Az elmélyedés kifejlesztésének eddig tárgyalt módszere a tudatot egyetlen tárgyra irányította, és kizárt minden más tárgyat. Összpontosítással elérte a tökéletes egyhegyűséget, és mikor ez már fokozhatatlanná vált, lehetővé tette a teljes belátás megélését. Ez az út azonban nem az egyetlen, ezért leírjuk a másik lehetőséget is. Az egyhegyűség útja nehéz, de ez a másik sem könnyebb, csak más. Az ösvényeket nem a nehézségük különbözteti meg egymástól, hanem a módszereik, ahogyan követőiket sem a hozzáállásuk különbözteti meg, hanem a lehetőségeik és a személyiségtípusaik. A buddhizmusban szerencsére van lehetőség mindenféle alkatú ember számára, hogy megtalálja a maga módszerét.

Az elmélyedés másik útja nem az éber tudatosság körének korlátozásával dolgozik, hanem a teljessé, korlátlanná való tágításával. Ezt a „pillanatban való elmélyedésnek” nevezik. A pillanatra való összpontosítás során a meditáló nem akarja kizárni a jelenségek sokféleségét a figyelmi mezőjéből. Figyelmét nem egy tárgyra, hanem mindig az adott, éppen jelenlévő és megélt pillanatra irányítja. A test, a tudat és a környezete folytonosan változó állapotait figyeli, tudatosítva minden felmerülő jelenséget. Eközben teljesen ellazult, minden görcsösségtől mentes, és figyelme pontosan annyira éber és fókuszált, mint az egyhegyűség gyakorlatát végző meditálóé, csak ez a fókusz nem egy pontra, hanem a teljességre irányul. Nem erőlködik, nem „koncentrál”, hanem a figyelmes nyugalom állapotában időzik, mint a samathában.

A kezdetekben felépíthetjük fokozatosan is a gyakorlást. Először figyeljük csak egy tárgyra, pl. egy madár hangjára, csukott szemmel: ez a pontszerű figyelem. Aztán ezt a figyelmet elhagyva, de nem elengedve, fordítsuk fókuszunkat a madár irányába, és közben a figyelmünk alaphelyzete és a madár közötti utat pásztázzuk képzeletben, majd térjünk vissza alaphelyzetünkbe, a pontszerű figyelembe: ez a síkbeli figyelem. Majd terjesszük ki figyelmünket a madárhangra, a köztünk és a madár közötti térre, majd gömbszerűen, a tér többi hangjára, észleletére: ez a teres figyelem.

A pillanatban való elmélyedés feladata ugyanúgy kettős, mint az egyhegyűség-meditációé, tehát az éberség fenntartása a kötődés elkerülésével. A gyakorló itt így dolgozik:

- fenntartja a folyamatos éber tudatosságot, bármi kerüljön is az észlelés körébe;

- az észlelés körébe kerülő jelenségekhez nem kötődik, hanem hagyja őket megjelenni, maradni és távozni azok szándéka szerint.

Mintha ez a módszer, felületesen szemlélve, passzivitást várna el, de ez koránt sincs így: a figyelő a jelenségeket aktívan tudatosítja, csak azok működésében, egymással való érintkezésében nem vesz részt, sőt azok önmagával, saját lényével való kapcsolataitól is távol tartja magát. Nem vonódik be, nem reagál, nem ítél, nem köt, de közben mindent lát és megfigyel, így az elmélyülés egyre erősebbé válik. Bár a tudat elvileg kifelé irányul, mégsem különbözik az egyhegyűség útjától, mert az is kifelé, egy másik, a figyelőtől független tárgyra összpontosított. A két módszer között az irány a különbség: az egyik figyelme befelé, a másik kifelé távolodik a meditálótól.

Végül ez a módszer is a tökéletes összpontosítás eredményével jár: az elmélyülés fokozatosan erősebbé válik, míg a tudat egyhegyűen meg nem állapodik végtelen fókuszán, az események állandóan változó áramlásán.

A tárgy megállás nélküli változása ellenére a tudat összeszedettsége stabil marad, és idővel képessé válik a közeledési elmélyedéssel azonos mértékben visszaszorítani az akadályokat. Ezt a folyékony, mozgékony, mégis stabil és összpontosított elmélyedést az éberség négy alapzatának, a szatipatthánának a gyakorlásával fejleszthetjük ki (lásd a helyes éberségről szóló bejegyzéseket).

Ha a belátás bármelyik út megvalósítása révén bekövetkezik, akkor lehetővé válik az áttörés az Ösvény utolsó szakaszába, a bölcsesség kibontakozásába.