Mint már többször tárgyaltuk, az érzetek tapasztalása, az érzékeken keresztüli világmegismerés időhöz és térhez kötött, és e pillanatnyi tapasztalások hiányos, lyukacsos, de mégiscsak egymás után következő felvillanásainak sorozata tűnik életnek, folytonosságnak és énnek. Az érzékeken kívüli (szándékosan nem „túlit” írtam), tehát a tiszta tudattal elért tapasztalatokról pedig hétköznapi körülmények között nem beszélhetünk. A tapasztalatainkból építjük fel valóságunkat, és a kutató elme itt, nyugaton, de általában mindenhol, ahol az ész vagy a lélek megismerésre tört, választ keresett a „Mi?” kérdésére. Az „én”, e csalóka kohézió és hiányos folytonosság azt érzékeli, és azt kutatja, hogy mi létezik, mi az, ami működik, mit lát, az érzékelt létezők miből lesznek, mivé válnak, azaz mi az empirikus valóság.

De ez megismerhetetlen. Ezen oldalakon sokat foglalkoztunk már az illúzióvilág természetével, a látszatokkal, az üresség-természetű jelenségekkel, és az öt halmazon keresztüli megismerés lehetetlenségével. A szamszárában bármeddig eljuthatunk, bármekkorára növelhetjük intelligenciánk buborékát, bárhová tolhatjuk ki határainkat, sosem végzünk, és még a feltérképezett részek valódi természetének ismeretében sem lehetünk bizonyosak. A Buddha nem is foglalkozott ezzel. Ezt a hozzáállást nem a lenézés, vagy a reménnyel nem kecsegtető vállalkozás előtti visszakozás eredményezte a Magasztosnál, hanem a fókusz áthelyezése a megismerhetetlenről a megismerhetőre. Azt látta, hogy a tapasztalati folyamatok és a tapasztalatok közötti kapcsolatok kutatása kevéssé visz közelebb a létezés lényegének feltárásához, ellenben azt, és elsődlegesen azt mutatja meg, hogyan történik a tapasztalás.

Tehát, kedves Olvasóm, értelmed, érzelmeid, tapasztalataid, öröklött és szerzett ismereteid, minden, ami vagy, és amit elérhetsz, alig-alig beszél neked arról, hogy milyen a létezés, mi is a világ e tágas instrumentuma, miből áll e csodálatos, világot felépítő matéria, hol lakik a jóisten, hol van az alapköve, és mik az összetartó szegecsei e bámulatos konstrukciónak. Hanem arról beszél, hogyan történik a tapasztalás, hogyan folyik a létezés.

A buddhizmus nem a „mi” hanem a „hogyan” kérdésére válaszol, ugyanis a létezés formáját, minőségét és valóságát nem a teremtett világ, hanem a tudat határozza meg, a tudat működése. A tapasztalás módja a létezés formája.

Ebből a nézőpontból a szubjektum és objektum különbsége vagy azonossága, a határok, a bentlét vagy kintlét, az innen és az onnan helyzete, a dualitás és a multipolaritás mind értelmét veszti. Az érzékelés menetét leíró fogalmak nem csak a szubjektum hozzáállásáról szólnak, hanem az érzékelés módja, a „hogyan”, a valóság egészéről és lényegéről beszél. Másképpen: ahogyan az öt halmazon keresztül tapasztalunk, az nem a valóság érzékelésének egy módja, egy alternatíva vagy lehetőség, amivel az objektív valóság valamelyest, a korlátainkon belül megismerhető, hanem a tapasztalásnak ez a módja, a tudat e funkciója, az objektivitás és a valóság hiánya miatt, maga a valóság.

A tapasztalás módja így válik magává a létezés módjává, a tapasztalt formák, a „mi” így lesz a „hogyan” függvénye, és a tapasztalt valóságban így olvad össze a „mi” és a „hogyan”. A módszer, a megismerés módja így teremti meg a valóságot, az érzékelés menete az érzékeltet, a tudat a világot.

Az objektívbe vagy a szubjektívbe – legyen az bár emberi vagy isteni – helyezett remény megteremti az objektívet, az itteni és az ottani világokat, és a tudat a maga teremtett képzetbe kapaszkodva csodálhatja önmaga alkotását, végül csak önmagát. A világ a végső entrópia felé halad, a teremtett nem éli túl teremtőjét, és amíg csak a legkisebb reményt kihelyeztük bármibe, addig abból nem szabadulunk. A „hogyanra” helyezett fókusz visszavonja reményeit a képzetekből, és a tiszta megismerésre tör.

A hitek itt meginognak. Az ember keze teremt itt a Földön, a hite teremt a túli, szellemi világokban, tudata pedig megteremti az innenit és az onnanit, a mindenek kereteit. Vajon van-e értelme hittel fordulni önmagunk alkotta világunkhoz? És ha a tudatunkon túliban bízunk, lehet-e fogalmunk róla, és ajánlhatjuk-e jó szívvel bárkinek ködös elképzeléseinket? Nem tudom, melyik a bátrabb cselekedet: eltolni magunktól a reményt, hogy valami, túl a túlin, a tudaton, a mindenen majd megoldja ezt a kérdést helyettünk, és követni a Buddha útját, vagy a reményt görcsösen markolva bízni valamiben, amiről élőnek sem most, sem soha fogalma nem lehet. Ezt mindenki döntse el maga. Ha komolyan törekszel, akkor egyik út sem lesz könnyű, de boldog még lehet. Csak lazán, bölcsen és jókedvűen, ezt kívánom magunknak.