Az érzékszervek mindig semleges információkat közvetítenek. A szemnek a kép csak kép, a fülnek a hang csak hang, minőségek nélkül. Mi alakítjuk ki értelmezésünkkel, viszonyulásunkkal a minőségnek látszó ítéletet. Az érzékszervek adottak, az elme alapjaiban örökölt, ráadásul a viszonyulások módja, így a kapott minőség is nagyjából szabott. Ne legyenek illúzióink: ha ezektől szabadulni szeretnénk, ha a szabadság annyi lenne, hogy a kötöttségeinket ledobjuk és szabadságot szerzünk, akkor az sem lenne egyéb, csak egy másik rabság. Ezért a „szabadulás” sem tökéletes fogalom.

Az érzés és az érzékelés látszólag egy pillanatban történik, ezért egy életen át hisszük, hogy az érzékelt jelenségek minőségei, az értelmezett valóságok nem a mi tudatunkban találhatóak, hanem magukban a tárgyakban. Nehéz elhinni, hogy ezek csak a mi fejünkben öltik fel ismert valójukat, annyira igaznak tűnik a tudatunk által kreált világ. Szerencsére van lehetőségünk a valódi megismerésre, mert az érzés felbukkanása és az észlelés minősítése, megítélése között van egy pillanat, egy rés, amikor az érzet még a maga pőreségében áll előttünk. Ekkor van lehetőségünk tiszta rácsodálkozással szemügyre venni a már oly sokszor látni vélt jelenséget, mielőtt a tudat előítéletei ellepnék értelmünket. Ennek a pillanatnak a megtalálása, felismerése és megfigyelése a kulcsa hétköznapi szabadságunknak, és tovább nemesítve, ez az első lépés a megvilágosodás felé. Ez a lehetőségünk, hogy ne reagáljunk, hanem válaszoljunk az életre, hogy ne tévedéseinket, hanem a dolgokat lássuk, ahogyan azok vannak.

A „test a ragaszkodó elme otthona”, ahogyan a buddhizmus tanítja, és a szenvedés oka a vágy, ahogyan a Második Nemes Igazság mondja. Az ok a vágy, azaz más néven a szomj (tanhá), az általános ragaszkodás vagy inkább tapadás. A vágyat a kellemes dolgok iránti vonzódással azonosíthatjuk, de a szomj több ennél, mert a kellemetlenhez és a semlegeshez is tapad, mindenhez, ami az „én” továbbélését, látszólagos önazonosságát lehetővé teszi (20. bejegyzés).

Az igazság tehát az, hogy a szeretett és nem szeretett dolgok csak a mi fejünkben olyanok, amilyenek. Ebből persze nem következik az, hogy mindig magunkban keressük a hibát, és letegyük a fegyvert az élet megpróbáltatásai előtt. A megalázottság, a fizikai fájdalom, lelki gyötrelem elviselése nem feladatunk, és aki másokat bánt, az rosszat tesz, mert bár a világ tévedés-alapú, de tagadhatatlanul létezik, ezért szenvedni képes. Tudatunk legyen szabad, mint a végtelen tér, de testünk és szellemünk legyen jó és tiszta, mint egy szerető szülőé.

Tehát:
- a világ mulandó, de megérdemli a tiszteletet, mert az alapjain állva érhető el a szabadság;
- a világ kötöttségekből áll, de csak káprázatából születhetünk a valóságra;
- a jóság és a gonoszság mind köd-fogalmak, de csak a jóságot gyakorolva nyúlhatunk az érző lényekhez, mert az a nyelvük, az csillapítja a szenvedésüket;
- a szenvedést enyhíteni kell, hogy a dukkha rabjai hozzáférhessenek szabadságukhoz;
- minden mulandó, de minden mulandó élet ér annyit, mint a tökéletes nirvána.

A halál folyamatos. Éntudatunk, mentális állapotaink, hangulatunk, és hosszabb-rövidebb időszakok alatt személyiségünk is folyamatosan meghal, majd újjászületik, tehát változik. Mivel ezt összetévesztjük fizikai halálunkkal, egyformán rettegünk tőlük, és a megsemmisüléssel azonosítjuk. Ezért ragaszkodunk emlékeinkhez, szeretteinkhez, fiatalságunkhoz, az összes kis jelentéktelen szokásunkhoz és elképzeléseinkhez, vitázunk és érvelünk alig átlátott nézeteinkről, és rendkívüli jelentőséget tulajdonítunk személyünknek. Roppant érdekes, hogy rengeteg ember él a világon, de valamiért mindenki a saját személyének tulajdonít igazán jelentőséget, mintha valami véletlen folytán mindenki pont azt a személyiséget nyerte volna el születésekor, melyet a legtöbbre tart. Vajon mennyit ér az a figyelem, ami a mulandóságot és a világot csak a saját személyén keresztül képes tanulmányozni, és amelyik elzárkózik a mulandóság kétségbevonhatatlan tényének elismerése elől, és játszadozással, hazugságokkal tölti az életét? Az élet így görcsös kapaszkodássá korcsosul, ragaszkodássá az ismerthez és a megszokotthoz, és meneküléssé a múltba és a jövőbe a jelen valósága elöl.

Csak a jelen létezik, a mulandóság egyetlen olyan pillanata, amikor feltárul az a kicsiny rés, a lehetőség a tiszta, ítélkezéssel még össze nem koszolt érzéssel való szembenézésre, mielőtt a kategorizáló elme a többi ismeret közé rántaná. Nehéz megfigyelni, de megéri, mert itt és csak itt figyelhetjük meg a dolgokat mulandóságuk közben, mielőtt a jövőből a múltba süllyednének.

Veszteségeink, elválásaink, szeretteink halála, a munka vagy a fiatalság elvesztése mind a kis én halála, saját kis halálaink. Mind elmúlás, azaz halál, mely során meghalunk, újjászületünk, és valaki más folytatja az életet, melyben a felnőtt már nem hasonlítható ahhoz a csecsemőhöz, aki ő volt egykoron. A mulandóság elfogadása és tudatfeletti szinten való megértése a kulcs a félelemmentes élethez, a dukkha meghaladásához, és ezzel a művelettel nyílik előttünk lehetőség a megvilágosodáshoz.