Gyakran hangoztatott, mára populáris fogalommá vált az „elengedés”. Javasolják ezt, ha bosszúság ér, ha fáradtak vagyunk, leterheltek, ha mások gondjait magunkra vettük. Általában olyankor, ha nagyszerű, csodálatos és felettébb különleges személyünket valaki vagy valami irritálja, megkérdőjelezi, vagy csak nehézséget okoz. Így, ebben a formában azonban ez ostobaság. Rengeteg írást találni a neten, bölcs könyveket, és számtalan önjelölt guru tanácsát arról, hogy a benned lévő haragot, vágyat, gyűlöletet, problémákat, stresszt hogyan engedd el. De felmerül a kérdés: Hová? Hová engedjem el? Engedjem ki a világba, tomboljon ott, adjam át másnak, terheljem másokra, szenvedjenek tőle a többiek? Hogyan engedjem el? Hiszen valahogyan bennem termelődött, én állítottam elő. A világ végére küldhetem, ami bennem van, de sosem szabadulok tőle, mindig újra felbukkan, mindig termelődni fog, hiszen a részem, valami bennem nem jól tanul, nem jól ismer, nem jól tud.

Divat lett még pozitív és negatív gondolkodásról beszélni. Azon kívül, hogy teljesen értelmetlen és átgondolatlan ez a felosztás, nem is működtethető. Ha a negatív gondolkodást teljesen „elengedjük”, csak a pozitív marad: a bánat feletti öröm, érzéketlenség mások szenvedése iránt, végletekig erősödött, csak a maga javával törődő ego. A bölcs egyben látja a világot, az árnyas és fényes oldalát, és nemes belátással felhagy a megkülönböztetéssel.

Az elengedés végül is lehetetlen: nincs, aki megtegye, nincs hová, nincs mit. A Buddha szerint a szenveknek nekimenni lehetetlen. Az ember fegyvertelen ellenük, mert a szenvekből épült fel, a vágy élesztette fel az ént, a létvágy irányította tudatát a káprázat felé. A szenveknek nem, csak termésüknek, a szándéknak és a szemléletnek lehet ellenszegülni, azokat apránként, kitartó munkával eliminálni. A szenveket meg lehet figyelni, le lehet ásni az alapjukig, ahol majd megtaláljuk a gyökérokokat és a nemtudást. Így fel lehet oldani. Nem feszültségeket, nem problémákat, nem helyzeteket, nem dolgokat lehet megoldani, hanem az alapvető problémát kell felismerni: a szomjat. A nemtudást kell elengedni, a tudást megszerezni, és akkor a méreg nem termelődik újra. Ez a módszer, a nemtudás belátása, az éntelenség belátása, a dukkha belátása, a mulandóság belátása. Ne higgy annak, aki azt mondja: engedd el.

A boldogság, elégedettség erősödése visszajelzés a fejlődésről, ugyanis a szomorúságnak, szenvedésnek, a világban összesűrűsödött, terjedő és mélyülő sötét árnyéknak semmi köze a fénynek a lélek sötét éjszakáján fellépő hiányához. A hiány nem okoz kiterjedést, a sötétség nem okoz fényt. A depresszió nem bölcsesség, a félelem nem hősiesség, a veszteség nem teremt. A lélek sötét éjszakáján válik elérhetővé a romolhatatlan fényesség. Ott történik meg az elválás a szomjtól, a tévedéstől.

Az elengedés egyébként is teljesen lehetetlen. Amit elengedsz emberi természetedből, abban emberként meghalsz. Az ember semmit nem képes elengedni, a buddhák semmit nem birtokolnak. Nincsen a két állapot között egy tartomány, egy félig ember – félig buddha, aki a rossz alkotórészeit már elengedte, de a jókhoz még kapcsolódik. A pokol húrjai egybefonódnak a menny húrjaival, az így képződő szövet teremti és tartja meg a világot.

Az elengedés egyébként is teljesen természetes. Meg fogok halni. Te is meg fogsz halni. Ez elkerülhetetlen. És akkor teljesen egyedül leszünk. Egyedül vagyunk, amikor megszületünk. Egyedül vagyunk, amikor meghalunk. Tehát egyedül vagyunk, amikor élünk. Nincs, aki elengedjen, mert különállásunk káprázat; nincs hová, mert nincs a létezésnek szemetesedénye; és nincs mit elengedni, mert nincs semmink. Nincs mit elengedni, mert nem tudnánk az üressé vált részünkbe beilleszteni semmit.

Senki sem halna meg érted örökre, valóban és teljesen, de a poklot biztosan nem vállalná. De szerencsére magunkért sem vállalnánk. Minden felszínes és függő, miért lenne ez másképpen a másokhoz és magunkhoz fűződő kapcsolatainkkal! Ezért nagy az éhség a tisztulásra, az elengedésre, a megszerzésre, a megváltókra és a bódhiszattvákra. Mindenki vágyik valakire, aki annyira szereti, hogy a poklot is vállalná érte. Ha lenne ilyen személy, vagy akár isten, kérdés, hogy megbecsülnénk-e az ajándékát.

Az egész élet csak látomás, az benne minden élő és élettelen. Nem tudjuk elengedni emberként ezt az álmot, hiába mondogatjuk, mert szerelmeink ezek a látomások. Mindenünk közös a kavargó tér-idő rengetegben. Imádok élni, és imádok meghalni. Imádok én lenni, és imádom a semmibe dobni magam. Imádom a bonyolult hétköznapokat, és a tágléptű fényben ragyogó csodákat, de legyen, ahogyan a szent folyam követeli: adom majd, hogy ne kelljen elragadnia.