Nincsen múltam, nincs előzményem, már a kezdetekkor ebbe a fényes, temérdek univerzumba léptem be. Húrok fonódnak egybe, és képzett szövetük szőnyegként terül lábam elé. A parányokból tömörödött tér megtámasztott, a kicsinyek és hatalmasok változásai kipattintották zárt héjából az időt. Még csak az első lépéseket tettem meg, figyelek, okosodok. Támogatnak és türelmesek, mert néha nem bírom el a lelkem és a kérdéseim terhét, néha még erőszakosan faggatózom. De nem haragszanak. Alám feszül a tér, lelassul az idő, hogy legyen lehetőségem megérkezni, maradni és körülnézni. Nem tudom, kik ezek, nem tudom, mi a céljuk, hiszen nem értem történik mindez. Olyan végtelen erők feszülnek össze, olyan hosszan kinyújtottak a lehetőségek, annyira készen volt már az egész, mire megérkeztem, hogy csak vendég és szemlélő lehettem. Megbeszéltem az istennel, a teremtő is szakított rám időt, az ördög és a szentek, az angyalok mind válaszra méltattak sietős dolgaik mellett, mert nem érnek rá, forgatják és működtetik, emelik és rombolják, hozzáteszik és elveszik, létrehozzák és létbőlveszik a színházat, a tündöklő, változás gerjesztette előadást, mert szeretnek. Ha a szeretet a törődés, a finom, értő oktatás, a végtelen, istenrangú figyelemből sarjadzó, a húrokba csavarodó, a lélegzőt körbeölelő megismerés, a jelenlévőnek megadott, őt megillető tér.

Alig téblábolva, éppen csak megjelenve köztetek, sosem érdemelt és értett rangban, a lábaitokhoz ülve kérdezgetek. Először apróságokról, nektek semmiségekről, mert érdekel, honnan jött, miért keletkezett, hol találom az elejét és a végét, miért nem látom a széleit, miért fáj, annyira sért és rémít, miért a sötétből a sötétbe, amikor, értitek, lehetne a fényből a fénybe, de megnyugtattok, hogy ez rendben van, így kell lennie. Nem veszteség, csak változás. Nektek elhiszem, mert a földeteken nincs szenvedés, nagyon fényes és tiszta lények élnek itt, lebegő, gondtalan szépségek. Persze tudomásom van a sötét helyekről, és mindvégig kísérteni fognak, de elfogadom ezt az öröklétet. Annyira gyengék vagyunk, olyan esendőek, nem értjük meg a végtelent, a semmit, sem a halált, csak amiben magunkat megleljük. Elfogadom, maradok.

Nem ismerek mást, csak ezt a fényes, temérdek univerzumot, amibe beléptem, mert beengedtetek, mert megteremtettetek. A húrok a lábam alatt anyaggá, fénnyé és életté szövődtek, és a parányok áldozata megtart. Kicsinyek és hatalmasok robbannak éles látomássá, mélysötét, burkoló, meleg árnyékká, és a változás magába zárja az időt. Sosem leszek otthon, de maradok, ha engeditek.