Hihetetlen, hogy elment, hihetetlen, hogy elhagyott. Az erdő szélén ébredek, egy fa odvában, testemre levelek ragadtak és fakéreg borít, meztelen vagyok és fázom. Kimásztam, leereszkedtem a fa törzsén, és nem találtam őt az avarban, sem a gombák, sem a lehullott gallyak között. Elment, pedig ma mentünk volna együtt tovább. Elment, pedig hatalmas, nyitott szárnyai vezettek eddig, mikor az égre néztem, mikor futottam, árnyékot vetettek a földre, és elhomályosították az ég szürke fényeit. Lassan, fázósan magamra húzom megmaradt rongyaim.

Velem volt. Nem volt vezetőm, csak együtt voltunk, mint az ég és a föld, mint két barát. Én sem vezettem őt, csak az alig vánszorgó idő font körénk halk fátyolt, vont be finom sűrűjébe, és átölelt a nyugalom. Apró neszes, reggeli harmatos, zöld és barna szőttes borított minket, és ha beszéltem, értette szavam, ha ő beszélt, akkor én figyeltem. Most ez a ruhám sincs meg, elvitte, vagy magától kopott el, nem tudom. De az is lehet, hogy sosem volt.

Tovább kell állnom. Itt már láttam minden odút, barlangot, tisztást és rétet. A reggel már számtalanszor öntött el fényével, a délelőtt már végtelenszer melegített fel, a délutánok már megszámlálhatatlan sokszor nyugtattak, az esték pedig mindannyiszor alám terítették köntösük. Ha egyedül, akkor egyedül, és tudom, minek is tagadnám, sosem vártam mást sem tőle, sem a bíbor egektől, sem a hűs reggelektől, sem az embertől, sem magamtól. Ez a természetünk, és hát ő sem más, mint mi.

Zápor közeleg, és az erdő sóhajtva, zúgva készül a viharra. Az odúba nem térhetek vissza, az erdő fái nem adnak menedéket. A lehullott levelek tengerében térdelek, arcomhoz emelek egy marékkal, és beszívom a föld és a rothadás illatát. Ha elment, hát elment.

Kitárt szárnyak most is átszelik az eget, óriás ívben vonulnak fenséges lények az égen, magam sem vagyok sem elveszett, sem gyenge. De ő hozzám tartozott, velem volt, és értette, amit beszélek. Nincs ennél nagyobb elköteleződés, nem volt ennél nagyobb szövetség.

Ő elment, én pedig már lehet, hogy nem megyek sehová. Kereshetnék új várost, új szövetséget, de közben megváltoztam. Aki hozzám tartozik, megismerem, már öreg, súlyos és barázdált vagyok, ráncos és lassú léptű, és már magam teremtem meg kuckómat a víztől áztatott fák között. Az erdő sem fogad be, de nem fogadott be a part sem, a város sem, ahogyan titeket sem, de mindez már nem fontos. A házamat magam építem. Elment, az ő dolga, és én visszahúzódok a fák közé, a mohás, nedves törzsek sűrűjébe, be az avarba, a rothadó, újraéledő, sötét fénybe burkolt, élettől nyüzsgő, esőcseppektől nedves mozdulatlanságba, ahol mindegy, ki hagyott el, és ki maradt velem, mert én itt vagyok. Maradok, amíg a kivezető ösvény nem tárul fel ragyogva önmagától, amíg a szenvedés nem válik szárnyakká, amik majd beterítik az eget.