Életünk során információk rakódnak le bennünk, de senki nem gondolhatja, hogy csak azok ragadnak meg az elméjében, amiket megértett, vagyis amiket megérteni vélt. Senki sem hiheti, hogy az információk csak neki szólnak, érte vagy miatta léteznek, mert látja, hogy mind közös, teljes mélységükig felfoghatatlanok és tőle függetlenek. Kozmikus mennyiségű lenyomat halmozódik fel bennünk, melyek jelentős része sosem tudatosul, ám ennek ellenére hatnak. Ez a karma hömpölygő, áramló energiája, mely az egész univerzumban keresztül-kasul árad. Senki nem hiheti, hogy ezek a lenyomatok megállnak a belátott, megértett határainál, vagy a személye peremén, ahogyan azt sem feltételezheti, hogy maga rendelkezik velük, mint tulajdonaival. A karma nem áll meg képzelt határoknál, mert egy nálunk nagyobb, felfoghatatlanul mélyebb, szélesebb, intelligensebb és szentebb energia része.

Folyamatosan problémákkal szembesülünk, melyek megoldásához kevés az erőnk, ezért általános tapasztalatunk, hogy közösségekben, társadalmi és globális méretű csoportokban dolgozunk. Senki sem hiheti, hogy életképes egyedül. Szellemi javaink, ismereteink, még a gondolkodásunk is tanult, az előző generációk felhalmozott tudását sajátítottuk el, ami nélkül csak állatok lennénk. Senki sem hiheti, hogy tudása a sajátja, amit elméje korlátozhat, ami majd vele hal, hiszen látja, ahogyan a generációk egymásnak adják át az életet. A szellem nem áll meg az egyén intelligenciájának határainál, de még a faj fogalma sem korlátozza, mert az élők közösségének a tulajdona, egy nálunk nagyobb, felfoghatatlanul mélyebb, szélesebb, intelligensebb és szentebb tudás birtokosa.

A fajok és egyedek vetélkednek, egymást vadásszák és fogyasztják, de folyton szembesülünk egy ösztönökön és fajfenntartáson túlmutató gondoskodás tényével. De ha a szeretet érzése nem is lelhető fel a lényekben, azt látjuk, hogy az élők nem kegyetlenebbek a szükségesnél. Képesek játszani, segíteni, elviselni egymást. Senki nem hiheti, hogy a szeretet, amit érez, csak a sajátja, csak a személyének szól, csak ő érdemelte, hiszen látja, hogy általános. Ha máshol nem, hát tapasztalhatja a világ berendezkedésében, ami bármikor lehetne pokol, amit semmi nem korlátozhatna, hogy örök és nem változó kárhozattá alakuljon. Látja a működő anyagot, az élet kedvező feltételeit, a világ ki nem billenő törvényeit. Senki sem hiheti, hogy a létezést átható gondoskodás megáll lelke határainál, vele született vagy vele hal. A lelket nem korlátozzák az én határai, mert egy nálunk nagyobb, felfoghatatlanul mélyebb, szélesebb, intelligensebb és szentebb közösség része.

Nem tagadható, hogy egyéni tudatosságunk része egy nagyobb tudatnak. Érezzük, hogy egy kiterjedt tágassághoz kapcsolódunk, mert a tudat határai nyilvánvalóan nem a mi tudatosságunk határainál húzódnak. Senki nem hiheti, hogy az ő tudata a legnagyobb vagy az egyetlen. Nem tagadható, hogy részei vagyunk egy a sajátunkénál komplexebb anyagi és szellemi ökológiának. Senki sem hiheti, hogy az ő élete a legfontosabb vagy az egyetlen. Mindegy, hogyan hívjuk, az a nagyobb dolog felfoghatatlanul mélyebb, szélesebb, intelligensebb és szentebb nálunk.

Erről, ami nálunk bizonyosan nagyobb, sosem szerezhetünk csalhatatlan ismereteket. Ha istennek tekintjük, akkor nem érünk fel hozzá, ha tudatnak tekintjük, akkor éppen tudatosságunk, vagyis személy-létünk akadályozza a torzulásmentes vizsgálatát. De senki sem hiheti, hogy nincsen valami nálunk nagyobb, mert akkor azt kellene állítania, hogy rajtunk túl semmi sincs. Tehát létezik egy nálunk nagyobb, intelligensebb, szentebb, valódibb létező. Tagadhatatlan.

Sok mondás létezik, melyek a hétköznapi bölcsesség sűrítményeinek, tükreinek tűnnek, és többé-kevésbé tartalmaznak megfogadható tanácsokat, ha nem tartunk igényt mélyebb ismeretekre. Találhatunk bennük megfogadható intelmeket, az élet megfigyeléséből származó útmutatásokat, de alaposabban elemezve kiviláglik a sekélyességük. Ennek ellenére gyermekkorunktól halljuk őket lépten-nyomon, sokszor cinkos félmosollyal kísérve. Ha jót akarunk magunknak, inkább kerüljük ezeket. Nézzünk meg ma egyet, amit, ha megfogadunk, többet árt, mint használ. Így szól: „Az okos a más kárából tanul, az ostoba a sajátjából.”

A buddhizmus úgy tartja, hogy a tudás jó, de a tapasztalat még jobb. Ha választanunk kell, inkább törekedjünk a meg nem értett valós, tiszta tapasztalatra, mint a tapasztalat nélküli tiszta tudásra. A Buddha arra inspirál minket, hogy a Tanítás alapján járjuk be magunk az utat, és éljük át a dharmát. Ez a mondás azonban megfosztana minket a személyes átéléstől, amennyiben annak káros következménye van. Természetesen nehéz jó szívvel arra ösztönözni másokat, hogy éljék át a rosszat, a szenvedést, esetleg sérüljenek meg a fejlődés érdekében, de ettől még tény, hogy csak a megélt eseményeket vagyunk képesek valóban megérteni. A Buddha azt mondta, hogy a tapasztalatokat, gondolatokat mi színezzük meg és osztjuk fel kedvezőre és kedvezőtlenre. Az énünk, a vágyaink rabszolgájaként mi ítéljük meg tévedés-alapú hozzáállással az eseményeket, így szenvedéseink és örömeink is hibás feltételezésekből eredő hibás következtetések.

Ráadásul képtelenek vagyunk más hibájából tanulni. Vonhatunk le tanulságot, beépíthetjük döntéseinkbe a másoktól látottakat, de sosem lesznek a mieink. Sem a szerelmet, a fájdalmat, sem a színeket, az ízeket nem tudjuk érezni, ha nem velünk történtek meg, csak láttuk mások élményét. A személyes tapasztalat nem csak mélyebb, de az lesz a saját valóságunk.

Árulkodó, hogy ez a népi bölcsesség csak a kár elkerülésére vonatkozik. Nem int arra, hogy okos emberként az élvezetet, boldogságot, sikert, szerelmet ne a magunk bőrén tapasztaljuk, hanem ezeket ügyesen elkerülve mások példáján keresztül lessük el. Nemrégen írtam arról, hogy babonásak vagyunk, hiszen tökéletes összefüggést feltételezünk a velünk történő jó események és a boldogság, illetve a rossz események és a szomorúság között. Sok ember egész életében fel sem tételezi, hogy ez az összefüggés talán nem létezik, de legalábbis gyenge. Mert a tapasztalat, ahogyan a Buddha tanította, nem jó vagy rossz, csak tapasztalat. Esemény, történet, melyet a tudatban a tudatállapotaink színeznek meg előítéleteink és tévedéseink alapján nekünk tetszőre vagy kerülendőre.

Azt javaslom, ne fogadjuk meg ezt a népi bölcsességet. Természetesen ne keressük a bajt, de igyekezzünk tapasztalatokat szerezni, ugyanis azok az egyedüli tulajdonaink. Nincs más vagyonunk. A tapasztalat nemesít és eljuttathat a nirvánába, míg a visszahúzódó, önféltő gyávaság puhává és tapasztalatlanná tesz. A jó és rossz tapasztalat is élmény és valóság. A buddhizmus nem tagadja a valóságot, hanem ünnepli és keresi, mert úgy tartja, hogy csak azt tudjuk megérteni, ami már megtörtént velünk. Éljük át, ami elénk kerül, hogy megtanuljuk kötődésmentesen látni az eseményeket, okosan figyelni és majd megszabadulni.

A tapasztalataink azonban a Buddha Tanítása szerint könnyen tévútra visznek minket, és oktalanul átélve azokat csak tévedéseink és énközpontúságunk megerősítésére szolgálnak. Ez alól csak egy esetben találunk kivételt, ha a valóságot közvetlen tudással (abhinna) fürkésszük.

A közvetlen tudás a megismerés során tárgyát torzulás (vipallása) és kiterjesztés (papanca) nélkül ismeri meg.

A torzulások az észlelés, a gondolkodás és a nézet tapasztalási módjaiban a három szenv (mohóság, harag, zavarodottság, 20-22, bejegyzés) hatására fellépő zavarok, vagyis a késztetett valóság három ismertetőjegyének az ellentétes értelmezése: a mulandót állandónak, a szenvedést boldogságnak, az önmagátlant önmagamnak gondolja. A hagyomány kiegészíti még azzal, hogy a torz gondolkodás a taszítót vonzónak látja, amit pedig még azzal egészítenék ki, hogy a vonzót is láthatja taszítónak, vagyis tévesen, tapasztalatainak torz értelmezésén keresztül ítél. Röviden fogalmazva a torzulások hatására nem a valóságban, hanem saját tévedéseiben létezik. Úgy is szokás interpretálni, hogy a torzultan gondolkodó ember az állandót, a boldogságot, önmagát és a vonzót észleli, aztán gondolja, majd ezekről nézetet alakít ki.

A kiterjesztés során az észlelésből egy asszociációs lánc indul ki. Az ember az észleletet a ragaszkodása miatt, vonzalmának vagy ellenérzésének megfelelően kiterjeszti, és mindből végül önmagához, az "én vagyok" gondolatához jut el. Sem a dolgok valóságát, sem az önmagátlanságot nem lehetséges megérteni, amíg a nézetek, asszociációk burjánzanak, egymásba csimpaszkodnak és szaporodnak. A legfontosabb megérteni, hogy az elme a gondolataiból végül nem a gondolatokra koncentrál, hanem a „saját” élményére, az „én vagyok”-ra. A kiterjesztés a gondolkodás szükséges módszere, de közben leginkább az „én” megerősítésének eszköze, hiszen minden burjánzás során megerősödik a gondolkodó lénybe vetett hit a gondolkodás élményében. Ameddig az érzékszervek és az elme terjed, addig hatol el a kiterjesztés, és vele addig jut el az „én”. Mivel az „én” terjeszkedni akar, ezért a gondolat és a tapasztalat is burjánzani igyekszik, mivel az „én” addig lát el, és emiatt addig látja magát megvalósulni, ameddig gondolatai érnek. A tudás megszerzésének vágya valójában az „én” kiterjesztésének vágya, a halál kijátszásának, az állandóságnak, a boldogságnak, a magavalóságnak, végül is az öröklétnek a biztosítása.

A kiterjesztés iránya és ereje persze nem egyenletes, mert a lény a vonzó felé gyarapodik, a taszítót igyekszik elkerülni. Mivel ezt képtelen tökéletesen megvalósítani, ráadásul az állandótlansággal való harcban folyamatosan veszteségek érik, ezért szenved, ráadásul a torzulások miatt még a helyzetét sem képes helyesen értelmezni. Az ördögi körből csak a közvetlen tudás megszerzésével lehetséges kilépni.

Más értelmezések ugyanezt a szomj, az önteltség és a téves nézet hármasával magyarázzák, vagyis az önteltség, az „én” magára irányuló szomja miatt a lény téves, torz nézetekbe keveredik, és már csak az „én vagyok” és az „enyém” fogalmain keresztül képes a világot felfogni. A nem közvetlen tapasztalat tehát a valóság téves felfogásához vezet.

A közvetlen tudásra eljutók között különbséget lehet tenni az odaérkezés módja szerint, mert vannak:

1. a hagyományt követők: elsajátítják a kereteket, és a tanult módszert használják;
2. a pusztán a hitre hagyatkozók: hittel teli bizalmat élnek át, nem éreznek kétséget a Tanítással szemben;
3. az érvelők és megfontolók: érveléseket, bizonyításokat hallgatnak, és ezeket értelmezve érik el a célt;
4. a Tant önmaguk megvalósítók: maguk lesznek a Tanítás, ezáltal megszűnnek, mégis megmaradnak.

A Buddha önmagát az utolsó csoporthoz sorolta. Mi válasszunk alkatunkhoz illő módszert a közvetlen tapasztalatok megszerzésére, és ne féltsük magunkat az ésszerűnél jobban, hogy le ne maradjunk a valóságról.

66. Az embert tébolyult dolgok veszik körbe. Pragmatikusan kialakított, történelmileg legitimált, mindenki által elfogadott, de közben mégis szürreális, természetellenes, őrült körülmények között élünk. Narrációk alapján építettük fel a világunkat, melyek alaposan megvizsgálva mind eszement, kegyetlen őrültségek. Minden csak vélemény, nézőpont, tudatállapot, egy mese, egy történet, hogy képesek legyünk elfogadni az elfogadhatatlant. Mivel a zavarodottságot nem lehetséges zavartól mentes érvekkel elfogadottá tenni, ezért csavarunk egyet a logikán, és a zavart egy másik zavarral magyarázzuk. Indokokat keresünk a totálisan indokolhatatlanra. A Buddha igyekezete ennek az ellenkezője: a dolgokat a fejükről a talpukra igyekezett állítani. Be akarta mutatni a valóságot, pontosabban segíteni akart, hogy eltaláljunk oda magunk.

67. A változás az emberekben ritkán valódi fejlődés, de még csak nem is igazi átalakulás. A változást mutató ember általában a saját körein, ismert korlátain belül ért meg valami újat, de nem terjeszkedik túl sem ismeretein, sem bevált működésén. Rutinokat cserél fejlettebbekre, csiszol a módszerein, de valójában nem változik.

Csak azt a kérdést lehetséges megérteni, amire a választ is ismerjük. Ez kozmikus törvény, és elég logikus, hiszen egy minden szempontból új ismeret, ami nem illeszthető a meglévők közé, az elmén kívül reked. Elmesélek egy történetet:

Egy középkori tudós, orvos szerzetes körül az országban tombol a pestisjárvány. Az emberek tömegével hullanak el, az utcákon temetetlenül bomlanak a halottak, a még egészségesek imádkoznak és rettegnek. A szerzetes minden általa ismert módszert kipróbált, de nincs eredmény, még a tüneteken sem bír enyhíteni. Egy modern orvos a jövőből felfigyel kilátástalan állapotára, és időgép segítségével egy egyszerű AI-t küld a számára a korabeli nyelven írt útmutatóval. A szerzetes intelligens, megérti a gép működését, és a pestisjárvány felszámolásának céljából használatba veszi. Igen ám, de az ő korában a betegségek hátterében varázslókat, gonosz szellemeket, boszorkányokat, akár magát az ördögöt feltételezték, mit sem tudva a citológiáról, farmakológiáról, epidemiológiáról, ezért a szerzetes azokkal kapcsolatban tesz fel kérdéseket. Az AI a kérdéseire válaszol, így rövid idő alatt az ellenvarázslás, boszorkányégetés, eretneküldözés, ördögűzés, égi segítséghívás mesterévé képezi, mely módszereket a szerzetes a csapata segítségével alkalmazni is kezd. De minden hiába, az emberek továbbra is hullanak, a járvány nem csitul.
A modern orvos látja ezt, ezért egy másik, kiterjesztett AI-t küld neki. A szerzetes ennek is ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, de a gép látja, milyen elmaradottak az ismeretei, felméri a helyzetet, és a célt szem előtt tartva ravasz válaszokat ad. A túlélőket Isten kiválasztottjainak nevezi, akiket egy elzárt hegyre küld, ezzel megteremti az elkülönítést, ami a járványkezelés alapja. Megtiltja a rossz szavak kimondását, ezért eltakartatja a szájukat, így maszkot adva rájuk megakadályozza a betegség terjedését. Szent gyümölcsök fogyasztását írja elő, mellyel biztosítja a vitaminellátást és az immunrendszer megerősítését. Feltárja, hogy a halottakban még benne lakozik a rossz szellem, elégetteti őket, így a temetetlen halottak nem fertőznek tovább stb. A járványt ezekkel az intézkedésekkel sikerül megfékezni. A szerzetes továbbra is a rossz szellemek és az ördög művének tartja a betegséget, a gépet pedig isten kinyújtott, segítő kezének. Semmit nem tanult, de a járványt megállította.
A tanulságot mindenki vonja le magának. Arra szerettem volna rámutatni, hogy jó kérdés nélkül a válasz megérthetetlen, ám lehet, hogy hasznos. Erkölcsi dilemmát vet fel, hogy a rossz kérdéssel mit kezdünk: válaszolunk, a jó cél érdekében manipulálva a kérdezőt, vagy hagyjuk, hogy a saját szenvedése gyümölcseként magától találja meg a megoldást. A Buddha minden kérdésre a kérdező képességeihez igazítva válaszolt, de közben mégis tanított. Ezt nevezzük „upájának”, ügyes tanításnak, mellyel a tanító a tanítvány képességeihez, ismereteihez képes igazítani a mondanivalóját, hogy a megvilágosodáshoz segítse. Szent adomány, végtelen alázat és kimeríthetetlen bölcsesség. Nevezhetjük megváltásnak.

68. A vallások célja soha nem a transzcendens üzenet közvetítése volt, hanem a társadalmi rend és az adó befizetésének, így a fennálló rendszer hatalmának a biztosítása. Ez persze nem lenne baj, mert bomlott rendben nem közvetíthető a szent üzenet sem, de társadalmi szinten végül minden esetben a vallás elzülléséhez vezetett. Ennél is nagyobb baj, hogy az emberek halálfélelmének enyhítése és vágyainak kielégítése érdekében minden szent üzenet mellé egy transzcendens ígéretet is rendeltünk. A kereszténység megtanította nekünk az univerzumot átható egyetlen igazságot, a szeretetet, de ez nem érdekelt minket, mert túlélni akartunk, ezért a mennyországot, a halál utáni személyes folytatás ígéretét zsaroltuk ki a megváltóból. A Buddha megtanította nekünk a kizökkentség okát és elénk tárta az egyéni megváltás lehetőségét, de ez nem érdekelt minket, mert túlélni akartunk, ezért az újraszületés tanát, a halál utáni személyes folytatás ígéretét zsaroltuk ki a tanítóból.

69. Ha csak egy eszközt használunk, annak értői vagy akár a mesterei leszünk, és olyan dolgokra is használni tudjuk korlátozottan, amire nem való. De egyszer elérünk egy határhoz, ahol már nem működik, és minél messzebbre jutottunk, annál tragikusabb lesz az elért eredmények összeomlása.

70. Az állandó kezdő szellemű zen rácsodálkozás feltételezi, hogy a gyakorlónak nincsen kialakult, szilárd személyisége, mert akkor nem lenne képes valódi nyitottsággal rátekinteni a világra. Még csak nem is a személyiség fenntartott megújulási képességét jelenti, mert ahhoz szükség lenne egy szilárd magra, ami rugalmasan és állandóan újjáalakul, de pont ez a konzisztencia-hiány megszüntetné az állandó személyt. A személyiség hiánya a buddhista gyakorlónak előny; könnyebben függetleníti magát az éntől. Előny addig, amíg a hiány a teljesség megélésének képességét jelenti, és nem az eszköztelenséget, a képességek, a tartalom hiányát, mert akkor csak gyerekesség, pszichózis, tudatlanság lesz az eredménye.

71. Mivel semmi nem létezik, csak a kapcsolatok, ezért valamit megérteni annyi, mint megérteni a kapcsolatait más dolgokkal.

72. Semmit nem lehetséges teljesen megérteni, mert ahhoz szavak kellenek, amiket definiálni kell, mely definíciókra újra szavak, azokra pedig újabb definíciók kellenek és így tovább.

73. Próféták, közvetítők mindig akkor kellenek, amikor eltávolodtunk valamitől. Amíg benne élünk, nincs szükségünk összekötőkre.

74. A világot felfogjuk az érzékszerveinkkel, azok torzítva és értelmezve átadják az érzetet a megfelelő agyterületnek, mely aztán az ismereteinek megfelelően értelmezi és elnevezi azokat. Ezzel a módszerrel reménytelen a valóság megismerése. De az egész félreértés nem itt kezdődött, hanem amikor a megismerés feltételei kialakultak, és a dolgok nem lettek többé önmagukban. Mikor összetettek és állandótlanok lettek, mert meg akartak jelenni és elkülönülni az ürességtől. A világ megjelenésétől kezdve többé nem megismerhető, hiszen változó és valamilyen. Az észlelő és figyelő tudat csak igazodik a torzuláshoz, alkalmazkodik, hogy ne a sötét semmiben lebegjen; észlel és félreért, mert a megismerhetetlen világban a létezés feltétele a tévedés.

75. A tudat nem foglalkozhat önmagával. Semmi nem foglalkozhat önmagával. Ezért a tudat, bármit is figyel, mindig külső, más világokkal foglalkozik. Kifelé figyel akkor is, amikor magára néz. A teljesen feltérképezett tudatú lény a külvilág tökéletes ismerője. Nincsen út befelé. Talán értelmetlen már a késztetés is, hiszen nincsen olyan, hogy befelé. Se kint, se bent, se szamszára, se nirvána; üres az egész.

76. Mindenről történeteket találunk ki. Aztán egyesek megtörténnek, a többit csak képzeljük, de mindegy, mert a világ odakint nem történik meg, csak idebent. A környezetünk idebent van, és befelé indulva vele találkozunk. Befelé vagyunk végtelenek, mint egy fekete lyuk.

77. Ezért, amire ránézünk, azt megteremtjük. Megkettőzünk mindent; létrehozzuk bent, és megalkotjuk kint, újra, pillanatonként. Szaporítjuk és széttördeljük a teret, végtelen törmelékkel hintjük tele a határtalant.

78. A legnagyobb felfedezésem az, hogy nem létezem. Már tudom, szembesültem vele, de sosem leszek képes teljesen felfogni.

79. Az élet minden pillanatban meghal és újraszületik. Azért tűnik folytonosnak, mert kapcsolatai, vagyis az igazi valósága folyamatosan továbbítják a múló időszeletből a képződőbe.

A buddhizmus egyik alapvető gyakorlata a felajánlás. Gyakorlás, meditáció végén felajánljuk a felhalmozott érdemeket, vagy az ételünket, javainkat egymás számára. Az érdemeket nem szó szerint kell érteni, mert nem előnyöket, személyes eredményeket gyűjtöttünk, hanem valamilyen értékes teret, időt, eseményt állítottunk elő egy időre, amit szeretnénk a környezetünkbe helyezni. A felajánlással ezt az értéket közössé tesszük és egyben lemondunk róla. Hagyományosan a felajánlás annál nagyobb erejű és érvényű, minél nagyobb a lemondás, azaz minél értékesebb a felajánlott tárgy. De most egy másik aspektusról szeretnék beszélni.

A felajánlás a valóságban annál nagyobb, minél jobban ragaszkodunk ahhoz, amit átadunk. Ha egy fizikai tárgyról mondunk le, annak értéke viszonylagos: lehet komoly értékű vagyontárgy, nagyobb pénzösszeg, vagy éhezve az utolsó falat ételünk, de előfordul, hogy egy régi fényképről, gyermekkori, másnak értéktelen játékról, egy csak számunkra értékes kacatról való lemondás a nehezebb. Az értéket és az elválás nehézségét a ragaszkodás mértéke határozza meg. Fő, hogy tiszta szívvel történjen. De felajánlhatunk lelki értéket is. Meditációnkban engedjük el és adjuk át azt, ami felé nosztalgiával fordulunk, aminek felidézése a legjobban megérint: legkedvesebb gyerekkori emlékünket, egy emlékezetes napot a családunkkal, valami olyan tudatelemet, amihez tudva vagy titokban, de halálunkig ragaszkodni akartunk, ami az identitásunkat megalapozta, ami emberré tett és megtanított szeretni. Vagy találjuk meg azt, amit leginkább szégyellünk, amit rejtegetünk, és szeretnénk, ha meg sem történt volna, a legkínzóbb képet vagy legmocskosabb titkunkat. De az ajándékozás tárgyai lehetnek filozófiai nézetek, vélemények, sértődések, büszkeségek, teljesítmények, mindegy, csak alapvetően határozzanak meg minket. Ha valami nagyon személyeset ajánlunk fel, egy kapcsolatunkat, istenünket vagy a saját testünket, akkor kötelékeink teljes súlyát megérezzük. Vegyük magunk elé felajánlásunkat, járjuk körbe, és ha boldoggá tesz, vagy ha igazán fáj, legalább tudjuk, hogy ezek azok, amik a legjobban kötnek és marasztalnak a káprázat-világhoz, ezek vagyunk, ezek építenek fel. Nézzük meg, mit okoz bennünk a lemondás, milyen érzéseket ébreszt fel, milyen indulatokat szül. Ne akarjuk most lebontani vagy elhagyni őket, hanem érezzük át alaposan a hozzájuk láncoló végtelen mély ragaszkodást, a félelmet, hogy a minket, a lényegünket alkotó boldog és gyötrelmes emlékek eltűnésével mi is megszűnünk. Helyezkedjünk beléjük, legyünk újra ott és akkor, éljük át újra. Nevessünk vagy sírjunk, engedjük felbuzogni legmélyünkből a nosztalgiát vagy a keserűséget, és szeressük vagy sajnáljuk magunkat úgy a lemondás veszteségéért, ahogyan csak jól esik. Aztán, ha ezeket átéltük, ajánljuk fel legszentebbjeinket minden érző lénynek. Bár velünk is maradnak, de mi mégis éljük át, hogy elengedjük, átadjuk a többieknek, hogy mások is élhessenek, élvezhessék és létezhessenek általuk.

A felajánlás értékét még az is meghatározza, hogy várunk-e jutalmat érte, leginkább égi, spirituális dicséretet, elégtételt. Ha a létezők közösségének ajánlunk fel, önmagunkban, belül, a meditációnkban, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem nyerünk el sem közvetlen, sem közvetett jutalmat, sőt, ha őszinték vagyunk, éreznünk kell, hogy ezért nem jár viszonzás soha és sehol. És ez így van jól. Ha csak felmerül bennük egy lelki üzlet lehetősége, lealacsonyítjuk a szándékot. Távolítsuk el magunkat a felajánlás menetétől, az „én” pózokba való merevedésre való hajlamától, és csak adjunk, engedjük el a legszentebbet.

Ajánljuk fel, ha tudjuk, mindennek az alapját, az énünket. A létünk féltését, a haláltól való rettegést, a mennyországi jutalmat, az újraszületést, adjuk oda, és érezzük, hogy nem marad a miénk. Adjunk oda mindent, de nem odavetve, eldobva, hanem átnyújtva mások hasznára. Ne tartsunk meg semmit óvatoskodva, elrejtve, hanem fordítsuk ki a lelkünket és öntsük ki a tartalmát a világ lényeinek lábai elé. Engedjük el a büszkeséget, az önérzetet, a lelkünket. Másképp nincs értelme. De legfőképpen felejtsük el, szabaduljunk meg attól a hamis és ördögi ígérettől, miszerint átadott anyagi és lelki javainkat az ég majd busásan megtéríti, mert aki itt sír, az ott megvigasztaltatik, aki itt nélkülöz, az ott bővelkedik. Gonosz, hazug remény ez. Úgy adjunk oda mindent, hogy tudjuk, örökre elvesztettük.

Most kellene megígérnem vagy legalább sejtetnem, hogy bár a végtelen áldozat jutalma nem a mennyei öröklét lesz, hanem majd a megvilágosodás, a buddha-lét, a tehernélküli nirvána nyugalma, ám megaláznám a Tanítás lényegét, ha ezt mondanám. Nem, a felajánlás lényege a viszonzatlan, remény-nélküli önátadás. Csak ennyi, nincs ígéret; ez a Tan.

Nem lehet annyi pénzünk és időnk, amiről való lemondás annyit ér, mint amikor létünk alapvető részeit ajánljuk fel, mert ezek azok, amiket valóban pótolhatatlannak tekintünk, amik ebben a nagy és üres univerzumban egyedül és valóban a mieink, mert mi magunk vagyunk ezek a részek. Nyújtsuk át őket önzetlenül a többi élőnek és búcsúzzunk el tőlük. Aztán eresszük el az élményét is kötelékeinknek, énünknek, és nézzük, hogyan hagy el könnyedén, hátra sem fordulva illékony, ingatag, tünékeny lelkünk. Ha jól végeztük a felajánlást, semmink sem marad.

Bármibe kezdünk, elveszünk cél nélkül és nem érjük el a kívánt eredményt. Persze mindez egy célt követve is könnyedén megtörténhet. Hamis ígéret, hogy a cél mindenképpen megtart és eredményre vezet, mert sem a cél, sem az eredmény elérésébe fektetett munka nem garantál sikert. Sőt, ha a zent szó szerint értelmezzük, ami a zen esetében hiba, akkor azt gondolhatjuk, hogy nem létezik spirituális cél, nincs eredmény, ezért nincsen ígéret és remény sem. Gyakran előbb vész el az, aki ilyenekben hisz, mint a céltalan.

Hasonlóan problémás az a mondás, miszerint a teli elmébe nem fér új gondolat, ám a kiürített elme sok igazságot befogadhat. Részben persze igaz, de spirituálisan nem feltétlenül, mert az elme megtisztítása nem kezeskedik sem az igaz, sem a mély tudás elsajátításáért, csak a felszín megtisztításáért, a nagyobb nyugalom megvalósításáért; sem az elme kinyitását, sem a képességek, lehetőségek meglétét, sem a kártékony eszmék elleni védelmet nem jelenti.

De engedjük el a hasonlatokat. Túl sok töprengés! A Dharma világos: gyakorold a figyelmet és tapasztalj! Meg ne kérdezd, mit kell látnod! Már megint túl sok a töprengés!

Nézzük meg, mit mond a Tanítás a célról:

A Tanítás tárgyát, valamint értelmét, jelentését, célját az attha szó jelöli. A Buddha megkülönbözteti a további értelmezést igénylő (neyy-attha) és a további értelmezést nem igénylő (nítattha) Tant.

A Buddha Tana hermeneutikailag, vagyis az értelmezés, a mélyebb jelentések feltárásának szempontjából kétféleképpen megközelíthető: a szavak (byanjana) valamint az értelem-cél (attha) alapján. Előfordul olyan ember, aki a Tan értelmét nem alaposan fogja fel, de a szavakat ismeri, és olyan is, aki az értelmét megsejti, de a szavakat nem ismeri. Előbbi az a tanuló, aki megtanulja a dharmikus szövegeket, jól felel, ismeri és elvégzi a szertartásokat, külső jegyeiben helyesen gyakorol, de nem jut el az alapos megértés szintjére. Utóbbi saját megfigyelésein keresztül, jelleméből vagy jó családjából, körülményeiből adódóan a Dharma szerint alakítja az életvitelét, de nem találkozott a Tanítással, vagy találkozott vele, de nem ismeri jól. A legjobb, amikor valaki mindkettőben jártas, mert a Buddha szerint csak az ismerheti az igazságot teljes mértékben, aki a Tan szavait és értelmét, célját is elsajátítja, vagyis a négy megkülönböztető tudást (patisambhidá) birtokolja. A cél egyben a Tan jelentésének tudása, ami a négy megkülönböztető tudás egyike. A négy tudás a következő:

• A Tan jelentésének megkülönböztető tudása: Ez a szenvedés (dukkha) tudása, annak az ismerete, hogy minden dolog más dolgokból feltételezetten keletkezik. Tudása még annak, ahogyan a szenvedés megszűnik, annak, hogy mi az ok eredménye, gyümölcse, a dolgok hogyan keletkeznek, születnek, jönnek létre, mi az öregség és a halál, ezek hogyan szüntethetők meg, továbbá a késztetések megszüntetésének tudása, a tanítóbeszédek megértése, az üdvös és káros karma (ok-cselekvés visszahatás) tudása.
• A Tan megkülönböztető tudása: Ez a szenvedés keletkezésének a tudása, annak az ismerete, hogy mi a dolgok létrehozó oka, mi a szenvedést megszüntető nemes ösvény, mi a kimondott szó, továbbá az üdvös és káros tettek ismerete. Azon dolgok tudása, melyekből más dolgok születnek, keletkeznek és létrejönnek, valamint az öregség és halál keletkezésének tudása, a késztetések megszüntetéséhez vezető út ismerete, a tanítóbeszédek ismerete.
• A Tant kifejtő köznyelv megkülönböztető tudása: A Tant kifejtő nyelvezet és kifejezések helyes használata, a valóságnak megfelelő beszéd. A Tan úgy mutatja meg a dolgokat, ahogyan azok vannak, ezért a Tan és az azt megkülönböztető tudással kifejtő nyelvhasználat, valamint a valóság egybeesnek. A nyelv természetének tudása, a nyelvhelyesség, a valóságnak megfelelő beszéd.
• Az előző három tudás felfogása, megkülönböztető megértése.

Tehát a Tanítás mondanivalójának hű jelentését és szó szerinti értelmét külön lehet választani, és így külön is meg lehet érteni, de a legjobb, ha a gyakorló mindkét tudás birtokában van. Ez esetben tudja helyesen meghatározni a célt, és a célnak megfelelően képes irányítani a gyakorlását. A tanítvány akkor jár el a legjobban, ha az alábbi sorrendet követi:

• megtanulás (pariyatti)
• a megvalósítás áthatása (pativedha)
• gyakorlás (patipatti)

A megvalósítás és a gyakorlás ereje gyengülhet, de amíg a megtanultak megmaradnak, a tanítás nem vész el. A tanítás szavának elvesztével maga a Tan is eltűnik.

Későbbi kommentárok részletesen kifejtik, hogy mi a Tanítás jelentés szerinti (sáttha) és szó szerinti (sabyanjana) értelme, célja (a hű megértést mindkét esetben a négy megkülönböztető tudás elsajátításával lehet elérni):

• A sáttha a teljes Tanítás (sásana) hitelességét fenntartó eljárások egyike, a tan szövegének jelentés szerinti ismerete.
• A sabyanjana a teljes Tanítás (sásana) hitelességét fenntartó másik eljárás, a tan szavainak ismerete.

Ugyanígy szétválasztják a jelölés vagy szó alapján keletkező tudomást (náma-pannatti, sadda-pannatti) a jelentés alapján keletkező tudomástól (attha-pannatti), hiszen van, aki a szavakat fogadja be, a cél felé haladva érti meg a Tant, de van, aki mélyebben, a bensőjéből kicsírázó felismeréssel jut el a megértéshez.

A gyakorlatok végzése megfogalmazott cél nélkül, vagyis átlátás (sampajanna), az éberség készenléte nélkül nem vezet eredményre. Az átlátás a satipatthána (194., 197-198., 202. és 208-212. bejegyzések) meditációnak egyik alapvető gyakorlata, amikor is a törekvő a különböző élethelyzeteit igyekszik tudatosan megélni és megérteni. Átlátja, vagyis megérti az okát, az eredményét, a természetét, ürességét, akár céltalanságát a tetteinek, az észleléseinek, továbbá a három szenv mibenlétét is felfogja. Az átlátás gyakran együtt szerepel az éberséggel, mint éber átlátás (sati-sampajanna).

A kommentárok négyféle átlátásról beszélnek:

• A cél átlátása: annak meggondolása, hogy a végrehajtani szándékozott tett valóban összhangban van-e a céllal.
• Az alkalmasság átlátása: annak a meggondolása, hogy az adott helyzet és körülmények alkalmasak-e a cél elérésére, így a szándékolt tett végrehajtására.
• A terület átlátása: ennek megértése azt jelenti, hogy a gyakorlás tárgyát, területét vagy témáját, célját egész nap a figyelem központjában kell tartani, annak elhagyása nélkül.
• A zavarodottságtól mentesség átlátása: ennek megértése egyenlő a valóság tiszta megértésével, vagyis a testhelyzetek, cselekedetek, az élethelyzetek önmagátlanságának (anattá) a belátásával.

Amiért a célt kijelöljük, amiért gyakorlunk, az a teljes Tanítás (sásana). Nézzük meg végezetül, hogy mely három értelemben határozható meg a Buddha teljes Tanítása:

• Tágabb értelemben a Tan (dhamma) összessége, melynek kezdete az erkölcsösség (síla), a közepe a meditáció (samádhi), tehát a nyugalom (samatha) és a belátás (vipassaná) gyakorlatai, az ösvény (magga) és annak eredménye, gyümölcse (phala), míg vége a bölcsesség (panná), illetve a kialvás (nibbána).
• Más értelemben jelenti a Tan szavainak elméleti megtanulását, gyakorlati követését és a megértésből fakadó megvalósítás áthatását.
• Szűkebb értelemben a kánoni szövegek gyűjteményekbe rendezésének formáját, a konkrét írásokat.

Nincsen múltam, nincs előzményem, már a kezdetekkor ebbe a fényes, temérdek univerzumba léptem be. Húrok fonódnak egybe, és képzett szövetük szőnyegként terül lábam elé. A parányokból tömörödött tér megtámasztott, a kicsinyek és hatalmasok változásai kipattintották zárt héjából az időt. Még csak az első lépéseket tettem meg, figyelek, okosodok. Támogatnak és türelmesek, mert néha nem bírom el a lelkem és a kérdéseim terhét, néha még erőszakosan faggatózom. De nem haragszanak. Alám feszül a tér, lelassul az idő, hogy legyen lehetőségem megérkezni, maradni és körülnézni. Nem tudom, kik ezek, nem tudom, mi a céljuk, hiszen nem értem történik mindez. Olyan végtelen erők feszülnek össze, olyan hosszan kinyújtottak a lehetőségek, annyira készen volt már az egész, mire megérkeztem, hogy csak vendég és szemlélő lehettem. Megbeszéltem az istennel, a teremtő is szakított rám időt, az ördög és a szentek, az angyalok mind válaszra méltattak sietős dolgaik mellett, mert nem érnek rá, forgatják és működtetik, emelik és rombolják, hozzáteszik és elveszik, létrehozzák és létbőlveszik a színházat, a tündöklő, változás gerjesztette előadást, mert szeretnek. Ha a szeretet a törődés, a finom, értő oktatás, a végtelen, istenrangú figyelemből sarjadzó, a húrokba csavarodó, a lélegzőt körbeölelő megismerés, a jelenlévőnek megadott, őt megillető tér.

Alig téblábolva, éppen csak megjelenve köztetek, sosem érdemelt és értett rangban, a lábaitokhoz ülve kérdezgetek. Először apróságokról, nektek semmiségekről, mert érdekel, honnan jött, miért keletkezett, hol találom az elejét és a végét, miért nem látom a széleit, miért fáj, annyira sért és rémít, miért a sötétből a sötétbe, amikor, értitek, lehetne a fényből a fénybe, de megnyugtattok, hogy ez rendben van, így kell lennie. Nem veszteség, csak változás. Nektek elhiszem, mert a földeteken nincs szenvedés, nagyon fényes és tiszta lények élnek itt, lebegő, gondtalan szépségek. Persze tudomásom van a sötét helyekről, és mindvégig kísérteni fognak, de elfogadom ezt az öröklétet. Annyira gyengék vagyunk, olyan esendőek, nem értjük meg a végtelent, a semmit, sem a halált, csak amiben magunkat megleljük. Elfogadom, maradok.

Nem ismerek mást, csak ezt a fényes, temérdek univerzumot, amibe beléptem, mert beengedtetek, mert megteremtettetek. A húrok a lábam alatt anyaggá, fénnyé és életté szövődtek, és a parányok áldozata megtart. Kicsinyek és hatalmasok robbannak éles látomássá, mélysötét, burkoló, meleg árnyékká, és a változás magába zárja az időt. Sosem leszek otthon, de maradok, ha engeditek.

A teljes igazság megállapítása lehetetlen, de ahogyan a Buddha szúttákban lejegyzett szavait is elfogadta a hallgatóság, mert meggyőzőnek találta, úgy nekünk is érdemes használni a józan eszünket a döntéseink során. Legtöbbször ez a legjobb, ami tehetünk. Igazságnak nevezhetjük a nehezen vitatható, nyilvánvalónak tűnő tényeket tudva, hogy soha nem érhetjük el a teljes bizonyosság állapotát. Egy kérdés igazságtartalmának megállapításához ajánlok egy módszert: a kérdést és a rá adott választ vigyük el a szélsőségekig, toljuk ki a határokig, és vizsgáljuk meg, hogy túlfeszített állapotában mennyi igazság marad benne, mert a szélsőségekben a rossz eszmék hamarabb elvéreznek, a jobbak tovább kitartanak. Ha ezt elvégeztük, helyezzük vissza a kérdést a szélsőségből a normális tartományba, és tekintsünk rá újra, most már jobban megismerve. A módszer ismertetéséhez leírok egy példát, melyben a keresztény szemléletnek a magát egyébként kereszténynek nevező társadalomban való jelenlétét vizsgáljuk.

A középkori csatákat királyok, a nemesi osztály magasrangú tagjai, a papság vagy dúsgazdag földbirtokosok vívták. Általában nem fizetett zsoldosokat alkalmaztak, hanem saját parasztjaikat, a földjeiken lévő falvak lakosságát terelték össze és hajtották a vágóhídra. A parasztok nem kaptak fegyvert, nem részesültek semmilyen kiképzésben, de még páncélt, ruhát és élelmet sem biztosítottak számukra; hoztak magukkal vagy fosztogattak, ha engedélyt kaptak rá. Parancsot kaptak, melynek megszegése halálbüntetéssel járt, majd a csatatérre terelték őket, mely felé vezető úton is már sokan meghaltak. Természetesen nem kaptak orvosi ellátást sem. A nagyúr lovasai, íjászai, képzett testőrsége nem biztosított számunkra védelmet. Nem volt haditerv, hanem egy nagy területen a saját kapáikkal, fejszéikkel, bunkósbotjaikkal felfegyverzett ellenséges seregeket egymásra uszították. A zsúfoltság és fejetlenség mai szemmel elképzelhetetlen volt. A csata semmiben nem felelt meg a filmekben látott patetikus ütközeteknek. Mozdulni sem tudtak a több irányból egymásnak rontó, összepréselődő káoszban. Szó szerint annyira összetömörödtek, hogy a tömeg közepén lévők egyszerűen megfulladtak, aki elesett, azt halálra taposták, vagy a vértől és a talpaktól szinte azonnal mély sárrá alakuló talajba ragadtak és abba fulladtak bele. Kezdetleges fegyvereikkel iszonyatos sebeket ejtettek egymáson: csontig szakadt testek, letépett herék, állkapcsok, ujjak, végtagok és arcdarabok keveredtek a sárral, mivel nemes kardpárbajok helyett egymás testét, fejét ütötték. Iszonyatos rémületet és fájdalmat éltek át még a túlélők is, akik már mindenkit ütöttek, saját bajtársaikat is, és csak menekülni, szabadulni, túlélni szerettek volna, mivel általában azt sem tudták, hogy ki ellen és miért harcolnak. A sérültek szörnyű sebekkel haldokoltak a sárban csata után, mert az uraság nem törődött velük. Nem volt szervezett levonulás, orvosi segítség, temetés, nyilvántartás; egyszerűen csak otthagyták a helyszínt. A túlélők kirabolták a halottakat és a haldoklókat, hazafelé pedig még öltek, élelmet raboltak, erőszakoltak, amiért egy részüket ki is végezték. Hazaérve, aki nem csonkolódott vagy sérült végzetesen, tovább folytatta a nyomorult életét.

A csatákat mindig a papság áldásával, hivatalosan a hit, a haza és a nép védelmében, valamilyen gonosz, istentelen szándék ellen indították. Jézus vallásának szavait idézte a pap, a csatát indító nemesúr, a csatamezőn rettegő rongyos parasztságot feltüzelni hivatott tisztek. De amikor békeidőben az éhező földműves adót fizetett a dőzsölő úrnak, amikor a gyerekét robotba, katonának, vagy más szolgálatra vitték, boszorkányt égettek, megszégyenítettek, kizsákmányoltak, vesszőztek, börtönbe zártak, öldököltek, mikor tömegeket hagytak éhen halni, akkor is mindig a Biblia volt a hivatkozási pont, a Biblia, amit nem tanítottak a szándékosan nyomorban és tudatlanságban tartott, zömmel írástudatlan parasztságnak. Annyira erős hatása van még mindig a szellem irányított lezüllesztésének, hogy a mai napig olvasni bőségesen olyan hivatkozásokat, melyek a politikai, társadalmi ellenfelekre Jézus és az Isten büntetését kérik, vagy még inkább nyilvánvalónak tartják, hogy e büntetés nem maradhat el, hiszen a nyilatkozók szerint az ezek szerint kényszerpályán lévő Isten nem kerülheti el a más véleményen lévők elítélését. Tömegek hiszik és hirdetik, hogy az Újszövetség szavaiból következően a Jézus hitét nem vallókra az ég és maga a megváltó lesújt, majd rettenetes kínokkal, örök kárhozattal bünteti őket. Természetesen Jézus hitét csodálatos természetességgel azonosítják saját véleményükkel, és ítélik a poklok örök szenvedésére az összes többi, velük ellentétes állásponton lévő embert.

A szent királyok, uralkodók, nemesek, papok és a keresztény tanítások nevében öldöklő, kiátkozó, harácsoló, kizsákmányoló uralkodó rétegek, az ellenfeleiket megbélyegző, az embertelen társadalmi folyamatokat működtető vagy csak jóváhagyó közemberek, a kollaboránsok, hitszegők, ostobák, a környezetüket, családjukat megnyomorító, hatalmaskodó hétköznapi emberek, a restek, a hitványak, a gyávák a Szentírás szavait szó szerint véve és a szélsőségekben értelmezve mind pokolravaló démonok. Egytől-egyig elkövetők, tevékeny résztvevők, akik az összes jézusi parancsolatot megszegik, de ha véletlenül az egyiket nem alázzák meg, azt elhanyagolják. A jézusi világértelmezés belépő feltétele a másik orca odatartása, a hetvenhétszer, vagyis korlátlanul történő megbocsátás, a világi érdekek, anyagi javak elvetése, mely tanításokkal szöges ellentétben áll, amit a nevében műveltek és művelnek a mai napig.

Az emberek időnként döbbent tisztelettel ismernek fel maguk között egy szentet. A szenteket az erkölcsi kiválóságuk emeli a közemberek fölé. Az ilyen ember mindenéről lemond, bárkin önzetlenül segít, szándéka tiszta, késztetése ártatlan, és mindezt a legvégső értelemben míveli; mondhatjuk, hogy míg a többiek a szerzésben és az élvezetekben, addig a szent az erkölcsben mértéktelen. Tehát nem tesz mást, mint komolyan veszi a vallási parancsokat, azokat kötöttségek, feltételek, alkuk nélkül, határtalan módon értelmezi és megcselekszi. A közemberek természetesen nem így értelmezik ezt az életmódot, hiszen ők az erkölcsi és etikai parancsok következetes betartását találják szélsőséges, extrém felfogásnak és viselkedésnek. Azért, hogy igazságot tegyünk, mondjuk ki: egy szent nem szélsőséges. Valójában ők a fejlett vallások normális, hétköznapi mívelői, akik semmi mást nem tesznek, mint megértik az erkölcsi előírásokat, átformálódnak általuk és bennük, és azok szerint alakítják életvitelüket. Mi pedig tanuljuk, vitatjuk az erkölcsöt, majd nem tartjuk be, gyakran nem csak szélsőséges, de hétköznapi értelemben sem. Assisi Szent Ferenc nem csoda és kuriózum, nem kivételes istenember, nem túlzásokba esett különleges lény, nem kiválasztott, hanem az átlagos keresztény, amilyenné a parancsolatok szerint mindnek válnia kellene. Az alap, ahol a spirituális utazás elkezdődik. Ahogyan a megvilágosodás nem cél, hanem a buddhaságig vezető út első lépése: a minimum.

Toljunk el egy erkölcsi, spirituális, az emberi lét kritériumaihoz tartozó kérdést a szélsőséges állapotáig, és út közben végig okosan figyeljük, elemezzük. Nézzük meg, hogy a határok felé haladva hogyan formálódik a téma, hogyan és mely stádiumokban válnak le róla az igazságelemek, vagy éppen hogyan vérteződik fel új erősségekkel. Bármilyen, az emberi egzisztenciát érintő kérdés alkalmas lehet a kísérletre, pl. az állatokkal való bánásmód, a társadalmi igazságosság, a valódi megbánás és a megbocsátás, a jóvátétel elmaradása és a büntetés, a szeretet igazi értéke, a kegyelem, az önmagunkról alkotott kép, a nekünk kiszolgáltatottakkal való bánásmódunk.

Minden vizsgálat alapja a magunkkal szembeni kíméletlen őszinteség. Személyünk felett könnyedén meg tudunk hatódni, érzéseinkkel szemben elérzékenyülni, pedig a bolygó uralkodó fajának tagjai vagyunk. Évmilliárdok legsikeresebb vadászai, a túlélő, mindent leigázó, egyedül győztes faj tagjai, és még azok közül is a járványokat és viszontagságokat túlélő egyedek leszármazottai. A legerősebb, legokosabb és egyben legerőszakosabb lények élő képviselői. Mi írjuk az erkölcsöt, nem az égből érkezett, és mi vagyunk, akik képesek lennénk betartani. Milliárd és milliárd emberi és nem emberi áldozat kínja és élete az ára a létezésünknek, kényelmünknek és biztonságunknak, de a személyes életünk entrópiájának való ellenszegülés, vagyis az életben maradásunk és javaink is millió és millió lény életébe és kínáldozatába kerülnek születésünktől halálunkig. Igazságunk már nem lehet, megfizetni nem tudjuk, leszolgálni sem, a köszönetünk senkit sem érdekel. Már csak jellemünk lehet, hogy szembenézzünk azzal, kik vagyunk, mit tettünk, milyen áldozatokat fogadunk el az élő és élettelen világtól, mit adunk cserében, és leginkább ahhoz szükséges a bátor jellem, hogy az erkölcshöz való viszonyunkat ne magunktól meghatódva hamisítsuk a képünkre és a formánkra, hanem a szélsőségekben, a határokon vizsgáljuk meg és vállaljuk fel a valóságot. Ez a minimum, az alap. Amíg ezt nem tesszük meg, hátat fordítanak az istenek, rejtezik a Nemes Ösvény, és csak erős majmok vagyunk.

Fogjuk meg az igazságainkat, a magunkról alkotott képet, és őszintén vizsgáljuk meg. Nézzük meg, mennyire felelünk meg nekik. Aztán induljunk el velük a távoli, félelmetes, alig ismert határok felé, a feltérképezetlen területekre, és az út során szemléljük azokat és a magunk változásait is. Aztán ha levontuk a tanulságokat, jöjjünk vissza, és az új tudással a lelkünkben fogjunk bele a javulás, nemesedés nehéz harcába. Szembenézés nélkül nincsen megújulás; ősi, univerzális törvény. Megszeghetetlen.

A buddhista fejlődéstípusokról már beszéltünk, de bizonyos dolgokat, leginkább a Tanítások alapjait, időnként célszerű átismételni, hogy ne tévedjünk el. Ezen kívül az új megvilágításban még nem ismert aspektusokat is felfedezhetünk. Az alábbiak a Tanításokon alapuló, de mégiscsak saját értelmezések, így érdemes olvasni.

A buddhizmus három fő utat ismer. E három az erkölcs útja, az elmélyedés (meditáció) útja és a bölcsesség útja. Egyenrangúak, bármelyiket követjük, eljuthatunk a megvilágosodásig. Alkatunk és természetünk határozza meg, hogy melyiken tudunk kiteljesedni. E három út a Nemes Nyolcrétű Ösvény három fő csoportja is egyben. Szerencsés esetben a gyakorló megleli azt a módszert, amelyikkel a legnagyobb előrehaladást képes elérni, de jó tudni, hogy nem lehetséges csak az egyiket járni, mert összefonódtak. Abban fejlődünk leginkább, amelyikben a legtöbb tehetséget mutatjuk, de többé-kevésbé egy második úton is haladunk, és a harmadikon is valamennyit előrelépünk. Nem létezik szent ember az elmélyülés ismerete nélkül, sem erkölcstelen bölcs, sem értetlen meditációs mester. Ugyanakkor nagyon ritka az olyan ember, aki mind a háromban tökéletes.

Az erkölcs útján járó az illúzió közepébe tart. Ez az ösvény a Négy Mérhetetlenen alapszik. Az ilyen embernek a szíve nyílik ki tündöklő lótuszként. Elhagyja ítéleteit és szeretete körbeöleli a lényeket. Nem akar ártani, együtt örül a születettekkel, osztozik az örömükben, bánatukban, és felülemelkedik a lelkeket elválasztó határokon. Bár érzelmei nemesítik, de a Dharmából kapott értelemmel érti a különbözőségek illuzórikus jellegét, az „én” létezésébe vetett hit tévedését, ezért szeretete bölcsességgé, tiszta drágakővé kristályosodik. Legfőbb erőssége a kapcsolódásaiban rejlik, melyek megtartják és megnyugtatják a környezetét. A három ismérv közül az éntelenséget érti meg leginkább.

Az elmélyedés útján járó az illúzió alá ereszkedik. Kineveli magában az állandó rácsodálkozás képességét. Átlát a valóságnak hitt, névvel ellátott formák káprázatán. Az időt annak éli meg, ami az valójában; az állandó változás jelzőjének, következményének. A Dharma számára fedi fel leginkább folyamat-természetét, ahogyan a világ megfigyelése során maga is az áramlásba merül. Meditációban és azon kívül is éber, összeszedett. A lények számára költő vagy varázsló, mert a szamszára szavaival a nirvánáról tud beszélni. A létezés felfedi számára legbelsőbb valóját és kitárulkozik. A három ismérv közül a változás elkerülhetetlenségét érti meg leginkább.

A bölcsesség útján járó az illúzió fölé emelkedik. Rá mondják, hogy ismeri az írások igazságait, de ezt úgy kell érteni, hogy az ilyen ember számára minden jelenség írás, a tudás és az igazság forrása. A dolgokat a fejükről a talpukra állítja. Felszámolja a rend illúzióját, így szünteti meg a rendetlenséget. Tekintete előtt eloszlik a homály, és a nirvána feloldó fénye borítja be a rettegő, sötét birodalmakat. Annyira tudja, milyen a valóság, hogy az ürességben lakhat félelem nélkül. A kísértő menekül mindenen áthatoló tekintete elől. Világosságot hoz az életek millióin át tévelygő emberek házaiba és kimenekíti őket a rabságból. A három ismérv közül a dukkha, a zavarodottság okait érti meg leginkább.

A három út, a Nemes Nyolcrétű Ösvény három ága olyan, mint három acélkötél, melyek erős fonatot képeznek. Együtt alkotják azt a világbíró, eltéphetetlen sodronyt, amely megtartja a magukat odabízó lényeket. Az Ösvény nem csak a spirituális úton, de a hétköznapjainkban is irányt mutat. Igazán nem más, mint az élet útja, mert az életünk, akár a buddhizmus, egyszerre vallás, filozófia, bölcselet, érzelem, az igazság megismerésének lehetősége, tudomány, a tudat kutatása, pszichológia, embertan, spiritualizmus, transzcendencia, orvoslás, gyakorlati életvezetési ismeret, a társadalmi béke megteremtésének eszköze, közösségfejlesztés, vagyis az Ösvény nem más, mint a létezés. Minden alkatú és természetű ember megtalálhatja a maga útját; nincs is más lehetősége, mert még az irányt nem választó is valamilyen úton ténfereg. Az irányok közötti különbség, hogy a nemes utak nem követnek el erőszakot a gyakorlójukkal szemben, miközben jobbá és szabadabbá formálják. A buddhizmus ösvénye igaz út, de ha nem nevezzük buddhizmusnak, csak fejlődünk erkölcsben, elmélyedésben és bölcsességben ott, ahol vagyunk, akkor jó úton járunk. Gyakoroljunk, hogy később meg ne bánjuk restségünket!

A babonaságot nevetséges, idejétmúlt világlátásnak tartjuk. A modern, felvilágosult közösségekben valóban semmi helye nincs, hiszen a tudományos, tényekre alapozott, kétségbevonhatatlanul működő társadalmak kézzelfogható bizonyítékai a homályos hitrendszerek kudarcának. Még csak hitrendszernek sem nevezhetők, mert a babonának nincs kiforrott teológiája, szent, a hitet megalapozó írásai, felkent papjai, prófétái, intézményrendszere, csak szóban átadott hagyományai, együgyű, a nép körében megmaradt szokásai. Hiedelmeknek is nevezhetjük, és ide sorolhatók a történelmi vallások magüzeneteire rátelepedett, időnként nagyon gyermeteg elképzelések is, melyek sokkal korábbról, értelmi fejlődésünk hajnaláról maradtak velünk. A babona elfogadott meghatározása szerint a világ mágikus szemléletéből fakadó hit vagy erre épülő tevékenység, ami tévesen közvetlen ok-okozati viszonyt tulajdonít egymással kapcsolatban nem álló dolgoknak és jelenségeknek, az események mozgatójaként pedig természetfölötti erőket azonosít. Maga a szó is valószínűleg tévhitet jelent.

A népi babonáknak nincs közösség- és társadalomszervező erejük, de most soroljuk e fogalom alá a szervesült világvallások nyilvánvalóan hazug állításait, melyek viszont már korszakokat és világokat alakítanak. Ezekkel szemben megengedőbbek szoktunk lenni, és a szent üzenet célba juttatásának eszközeként vagy szimbólumként kezeljük történeteiket, de az önmagunkkal szembeni tisztelet és az őszinteség igénye miatt ne tekintsünk el a tényektől, és állapítsuk meg, hogy a közösségszervező erejük iránti elismerésen és az igazság terjesztésének nemes célján felülemelkedve, a részleteket vizsgálva láthatóvá válik oktalanságuk. A babonákat ebben a kiterjesztett körben a tudomány és a bölcs spiritualitás egyaránt könnyedén cáfolja. Jól is teszi, ha felhívja rájuk a figyelmet, mert a babonák szokása, hogy áltudományok, sötét dogmák, népírtások, vagy csak a súlyos butaság alapjaivá váljanak. Bár a népi babonáknak nincs eszmerendszere, de látjuk, hogy az ember lelkének kevésbé fényes bugyraiban megtelepedve behurcoljuk őket érett és fejlett vallásokba, tudományba, a hétköznapi életbe. A fejlett vallások aztán elhatárolódtak a pogány, istentelen babonáktól, üldözték, démonizálták és irtották, ám közben saját babonáikat terjesztették, észre sem véve, hogy milyen mélyen gyökereznek azok az üldözött hitekben.

A tudományos gondolkodásban alapot lelő, vallását élete gyakorlati részétől elkülönítetten megélő, a szekularizációt államszervező elvnek tartó modern ember elutasítja a babonákat. Közben nem veszi észre, hogy a legtágabb értelemben szinkretista, vagyis tudását, vélt hitét, tanult véleményét, szedett-vedett elképzeléseit zökkenőmentes magabiztossággal gyúrja egybe és emeli saját hitrendszerré. Minden csak tudatállapot, mondja a buddhizmus. Ez a tanítás a legáltalánosabb értelemben, transzcendens és immanens vetületében is alapvető igazság, de még hétköznapi értelemben is igaz: a véleményekből épített identitás is csak egy állapot, egy dukkhából, azaz nyugtalanságból, kizökkentségből gyúrt keverék. De ettől még megfelelhetne a felvilágosultság alapkövetelményeinek és felülemelkedhetne a babonaságon, hiszen azt olyan egyértelműen lenézi, és túlléphetne a mágián, az össze nem illők összekeverésén, mert ott a tudomány, a tapasztalat, a fejlett vallások, de közben…

Közben a modern ember boldogságot keres. Kerüli a szenvedést, dolgozik nyugalma és biztonsága megteremtésén, igyekszik megalapozni ezek feltételeit. Rengeteg energiát fektet a pénzkeresésbe, mert létre akarja hozni anyagi biztonságát és a lehetőséget, hogy hozzájuthasson vágyott tárgyaihoz és élményeihez. Párkapcsolatokat épít, kompromisszumokat köt, alkalmazkodik. Gyermeket nemz, hitelt vesz fel, kocsit és lakást szerez, hogy feltűnés nélkül illeszkedjen a társadalmi és családi elvárásokhoz. Szórakozási, kikapcsolódási mintáit kívülről lesi el, ezért társaival együtt ugyanazokat a szórakozóhelyeket és nyaralási célpontokat lepi el. Vallását, spiritualitását az előírt módon éli meg, az előmeneteléhez szükséges ismereteket megtanulja, karrierje, sikerei megszabottak. A pénz elvesztése, a társadalmi pozíció megingása, a barátok elvesztése, az öregedés, a családi halálesetek, a párkapcsolati válságok teszik szomorúvá. Úgy él, ahogyan kell, ahogyan a többiek, de a csodálatos nem ez a tény, hanem az, hogy sosem gondolkodik el a csodálatos összefüggésen, sosem döbben rá arra, hogy milyen valószínűtlenül egyértelmű kapcsolat áll fenn kedélye és világlátása, valamint életének eseményei között.

A modern ember ugyanis babonás! Azt hiszi, hogy közvetlen kapcsolat van a körülötte zajló események és a hangulata között. Azt hiszi, hogy tudatát külső események befolyásolják. Nézzük csak meg újra a babona definícióját ezzel a szemmel: „A világ mágikus szemléletéből fakadó hit vagy erre épülő tevékenység, ami tévesen közvetlen ok-okozati viszonyt tulajdonít egymással kapcsolatban nem álló dolgoknak és jelenségeknek, az események mozgatójaként pedig természetfölötti erőket azonosít.” A modern ember a világot még mindig mágikus helyszínnek tekinti, amit már anyagnak lát és tudományos alapokon képzel el, de az anyag mögött még mindig természetfeletti erőket azonosít, melyeknek sorsa és személye kitett. Tudat alatt meggyőződése, hogy ezek az erők alakítják sorsát és közvetlenül befolyásolják tudatát, mely hatásnak nincs módja ellenszegülni. Ha megfelel az anyagi világ követelményeinek, boldogságot nyer, ha megszegi a mágikus törvényt, szenvedni fog. Ezért babonás tevékenységeket végez. Nem népi babonát űz, hanem magasabb szintű varázslatokat; viselkedik, alkalmazkodik, párkapcsolatot létesít, családot alapít, hitelt vesz fel, autót vásárol, elkötelezett a munkáltatója felé, hivatást színlel, betartja a törvényeket, magáénak érzi a hiteket, kapott eszmékért harcol, az érzelmekre tanult módon reagál. Az identitásának alapja egy teljes és életének minden mozzanatára kiterjedő babonás hitrendszer, ami a külvilág és a belvilág, a környezete és a tudata közötti egyenes és függvényszerű kapcsolatot feltétel és kétely nélkül elfogadja.

A külvilág illúzió. A belvilág illúzió. A Magasztos tanította, hogy semmi nem rendelkezik belső tulajdonságokkal. Egyáltalán, semmi. Amit látunk, érzékelünk, érzünk, akarunk, és ami visszahat ránk, mind illúzió. Látomás hat látomásra, reagál és befolyásol, de közben nem történik semmi. A legnagyobb babona nem az, ha gombot fogunk kéményseprőt látva, balszerencsét feltételezünk fekete macska esetén, hiszünk a boszorkányokban vagy a bibliai eseményeket szó szerint vesszük, hanem amikor boldogtalanok leszünk, ha elhagynak vagy elveszítjük a munkahelyünket, vagy éppen boldogok leszünk a fizetésemeléstől és egy nyaralástól. A kül- és belvilág befolyásának való ellenállás nem erő kérdése, hanem a bölcsességé; nem leválasztani kell magunkat a külső és belső környezettől, hanem megérteni, hogy a boldogság és boldogtalanság csak kivetítések, melyeket képesek vagyunk uralni. A szamszára és a dukkha két univerzális erejű babona, és amíg a rabjaik vagyunk, végtelenül babonásak maradunk. Nem az számít, mi történik velünk, hanem az, hogy tudatunk hogyan értelmezi. A mindenre kiterjedő babonaság és a mindenre kiterjedő megvilágosodás is egy tudatállapot.

Úgy látjuk, Uram, közeleg a tavasz rendelésed szerint. Persze ez idefent a hegyen szeles, hideg és barátságtalan, mint a többi évszak, de néhány növény mégiscsak csírát bont és virágot emel kicsivel a talaj fölé. A nagy kövek között bújnak elő, kis sziklák arasznyi mély völgyeiben. Nem mernek hosszú szárat ereszteni, mert csak a szél törné meg, vagy az állatok legelnék le, amik boldogan fedezik fel ilyenkor a ritka csemegét. Társaimmal felbátorodtunk a hosszabb és fényesebb nappalokat látva, ezért az egyik hajnali liturgiát a szabadban lévő kőoltárnál tartottuk. Reméljük, hogy aznap sok más dolgod akadt Uram és nem minket figyeltél, mert nem a legjobban sikerült ceremóniáink közé tartozott, ahogyan a szélcibálta köntösüket markoló, a viharban a felborulás ellen küzdő szerzetesek vacogva kornyikálják a matutinumot, a reggeli dicsőítő éneket. Azóta inkább újra a kápolnában énekeljük motettáinkat, amúgy pedig kivárunk még, visszahúzódunk celláinkba, bár igazán nincs mire várni, itt a nyár sem mindig melegebb. Beszélgetünk. Érkezett néhány fiatalabb religiosus, akik majd páterekké akarnak válni, és még lelkesek. Mi ezektől már kicsit távolabb ülünk le, mert nagyon is emlékeztetnek korai önmagunkra; valaha mi is elhivatottságnak éreztük a menekülést, a világ elől való elbújás vágyát, a hétköznapok valóságától való eltávolodást. De legalább még beszédesek, híreket és történeteket hoznak, melyeken keresztül úgy vehetünk részt a lenti létezésben, hogy nem kell vele érintkeznünk.

Rengeteg történetük van. Komplett históriákat mesélnek uralkodókról, háborúkról, politikáról. Amíg mi idefent voltunk, lent történelmi családok tűntek el, újak emelkedtek, szövetségek köttettek, népek árulták el egymást, társadalmak alakultak vagy semmisültek meg. Millió születés és halál, siker és bukás. Új eszmék kaptak szárnyra eltörölve korábbi hiteket, istenek alázták sárba elődjeiket. Hallgatjuk a fiatal, erős és tettrekész új társainkat, akik a lenti fordulatokban a világ és az egyházad sorsának, és bizony mondjuk ki, a te jövőd alakulását is látják. Mind a maga történeteit meséli, a saját látásmódját, a szempontjainak megfelelően színezi az átélteket, ám mivel követőidnek vallják magukat, mindig téged neveznek meg célként, hitünket iránytűként, vallásodat a mindenségen uralkodó törvényként. De közben szemükben tűz lobban, mikor harcról és győzelemről, nyereségről vagy pusztulásról beszélnek, és ilyenkor mintha te, Uram csak illusztráció lennél az élet regényében. Ennél is furcsább, hogy gyakran beszélnek ugyanazon eseményről egy helyről érkezett résztvevők, de máshogyan kommentálnak és értékelnek. Nem tudok másra gondolni, minthogy nem is az eseményről hallok, hanem bizony a mesélőről és az ő ideáiról, mintha exkurzusaik rejtenék az átadni kívánt ismeretet.

Magamba néztem a felismerésem után, mert megrémültem. Régóta bujkálok idefent, ezt legalább be mertem vallani előtted és magam előtt, és már azt elértem, hogy nem hazudok elkötelezettséget, rendíthetetlen hitet, bátor vállalásokat. Csak élek és figyelek, segítek, ha tudok, nem állok az úton, ha zavarok, és rácsodálkozom a paradox létezés abszurditására, melyen már tudok nevetni. Próbálok kapcsolódni az élethez és hozzád Uram, alkalmazkodni és tanulni a többiektől, továbbá a csodálatos, élő, kezeddel teremtett környezettől. Legalábbis ezt hittem eddig. De rádöbbentem, hogy én is a magam lelkéből figyelek, a magam erkölcsét javítgatom és a saját történeteimben élek. Magamba zárva hittem, hogy feléd fordulva, hozzád beszélek. Azzal áltattam magam, hogy a teremtéssel szorosan összefonódva, a hegy csendjével együtt lélegezve, hátrébb húzódva talán bölcsebben tekinthetek rá a mindenségre, de jaj, csak magamban forgok, tudásom csak saját tévedéseim kommentárja, véleményem csak önlétem igazolása, és rettenetes, de lelkem csak arra szolgál, hogy létezésem értelmét bizonygassa.

Ott vagy-e Uram, mikor hozzád beszélek? És a többiek ott vannak-e, mikor érzékelésem észleli őket, vagy saját univerzumainkban lebegve, saját történeteinkbe záródva a percepcióink által hamisított valóságot csodáljuk? Azért indultam, hogy megtaláljam szent valóságodat, de Uram, attól tartok, hogy az a tiéd, annyira a tiéd, hogy nem is felfoghatatlan nagysága, mérhetetlen messzesége választ el engem tőle, hanem csak az, hogy mások vagyunk, két lény, két sors, két világ. Mintha nem lehetnénk két világ polgárai egyszerre; ha a tiédbe lépek, el kell hagynom az enyémet és önmagamat, ha maradok, a tiéd és a többieké, emberé, szellemé, élőlényé marad idegen.

Éjjel az ágyon álom nélkül hánykolódva ezen tépelődtem, közben az idegenség és a magány jeges ujjai a lelkem köré zárultak, de aztán elmém lenyugodott. Az elme ugyanis védi magát, és akkor is reményt küld, ha már minden elveszett, mert életben akar tartani mindenáron. A remény új ösvényt vágott, és a lelkem tovább menekült, a régi, bevált recept szerint, de most befelé. Kifelé nem mehetett, mert arra két útja volt, de mindkettő rémisztő: az egyik a végtelenbe vezet, mintha a határtalan univerzumot akarná végiggyalogolni, a másik szűk kamrákba, fojtogató levegőjű, apró ketrecekbe, ahol még megmozdulni is képtelenség. Ám hajnalra megértettem, hogy befelé ugyanazt találom, mint kifelé. Hamis illúzió a két lehetőség, mert amint fent, úgy lent, amint belül, úgy kívül; a mikrokozmosz és a makrokozmosz egymás tükre és egymás valósága. Amint kifelé, úgy befelé sem találom meg a magot, a kapcsolódást, sem téged, sem magamat. Ha kívül nem találok senkit, téged sem, Uram, akkor belül sem fogok. Az ember középen áll az ürességben, és bárhová mozdul, a közép vele tart.

Azért hallgatom az ifjú szerzetesnövendékeket, bár egyre kevesebb a mesélnivalójuk. Elmondták, amit láttak, már jópár változatban, így mi is, ők is megunták. Lenyugodnak, a helyükre kerülnek, és beilleszkednek a csendes, egyhangú kolostori életbe. Kis idő telik csak el, és már senki, még ők sem fogják tudni, hogy mióta vannak itt, és ha majd megint újak jönnek, mind együtt hallgatjuk azokat is kellő távolságtartással és tettetett érdeklődéssel. Ez az út legalább egyirányú; ifjan és hevesen érkeznek, majd lecsendesedve és holtan távoznak. Addig igyekszünk a valóságot keresni, magunkra, egymásra és rád figyelni. Ezért vagyunk itt.