határait. A külvilág hatalmai istenekké, a legnagyobbnak kinevezett, egyben legfélelmetesebb, legkevésbé befolyásolható erő pedig legfőbb istenné emelkedett, és szembehelyezkedett az énnel: a brahman az átmannal. Az isten fogalommá vált, puszta absztrakcióvá, a filozófia steril tárgyává, és egyben erkölcsi iránymutatóvá. Ám az erkölcsöt az aktuális kortól, a néptől, a társadalmi hatalmat birtokló csoporttól kapta, mely ennek ellenére paranccsá vált, a büntetés alapjává és egyetemes érvényűvé – jellemzően átmenetileg. Az isten és az ember énje közös fejlődésnek indult. Az ember kutató tekintete az égre vetült, és minél mélyebben látott bele az istenibe, annál mélyebben látott önmagába. Ennek árát is megfizette – bármennyit gondolkodott a magasabb érvényről, sosem tudott többé elszakadni önmaga aktuális állapotától.

Ahogyan a legfelsőbb istenről, úgy önmagáról sem tudott már érvényeset kijelenteni. Minél magasabb és bonyolultabb lett az ég, annál kiismerhetetlenebbnek tapasztalta saját lelkét. De a filozófusokat kielégítő logikai szükségszerűség képtelen betölteni az emberi lélekben keletkező űrt. Egy ilyen hatalomhoz az ember nem fordulhatott hétköznapi problémáival, fájdalmaival, félelmeivel, ezért szükségképpen ahhoz fordult, amit elérhetett, vagyis újra önmagához. Fel kellett fedeznie saját tökéletlenségét, szenvedését, azaz individualitását. Az isten annyira messze volt, hogy a prófétáknak le kellett hoznia a földre, vissza kellett vezetnie az emberhez, a porba, akár ténylegesen emberré kellett válnia, vagy rá kellett ébrednie, hogy a megszabadulás nagy művének beteljesítésére egyetlen létező képes: az ember maga, aki egyedül alkalmas arra, hogy a tökéletlen világtól a tökéletessé nemesített lelkével elforduljon. Az istenbe vetett bizalom az emberbe vetett bizalommá változott.

Felfedezte a körforgást. Az ember születésének és halálának örök ritmusát azonosította a világ ciklikusságával. Hangjának dallamát környezetének zenéjével, elméjének fejlődését a létezők képességeinek növekedésével, hanyatlását a bomlással vetette össze. Észrevette, hogy nem csak ő szenvedi meg a világba vetettséget, hanem minden élő. Kereste a kapcsolatot a teremtéssel, fejlesztette tudományait, érteni akarta a valóságot. Ám ahogyan az istenség eszméjének falába ütközött, úgy volt képtelen behatolni a lélekbe, az abszolút énprincípiumba. Nem tudta elfogadni, hogy mindkettő statikus állapotba merevedett, ezért egyszerre ostromolta a megismerhetetlent elméjével, szívével és lelkével. Esze elfogadta, hogy isten, és így a tőle való lélek kifürkészhetetlen, de a szíve nem, mert az érzésekről leválnak a fogalmak. Az átman és a brahman is határ, spekulációs korlát, így megfelelnek egymásnak, de amennyiben nevezhetők „mindennek”, úgy nevezhetők „semminek” is. Fogalmak, nem átélt valóságok, vértelen és absztrakt jelenségek.

Az ember már annyira tudatára ébredt önmagának, hogy nem elégíthették ki az addig talált válaszok. A világ egyik részén az isten megszületett, szenvedett, majd meghalt emberként, hogy felmutathassa a korlátlan szeretet legyőzhetetlenségét, a másik részén, fél évezreddel korábban, a Buddha máshogyan közelítette meg az átléphetetlennek tűnő határt: ha az átman fogalma nem feloldható, vizsgáljuk meg a nem-átmant.

A spekulációk, paradoxonok, ellentmondások zűrzavarában nem lehetséges rendet rakni. A fogalmak, ha igazán szorít a szükség, ha valóban kizökkent a dukkha, használhatatlanok. A Buddha nem állította, és nem is tagadta sem az istent, sem az átmant, mivel mindkettő az igazi vallás fölé emelkedett és embertelenné vált. Maga mögött hagyta az elméleti problémákat, és a gyakorlatban élte meg az ember természetét. Annyira az ember igaz valóságát fedezte fel, hogy nem volt szükséges sem tagadnia, sem igazolnia korának egyetlen vallásos elméletét sem. Ismerte azokat, de következetesen távol tartotta magát minden „nézettől”, és csak a nemes ösvényen megtett útra koncentrált. Arra, ami közvetlenül tapasztalható, függetlenül attól, hogy igaznak vagy hamisnak tartják. A Buddha szerint a legmélyebb valóság bennünk lakik, és ebből csak annyit érthetünk meg, amennyit képesek vagyunk tapasztalni. A tudat nem a valóság létrehozója, hanem az edénye. A hamistudat káprázatot hoz létre, illúziót, a viszonyítások és nézetek hálóját. A bölcs tudat megszabadult béklyóitól, és készen áll a valóság meglátására. A valóság kívül áll az individualitáson és az általános érvényűn is; nem támadja, nem akarja meghaladni, csak nincs hozzájuk köze. Nem csak a hozzájuk való viszonylatban, hanem általában, függés-mentesen létezik.

Az ember az énjével küzdve három fő korszakot élt át történelme során, valamint egyéni életében is: a mágia, az istenek és az ember korszakát. Bár ezzel a szóval óvatosan kell bánni, és ha lehet, kerülendő, de hívhatjuk fejlődésnek. Az önfenntartás kényszere, a létezés megismerésének vágya fokozta öntudatát, ám pontosan öntudatának erősödése távolította el a létezés igazságaitól. Megtalálta, vagy inkább megalkotta énjének határait, ezzel megvédte magát a szorongató, ismeretlen külső erőkkel szemben, de ezek a határok megerősödtek, és áthághatatlan korlátnak bizonyultak. A külvilágtól való elszakadás a szellem megmerevedését eredményezte, ami a világot egyre inkább csak saját tükrében, önmagához viszonyítva volt képes értelmezni. A megcsontosodott én aztán először az individuum felettivel igyekszik rendezni a kapcsolatát, majd, amikor abban is csak önmagát találja meg, akkor elfordul addigi tapasztalataitól, és az én alatti és feletti tartományai helyett igyekszik átlátni a tudatát borító fátyolon.

Az emberek és az általuk épített kultúrák hol kiemelik énjüket a világból, különös sorsot, kiváltságokat, kiválasztottságot tulajdonítanak maguknak, máskor pedig feloldják az én illúzióját és helyüket keresik a teremtésben. A kultúrák életének extraverzív és introverzív folyamatai szükségesek, mint a ki- és belégzés az ember éltében. A világ felfedezése hagyományosan kéz a kézben jár az önvaló felemelésével. A szellem kalandozásának ez a természete: a kinti és benti tartományban is csak akkora területet járhatunk be, amekkorát a másikban már feltérképeztünk. De a buddhai út más. Az Ösvényen járva, az általunk alkotott határok helyett figyelmünket a dolgok valós természetére irányítva kiléphetünk a sztereotipikus gondolkodásból. De a gondolkodás általában nem ennyire tiszta, és egyszerre működik bennünk a mágikus, az isteni és emberi természet, csak az arányok változnak. Pulzálunk és hangsúlyokat helyezünk át, mint az őseink, mint a fajunk. Céljaink nem változtak, mi is túlélni és megismerni szeretnénk, félelmeinket elűzni, vágyainkat beteljesíteni. Ha a mágiát az analógiás, az istenit a logikus, az emberi korszakot a relativisztikus gondolkodással feleltetjük meg, akkor lájuk, hogy mindhárom működési mód fellelhető bennünk. Mint saját fejlődésünk során: mágikus korszakunkban még nem ébredtünk teljesen tudatára individualitásunknak, az istenekre rácsodálkozó szakaszunkban kollektív szimbólumokat hoztunk létre a külső és belső világ jelenségeinek azonosítására, majd az emberi, a felnőtt állapotunkban vagyunk képesek önmagunkkal végre őszintén szembenézni. A buddhai Ösvény ennek a szembenézésnek az útja.

A mindenség az ember kiterjesztett testévé és tudatává vált. Az ember képességei a világból származtak, és halála után oda is szálltak vissza. Látása a Nappal, hallása a térrel, beszéde a tűzzel, lélegzete a széllel, szíve az űrrel, teste a földdel, vére a vízzel egyesült. Szelleme még tovább transzformálódott, gondolatai manifesztálódtak, szavai teremtettek, érzései világokat rengettek meg. Istenek harcoltak érte, áskálódtak, szövetkeztek érdekében vagy éppen ellene, világteremtő erők vették figyelembe érdekeit, élőlények és élettelen jelenségek respektálták vágyait. Az ember egyetemessé, a világ pedig emberivé formálódott. A halandó ember magához mért mindent, szemlélete antropomorf volt.

Az ősi ember hétköznapjait istenek, szellemlények, démonok, segítő és ártó erők lepték el, és ezek tettei, valamint az emberekkel való csatái, szövetségei irányították a földet és a kozmoszt. Aki hatalmat szerzett felettük, az a kozmosz egy része felett is befolyással bírt, ezért a segítő szellemi erőket megigézhette, az ártókat távol tarthatta. A hatalom megszerzésének eszközei a szertartások voltak, a mágia, valamint az áldozatok. A szellemvilág és az ember között üzletek köttettek: az áldozatért cserébe kérhetett. Egyre fontosabbá vált az áldozat bemutatásának módja, a rituálé pontossága, ezzel együtt értékelődtek fel azok a személyek, akik képesek voltak a szertartásokat a szellemvilág igényei szerint bemutatni. Egyszerre vált megkerülhetetlen kényszerré, elemi érdekké a szellemi hatalmak megnevezése, egymástól való elkülönítése, vágyaik kifürkészése, tovább a közöttük lévő kapcsolatok felderítése. Aki ezeket ismerte előnyre tett szert.

Kialakult az égi és ég alatti erők panteonja. Megtalálták a helyüket a helyi szellemek, a kisebb istenségek, a démonok, mind erejüktől függően, és óhatatlanul megnevezték az erősebb isteneket. Az ember a saját, mágikus erői helyett egyre inkább az istenségekre figyelt, és nagyobb tisztelettel bánt a nála nagyobb hatalmakkal szót értő társaival. A rítusok során a kölcsönös előnyök megtalálása mellett nagyobb hangsúlyt helyezett az istenek általános szolgálatára, és az egyenrangú státuszt feladva az ember maga fölé emelt egyes szellemi erőket, melyek többé már nem álltak az ember ellenőrzése alatt. A mágiával eredetileg az individualitáson kívül álló erőkkel szövetkezni akart, kiterjeszkedni, asszimilálódni, biztonságot találni, de eddigre már, feladva korábbi rangját, csak szolgált és kért. A korábbi merész hódító félni kezdett, bár még nem csúszott a porban istenei előtt, még a maga képmására teremtette őket, de már nem hitte, hogy a kozmikus valóságot egyedül ő irányítja. A teremtésre képtelen szellem, a rettegő tömeg változtatja a vallást, mely eredetileg a belső gazdagság megnyilvánulása, a félelem és a lelki szegénység termékévé, ám ekkor még az ember hitte, hogy van befolyása. A vallás ugyanis nem babona és rítus, hanem a kutató szellem bátor alkotása, és az ember ebben az állapotában még úgy érezte, hogy szerepe van a teremtésben.

Amikor azonban kialakult a panteon, és az isteneknek neve valamint ehhez rendelt szerepe lett, amikor a pap már elszakadt a néptől, akkor az ember magára maradt. Már meggyengült élő és érzett, természetes kapcsolata az éggel. A rítus részben szertartássá silányult, már nem lelkéből fakadt, mely lélek korábban a világ része volt, és a világ pedig lelkének része. Az áldozat üzlet lett közte, és az égi, földi hatalmak között, és ha meg akarta élni saját spiritualitását, a kicsi, helyi szellemlényekhez fordult: a füvek tündéreihez, a fák manóihoz, démonokhoz, elhalt őseihez, a vizek lelkeihez. Közben egyre inkább rettegve teljesítette kötelességeit a papság és a kialakuló társadalmak meghatározó istenei felé, akikkel kapcsolatban már csak a tisztelet és a félelem maradt meg számára. A legősibb védák még ritmusok és énekek voltak, melyek a belső tapasztalásokat fejezték ki, és a természet dicsőítésére születettek. Felszabadították a lelket a könyörtelen világ ridegségével szemben, értelmet és melegséget idéztek meg az üres és félelmetes értelmetlenségben, segítettek átélni az örömöt és a fájdalmat a felfoghatatlannal szemben érzett félelem nyomásától a szertartás idejére függetlenedve. Ám az új énekek már nem az emberért szóltak, hanem az általa teremtett istenekért, az ember pedig elidegenedve csodálkozott rá saját művére, az egyéniséggel rendelkező, elkülönült létezőkre, közöttük pedig önmagára.

Az ember kivonult a panteonból, és elfoglalta a helyét a föld felett, de az ég alatt. Továbbra is úgy tapasztalta, hogy a világ miatta teremtetett, miatta forog tengelye körül, de már látta, hogy a világ erőivel nincs közvetlen közössége: az isten nem ő, a szellemvilág lényei tőle függetlenek. Magára nézett, és meglátta a szenvedő, esendő, elkülönült lényt. Megtalálta a világban a nem-ént, és ezzel egy időben önmagában az ént, aki a rideg, óriási világban magára maradt. Amikor az istent jelölő szó megszületett, a hatalom fölötte mindenhatóvá terebélyesedett, és a világ szétszakadt istenire és nem istenire. A maga énjét felismerte, és a nem-isteniben találta meg; a világ számtalan függésben álló, idegen részre hullott szét.

Három rövid részben áttekintjük az éntudat változásainak hatására módosuló vallásos élmény történetét.

Az ember vallása a modern korban hitvallás, hagyomány, döntés, erkölcsi és szellemi irány. Életének egyik része, mely jó esetben átitatja a többi részt, a hétköznapokat, a munkát, a társadalmi kapcsolatokat. Számunkra már evidensen, de eredetileg nem egyértelműen transzcendens kapcsolatok megélését is jelenti. Azonban nem volt ez mindig így. Az ősi ember számára a vallás nem az idealizmusát támogatta, nem választotta, nem élete részének tekintette, és nem is fejlődni akart általa, hanem élet-halál kérdése volt. Önmaga létezésének felismerését azonnal követte a világra való döbbent és kíváncsi rácsodálkozás. A vallás nem volt más, mint a világhoz fűződő összes kapcsolata. Ezen keresztül tanulhatta meg, hogyan tartsa meg magát a külső világ ismeretlen hatalmaival és belső világa óriási pszichikai erőivel szemben, és hogyan alakítsa ki a két gigantikus tényezővel egyszerre a harmóniát. Pszichikai energiáit aztán a később erősödő intellektusa elnyomta vagy deformálta, java részét a tudat alsó rétegébe szorította, ami most már tudatalattiként ural minket, de korábban ez az erő is a felszínen volt, és élő kapcsolatot ápoltunk vele.

Az ősi ember számára a külső és a belső világ is önmaga kivetülése. Amivel találkozott, az létezett, amit megértett, azt birtokolta, afölött hatalmat szerzett. A kő, a tűz, a növény, az állat, az egész teremtés vele együtt és ő benne, miatta lélegzett, született és halt, ahogyan ő is teljes mértékben része volt környezetének. Ellenségei, barátai is saját gondolataiból és tetteiből képződtek, ezért lelki állapota és tettei befolyásolták a fizikai világot. Nem csak biztonságának növelése érdekében akarta megérteni a világot, hanem hatalmát is ki akarta terjeszteni, mert ami felett hatalma van, azt befolyásolhatja. Ennek eszköze volt, hogy mindennek nevet adott, mert a szó, az elnevezés egyben birtokbavételt is jelent. A Satapatha-brámana szerint, amikor Brahman vissza akar térni a világba, melyet teremtett, két dologként, névként és formaként jelent meg. Ez a Brahman és az ember hatalma. A mágikus világképben a szó, a név nem csak megnevezésre, és főleg elkülönítésre szolgáló hangalak, hanem egy individualizálódott létező megjelenése és tudatosodása, ami fizikai és szellemi formában is előléphet. A szellem materializálódhat, az anyag pedig egyaránt szellem. Az emberben a dolgok megnevezése a hatalom, az éntudat, ezáltal a valóság kiterjesztésén kívül a rendteremtés eszköze is. Az ősi ember által tapasztalt világ ugyanis zavaros, és csak annyiban bír azonosulni vele, amennyiben képes megfogalmazni. A megnevezés folyamata egyben a tudatosulásé is, amit követ az azonosulás. Ahogyan az ember a világba nyúlik, folyik, úgy kötődik az is az ember tetteihez és gondolataihoz. Itt még nem válik le az én a világtól, ezáltal az „odakint” nem dermed rideg fogalmakká, az „idebent” pedig nem fagy meg statikus énné. A „név” nem a kül- és belvilág izolált jelenségeinek jelölője, az ember pedig nem idegenedik el a világ és önmaga külső szemlélőjévé.

A „náma” és a „rúpa”, a név és a forma viszonyában a név a teremtő szellemi erő, a forma a teremtett valóság. Ám a formáló és a megformált kapcsolata nem szakad meg a létrehívó aktus végrehajtása után sem, és állandó kölcsönhatásban, függésben maradnak egymással. Ez a mágikus világszemlélet alapja. A név azonos önnön tárgyával, ezért azt tudni egyet jelentett a fölötte való befolyással. Mivel a kölcsönhatás fennáll, ezért nem volt elegendő egyszer kiejteni a nevet, hanem mágiával áthatott rituálék keretében folyamatosan ápolni kellett a kapcsolatot. A szertartások még nem silányodtak modern értelemben vett vallásgyakorlássá, mert részt vett bennük az ember lelke, tudata, teljes egzisztenciája, következményei pedig hatottak a jelenségre és az emberre is. Én híján nem volt nem-én sem. Minden dolognak és jelenségnek a lényege egyszerre volt benne önmagában, és minden másban, amivel kapcsolatban állt.

Az egyetemes átélés azonban nem maradhatott fenn sokáig, mert a nevek szaporodásával a világ részekre szakadt. A részekkel is szerves és teljes volt az összefonódás, de egy idő után túl sok lett ahhoz, hogy a kapcsolatot mindegyikkel ápolni és ünnepelni lehessen. Sok energiát igényelt a hétköznapi élet is, ezért megszülettek a ráolvasások, mantrák, mágikus formulák, amikkel már a jelenségek csoportjait lehetett irányítani. Ezek közül néhány általánosabb érvényű lett, vagy éppen univerzális, mint az „óm” szótag. Születtek rituálék, az egészség, a termékenység, a jó vetés elősegítésére, az ártó erők elleni védekezésekre, továbbá a megtisztulásra, a szellemi fejlődés fokozására is. A mágikus gondolkodás még átitatta a teljes életet, de már differenciálódott, azonban még teljesen mentes volt az erkölcsi és vallási szempontoktól. A vallás még nem volt önálló és független érték, tradíció, nem vált el az élettől. Minden vallás volt, az ember és a természet is. Az ént már felismerte az ember, de fejlett éntudat híján még nem volt értelmezhető az erkölcs, ahogyan egy kisgyermek esetében sem. Ahol nincs kizáró individualitás, ott még az önzés egyben közösségi és kozmikus hatású, ezért a Rigvéda még nem ismerte a lélekvándorlást. A lélek és a test sem vált külön, ezért a testtel való törődés egyben a mindenséggel való foglalkozást is jelentette. Az ősi ember átélte azt, amit mi fogalmakon keresztül igyekszünk megérteni. Ami az intellektusunkban absztrakció, számára élmény volt.