A 293. bejegyzés végén megállapítottuk, hogy a Kettős Igazság buddhista tanítása nem azt mutatja fel, hogy létezik kettő elkülönült valóság, hanem azt, hogy egy sincs. De közben azt látjuk magunk körül, hogy létezik valóság, és léteznek igazságok. Olyanok, amilyenek, elmúlnak, megbuknak, felemelkednek, hiszünk bennük, aztán csalódunk, de ettől még vannak és léteznek. De akkor miért nevezi kettős igazságnak a buddhizmus azt, ami valójában az „igazság” dekonstrukciója, tehát megkérdőjelezése és bizonytalanná tétele?

Az igazság, mint a buddhizmusban annyi minden, különvált hétköznapira és magasabbrendűre. De a szétválasztás számtalan módon megvalósulhat ezen kívül. Fogalompárokat alkotnak, az igazság tekintetében, csak példaképpen, a következők is: értelem-érzelem, igaz-hamis, jó-rossz, előrevivő-hátráltató, emberi-embertelen, természetes-természetfeletti stb. Pl. a hétköznapi tudat igazságnak a tapasztalhatót, használhatót érzi, de egy buddha tudatállapotában mindez már nem válik el a nem-tapasztalhatótól és a haszontalantól. De ehhez még buddhának sem kell lenni, elég álmodni, meghalni, vagy megfigyelni a mikro- és makrokozmoszt, a hozzánk képest túl kicsi vagy túl nagy jelenségek világát, és látjuk, hogy a tapasztalhatón túl még végtelen világok nyílnak. A Kettős Igazság tana ezért csak egy eszköz, egy módszer, mint tulajdonképpen az egész buddhizmus. Az út elején járó gyakorlók számára komoly segítség, kapaszkodó, mankó, mert képesek lesznek elkülöníteni a hétköznapi, majd egy idő után a magasabbrendű igazságot a hamisságtól, a nemest a nemtelentől, és később, mikor ez a szemlélet már akadállyá válik, elhagyhatják a többi kapaszkodóval együtt. Az „úton járás” helyett szándékosan nem a „fejlődés” szót használtam, mert az újra csak a haladás, halmozás, valahová jutás képzetét keltené.

A Buddha is beszélt a két elkülöníthető birodalomról, de kifejtette azt is, hogy ez a tanítás, miként ő maga is, csak tutaj, és a folyón átkelve már nyugodtan eldobhatjuk. Tehát az igazságot, mint objektivitást megvizsgálja, és megállapítja, hogy nem jelenthető ki róla semmi örök, szétszedi, majd darabjait tanítássá formálja, hogy módszeresen segítsen előre haladni a világosság felé, de merre? Hát arra, ahol majd megértjük, hogy az igazság dekonstruálva ürességgé válik, nem örök, és nem jelenthető ki róla semmi objektív, végső minőség. A képzetet annak üresség-természetével leplezi le.

A vallásokban élesen el szokás különíteni a helyest a helytelentől, a jót a rossztól, az igazságot a hamisságtól, de buddhista nézőpontból (hiszen a buddhizmus nem vallás) ez értelmezhetetlen. A Buddha sokat beszél elkülönítésről, sok fogalmat és igazságot konstruál, ilyen pl. a Négy Nemes Igazság és a Nyolcrétű Nemes Ösvény. A buddhista alaptanítások is az igaz és hamis elkülönítésére épülnek, de fontos látni, hogy a Buddha emberekhez beszélt, szavakat és emberi fogalmakat használt, mert saját élményét, a megvilágosodást nem tudta átadni követőinek. Azt ugyanis lehetetlen, de mivel egy megvilágosodott számára a megvilágosodáshoz való eljutásunkat elősegíteni az egyetlen feladat, ezért fogalmakat, neveket és formákat alkalmazott.

A Kettős Igazság tana tehát útmutatás és tutaj, mert a valóságot nem lehetséges megfogalmazni, elmondani, csak átélni. Persze ez egy csapda, amibe a keresők gyakran beleesnek: az átélést összekeverik az élménnyel, ám az érzelmek és gondolatok a szavakhoz és fogalmakhoz hasonlóan asszociációkban, kötött formában működnek, és hiba lenne azt hinni, hogy a szavakon való felülemelkedés után az érzelmek világában megtalálható az igazság. A lélekben csak a szamszára, a kauzalitás másik arcát találjuk. A fogalmi gondolkodáshoz hasonlóan a szeretet és a bölcsesség csak a megismerés egy-egy módja, és bár nyilvánvalóan vannak a hétköznapi és bölcs gondolatok között minőségi különbségek, de a minőségi változás, bármilyen mértékű, nem válik egy határon túl buddhai megismeréssé.

A buddhizmus nem ontológiai alapú, vagyis nem a létezés okait, módját, lényegét igyekszik megismerni. Akkor már inkább hermeneutika, vagyis az értelmezés módját vizsgálja, amennyiben elmondja, hogy a szenvek miként tévesztik meg a létezőket a valóság felismerésében. De sokkal inkább episztemológia, tehát inkább foglalkozik a megismerés feltételeivel, határaival, a megismerés módszereivel, és kevéssé foglalkoztatja a megismerhető.

Ám még az előzőeknél is sokkal inkább a buddhizmus egy tanítási módszer, ráadásul nem egy, hanem összetett, alapos és bárki számára elsajátítható módszer-gyűjtemény, metódus, sőt, inkább metodika.