A korábban tárgyalt, minden létezőre jellemző három jellegzetesség meghatározza a dukkha három módját. Ezen a három módon érintheti meg a szenvedés az érző lényeket.

Az első könnyen megérthető, napi élményünk, ez a hétköznapi szenvedés (dukkha-dukkha). Nem csak a testi kín tartozik ide, de a négy alapvető szenvedés (születés, betegség, öregség, halál), a kellemetlenségek, az elvárások, a nem teljesült vágyak is, valamint minden lelki gyötrelem, az elválás, a féltékenység, a gyász, de még a nyugtalanság, a túlhevítettség is. Minden, ami a nyugodt középponton kívül van. Legtöbbször nem is érzékeljük ezeket szenvedésként, de a lényegüket alkotó zavar és a következményeik miatt, ahogyan az eddig tárgyaltakban kifejtettük, mind a dukkha körébe tartoznak. Ez megfeleltethető a három jellegzetesség közül a dukkhának.

Második mód a változás okozta szenvedés (viparináma-dukkha). Az állandó változás megélése, a szilárdság, a megingathatatlan bizonyosság hiánya borzasztó érzés. A legtöbb lény, sokszor öntudatlanul, de a biztonságért küzd egész életében, és ha ideig-óráig meg is teremti magának a nyugodt zugot, ahol elbújhat, ahol nem érheti baj, és ahol a világtól védettnek érezheti magát, újra meg újra meg kell élnie, hogy ez a biztonság mulandó. Külső vagy belső ellenség, azaz kívülről a világ, belülről pedig a betegség, öregedés, aggodalmaskodás, azaz önmaga megtámadják ingatag, összetákolt menedékét, és tapasztalja, hogy nem csak a külső, de még a belső körülmények is javarészt rajta kívülállóak. Ez a másik jellegzetesség, az anitja, a mulandóság miatti szenvedés.

Az előző kettő mód egyértelmű, könnyű átélni őket. A harmadik mód rejtettebb, szellemi természetű. Ez a feltételekhez kötött állapot szenvedése (szankhára-dukkha). A lény felismeri, hogy nem független, nem találja stabil határait, amiken belül hatalma van a változások és az érzelmei, gondolatai felett. Észreveszi a kiszolgáltatottságát, esendőségét, függőségét. Rájön, hogy kapcsolódásai felett nincs befolyása. Nem tudja irányítani akaratának megfelelően még saját belső terét sem, főleg azért nem, mert belső tere a határok hiányában nem fellelhető, nem meghatározható, és még akarata is tőle független erők következménye. Belső menedéke egy huzatos, csupa lyuk, düledező házikó, melynek falait állandóan támogatni kell a külső erők behatásai miatt. Nincs hová futni, és nem tudni, ki az, aki fut. Mint a hagyma: héj héj után, legbelül pedig a semmi.

Ennek a szenvedésnek az oka a harmadik jellegzetesség, az anattá, éntelenség, és ahhoz hasonlóan nehéz felismerni és elfogadni. Megértéséhez foglalkoznunk kell az énnel, ami a dukkha eredője, kulcsfogalma.

Itt az ideje tehát megnézni, hogy mi az az én, ami rettegve kapaszkodik az illúzióvilágba, fondorlataival homályban akarja tartani a keresőt, és még a legnemesebb törekvést is tönkreteheti. Milyen módokon tud szenvedni, milyen részekből áll, mik a légvár építőelemei? Legközelebb megbeszéljük.