Ez a bejegyzés a Szív szútráról szóló sorozatba illeszkedik, de külön címet adtam neki, mert a legfontosabbról szól, a magavalótlanság tanításáról. Segít közelebb kerülni a szútra ezen sorához: „A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.”

A 89. bejegyzésben közlöm a Szív szútra szövegét. Ha eddig nem tették, akkor kérem, hogy olvassák el.

A Buddha beszél a nézetek erdejében eltévedt emberről. Sokat tanít a véleményeinkhez, szokásainkhoz, megrögzöttségeinkhez, tárgyakhoz, személyekhez, tehát végső soron az énünkhöz való ragaszkodásaink szamszárához és nemtudáshoz kötő erejéről. A Nemes Igazságokban elénk tárja a szabadulás egyetlen lehetőségét, a szomj (tanhá, 20. bejegyzés) elengedését, mely szomj vágyak formájában éppen a véleményeinkhez és az előbb felsoroltakhoz, tehát az énünkhöz köt, arra irányul. E Tanítás csak látszólag egyértelmű, valójában nehezen megérthető, és még nehezebben valósítható meg, hiszen ellentmond mindennek, ami emberi, amit ismerünk. Úgy tűnik, ellentmond mindennek, amit életnek ismerünk, ezért egy idő után belátható, hogy a szomj meghaladása előtt magunkat kell meghaladnunk. És itt kezdődnek a problémáink: Kik vagyunk mi? Ki az az „én”? Már írtunk a kérdés megválaszolhatatlanságáról, és kitértünk arra is, hogy még a kérdést tökéletesen megfogalmazni is lehetetlen. De azt is megállapítottuk, hogy emberi létünk egyetlen értelme ezzel a kérdéssel foglalkozni, ezért ma igyekszünk egy újabb oldaláról megközelíteni.

Az „ént” meghaladni lehetetlen, ugyanis nem létezik. Nem létezik abban az értelemben, amennyiben létezőnek csak körülhatárolható, megfogalmazható, legalább pillanatokra önálló és magában-való dolgok tekinthetők. Ebben az értelemben nem létezik semmi (30. bejegyzés): sem élő, sem élettelen. Kérem, hogy mielőtt folytatjuk, olvassák el a 125. bejegyzést, mert az ott leírtak a továbbiak megértéséhez szükségesek.

Minden csak tudatállapot. Ez a kijelentés nem a dolgok és jelenségek létezését kérdőjelezi meg, nem felmerülésüket, tapasztalhatóságukat majd elmúlásukat tagadja, hanem maga-valóságukat, egyedi, elkülönült önvalójukat. E nehezen elfogadható tanítástól az „én” megretten, súlyos igazsága alól igyekszik kibújni, és ha látszólag bele is nyugszik, menekülőutakat keres. A lelkét istennek ajánlja, vagy a feloldást az érthetetlen, emberen túli világba rendeli, Mája valóságot elkendőző fátyla mögé. Tanul, fejlődik, meditál, hogy a fátylat fellebbentse, miközben látszólag elfogadta az önvalótlanság tanítását, pedig a valóság, mint annyiszor, egyszerű: csak az van, ami van, sem titok, sem isteni bölcsesség nem rejti. Nincs valóság, sem titok, sem Mája, sem fátyol, csak tudatállapotok vannak.

Mikor ketten vitatkoznak, akár hétköznapi témákról, akár a valóságról, akkor nem két valóság ütközik, hanem két tudatállapot. Ahol két szó keresztezi egymást, ahol két érzés, gondolat egymás felé fordul, ott nem két valóság találkozik, hanem két nemtudásból fogant, figyelme által egy pillanatra öntudatra ébredt, múltja és addig összehordott, aktuálisan éppen megképződött állapota, a csétaszikáktól megszínezett tudata alapján megnyilatkozó nézet-halmaz nyilvánul meg, hogy aztán e találkozás után, a következő érintkezésig visszahulljon az öntudatlanságba. Ez alapján nemcsak a nyilatkozó „én” illúzió, de a nyilatkozata is, tehát a vélemény és a nézet is üres, ezért ha a nézetek erdejéből kikeveredtünk, akkor sem a valóság honába jutottunk: nemcsak a tudatot önmagaként felismerő lény, hanem a nézetei is önvaló-nélküliek, sőt a valóság is. Nincs kezdet, és nincs cél, nincs honnan és nincs hová eljutni, és nincs, aki eljusson.

Az „ént” nem lehet meghaladni, mert eleve nem létezett, csak az éber pillanatok tudatállapotainak láncolata ismeri fel magát énként, mindig akként, amilyen az adott pillanat. A tudat pillanatnyi állapota nem szellemi, fizikai, mentális énünk, fejlettségünk, helyzetünk, hanem éppen akkor és ott mi magunk. Ami a tudatállapotunk, az az énünk. Így van ezzel minden lény a növénytől az emberig, de, és ez talán még nehezebben elfogadható, de így van ezzel minden létezés, tehát a kő, egy kvark, egy elektron, egy gondolat és egy érzés is. Ha mindennek létezik pillanata és állapota, akkor létezik tudatállapota is; ha létezik tudatállapota, ezért képes környezetét felismerni és arra reagálni, akkor létezik énje is. Minden pillanatonként változik, felbukkan, majd eltűnik, és az éppen abban a pillanatban megjelenő vansága az énje, függetlenül attól, hogy tudatában van-e.

A tudatos, magát érzékelő lény énjét stabilnak, ezzel szemben tudatállapotait mulandónak tapasztalja. A könnyebb igazság szerint azonban ez fordítva igaz, és a tudatállapotok bukkannak fel következetesen, stabilan, és a világos, illékony maga-felismerések láncolatai teremtik meg a mulandó, illuzórikus ént. Nem a stabil „én” tudatállapota módosul, hanem az „én” módosul a tudatállapotokkal együtt. A mélyebb igazság szerint még ez sem a teljes igazság, mert sem az „én”, sem a tudatállapot nem valóság, mindkettő önvaló-nélküli és mulandó.

A nemtudásból való felébredéshez ezek megértése szükséges. De vájtfülű olvasóim már tudják, hol rejtőzik e kijelentésben a csapda, hiszen amint valamit állandósítani akarunk, azt lemerevítjük, leszögezzük az adott pontba. Így van ez a nemtudás megállapításával és az attól való eltávolodással is, hiszen a nemtudásban létező gyakorló lény, továbbá a cél és a kiindulópont megnevezése során már el is követtük a kezdet, a cél és a gyakorló önvalója megnevezésének hibáját.

Ami állandó, az képtelen fejlődni. Mind állandótlan illúziók vagyunk, ez a megállapítás a kiindulópont. Amíg valaki ebben kételkedik, nem tud fejlődni, lerögzül, megfagy. Amíg csak egy egészen kicsiny állandót feltételez magában, addig ahhoz a ponthoz lesz szögezve, legyen az bármilyen magasabbrendű eszme, akár az állandótlanság vagy az üresség eszméje. Ha később, fejlődése során bármikor azt hiszi, hogy valahová elért, újra csak megáll, elakad. A kizökkentség állapotát fenn kell tartani. A buddhizmus helyes művelése megköveteli a friss, rugalmas elmét, a paradoxonok elfogadását, a bátorságot. A kizökkent világot csak kizökkenve érthetjük meg; a dukkhát csak a dukkha értheti meg, ahogyan a szenvedést csak a szenvedő.

A megnyugodva beérkezett megmerevedik és meghal, de így megérti a halott valóságot. Amihez kötjük magunkat, csak azt érthetjük meg. Vonatkozik ez a nem-kötött megértésére is, ami csak a nem-kötött lénynek tárja fel a valóságát.

Szerencsére az állandóra lehet törekedni, de nem lehet elérni. A nem-állandó, vagyis minden, beleértve az élő és élettelen, anyagi és nem-anyagi létezőket, tehát a szellemet, érzelmet, gondolatot és magát az istent is, folyamatosan változik, és folyamatosan kölcsönhatásban van a környezetével. Még a halott dolgok is kölcsönhatásban vannak, ezért változók, ezért létezők, bár nem élők. A megmerevített dolog kénytelen lenne teljesen elhatárolódni a környezetétől, hiszen nem változhat, ezért többé nem fejlődik, és az érzékletek kizárása miatt tökéletesen érzéketlen; a legmélyebb értelemben lesz halott, bár élőnek tűnik. A lemerevített dolog határai mentén kettétörik a világ őrá, az állandóra, és a másik részre, ami nem ő. Ez történne minden állandó mentén, és a világ végtelen darabra törne, de szerencsére ez lehetetlen, mert semmi nem lehet állandó. Az ember leginkább az istent szeretné öröknek és változatlannak tudni, de mit kezdenénk egy legmélyebb értelemben halott istennel?

A megvilágosodás érdekében végzett gyakorlás során a kezdők szeretnék eloszlatni nézeteiket, a hat kapu tévedését feloldani, az én fátylát ledobni, hogy végre úgy lássák a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már nem hiszek ebben olyan nagyon. A gyakorlással és a megvilágosodással messzire el lehet jutni, de buddhaként nem a valóságra fogunk tökéletesen rálátni, hanem az aktuális tudatállapotunkra. Az emberek, amíg nem buddhák, nem a valóságot látják, hanem elvileg az aktuális tudatállapotukat, ami a helyzetüktől, körülményeiktől, képességeiktől függve éppen akkor ők maguk. De, mivel még nem buddhák, a saját tudatállapotukat sem látják igazán, mert az öt halmaz szűrője miatt az is rejtve van előttük, ezért csak ködös benyomásokat szerezhetnek még világos pillanataikról is, mint egy álomban. A buddhai állapot, a megvilágosodás eredménye nem a dolgok valóságának meglátása, hiszen az nincs is, hanem a saját tudatállapotok tiszta felismerése, ahogyan azok vannak.

Eleinte az ember a buddhai úton a valóságot keresi, és azt hiszi, hogy ezt gyakorlással elérheti. De talán nincs is valóság, hanem csak tudatállapotok, és mögöttük minden üres és áramló.

Bármit találunk a tudatunkon kívül, az máris a tudaton belül van. Csak azt láthatjuk, ami a tudatunkon belül van, és talán nem is találhatunk semmit, ami már nem volt ott eleve, csak addig nem vettük észre. Végleg és teljesen a tudatunkba vagyunk zárva, és ha egyszer összeolvadnánk mások tudatával vagy az istennel, akkor tudhatjuk, hogy eleve egyek voltunk, csak addig nem vettük észre, és nem lettünk a tudaton kívül, csak a közös tudaton belül. Gyakorlással, fejlődéssel, megvilágosodással, buddhává válással nem tudunk a körön kívülre kerülni, de valamit elérhetünk buddhaként megvilágosodva: tökéletesen ráláthatunk a tudatállapotainkra. Ha így értjük, akkor az a valóság, az az igazság.

Egy buddha nem a dolgokat látja, úgy, ahogyan azok vannak, hanem tökéletesen látja pillanatnyi tudatállapotait, azaz a tévedéseit. Egy buddha teljesen és pontosan látja, mikor téved, és mikor tiszta. A körön kívülre kerülni az akarat megfeszítésével, fejlődéssel lehetetlenség, ám van egy titok, de az csak a bátraknak való, mert az itt eltűnés, feloszlás, többé-nem-születés, ideát az a legmélyebb értelemben vett halál: be kell látni, hogy nincs kör.