389. Még néhány szó a megvilágosodásról

A megvilágosodás a valóság belátása és elfogadása. (370. bejegyzés)

A megvilágosodással már foglalkoztunk a 369. és 370. bejegyzésekben. Kérem kedves olvasóimat, hogy elevenítsétek fel azokat, mielőtt ezt a bejegyzést elolvassátok.

A megvilágosodás az elme világosságát jelenti, semmi mást. Az ember nem okosodik, nem az ismereteit gyarapítja, nem az okok és a következmények szövedékét lesz képes áttekinteni, hanem látja és érti a világ alapvető működési elvét, és ebbe belenyugszik. Sem rettentő sok ész, sem különleges képességek nem szükségesek az eléréséhez, csak figyelem, nyugalom, bölcsesség, kitartás és bátorság. Nem fényrobbanás, nem a nagy titkok feltárulkozása, nem egy kiválasztott kasztba való bekerülés. Nem egy emberlétet meghaladó szent, égi állapot, isteni hatalom, és főleg nem a halál meghaladása. Aki ezekkel az elvárásokkal indul, az a buddhizmust és önmagát nem érti. Olyan, mint egy mesékben hívő gyermek, még inkább olyan, mint egy haláltól és veszteségektől rettegő ember. A megvilágosodott ember viszont felnőtt. Szembenézett azzal, ami van, annak teljes mélységéig, és elfogadta azt maradék nélkül. Nem hagyott menekülőutat, nem táplál gyermeki reményt. A Vanság el nem fogadása gyermeki hozzáállás; ez a nemtudás oka, a dukkha oka, a szamszára mozgató ereje.

A megvilágosodást még gyakorolni is lehet. A megértés, elfogadás és belenyugvás világi témákban is alkalmazható. Ilyen témák lehetnek pl. a globális problémák miatti egyszer majd bekövetkező társadalmi összeomlás, a mulandóság, a halál, az öregedés, a betegségek. Ezek mind nagyszerű lehetőségek arra, hogy gyakoroljuk a megértésük utáni elfogadást és belenyugvást. Edzik a figyelmet, erősítik a szívet, fényesítik az elmét.

Az elme világosodásával kapcsolatban engedjétek meg egy személyes tapasztalat leírását. Korábban, kamaszként, majd fiatalon a tudatom sötétebb volt, árnyékos. Kisgyermekként még ködösebb volt, csecsemőként pedig sötét. Fiatalon sem voltam ostoba, de a magam köreiből nem láttam ki, ezért úgy viselkedtem és gondolkodtam kissé, mint egy állat. Ösztönösen, a nemiség, a világi javak, konfliktusok körül forogtak a gondolataim. Okosságom okoskodás volt, és értelmes gondolataim is korlátoltak voltak, mert logikám a maga körein belül forgott. Bölcsesség szükséges látni, amit nem tudunk, de amíg nem látunk át a köreinken, addig ezt is csak a szánk mondja, nem az elménk.

Világosabb elmével a dolgok hirtelen átlátszóbbak, érthetőbb a világ. Maguktól születnek a gondolatok, és többé nem fárasztó a gondolkodás, ami gyakran már a személy közreműködése nélkül történik. Már jobban láthatóak az új korlátok, és az embert csodálattal tölti el a csak sejthető, azokon túli világ. De már azt is tudja, hogy világosodásával új korlátai képződtek ebben a tágabb világban, amiken ugyanúgy nem lát túl, és ez mindig így lesz.

Minden lény korlátolt, bárhol legyenek a korlátai. A megvilágosodástól sokan a korlátaik végleges és teljes feloldódását várják, még ha ez az igény nem is fogalmazódik meg bennük. Isteni státuszt remélnek, mert az isteneket is korlátlannak képzelik. Ám aki a megvilágosodástól csodát vár, csalódni fog. Sokszor leírtam ezt már, de nehezen érthető, hiszen pont a világosodással nyer értelmet. Aki válaszokat vár, az majd hamis válaszokat kap; aki megváltást vár, azt majd becsapja új hite; aki megfejtést vár, az majd hazugságot kap; aki igazságokat vár, az áligazságokat nyer; aki végső tudást vár, az majd kap olyan korlátokat, amiken belül bármi igazságnak tűnik. Aki félelmeinek feloldását várja, azt majd kap hamis nyugalmat, és aki a halálból szabadulást várja, az majd tudatlanul hal meg. Vigyázni kell, mit várunk a világosságtól, és erő kell, hogy elviseljük, ha elérjük.

Komoly buddhista tanítók vizionálnak tiszta földeket, isteni csodákat, sziddhiket (szent képességeket), bódhiszattvákat. Pedig a Buddha megvilágosodása az elme és a tudat megvilágosodása volt, pontosan ezeknek az ellentéte. Nincsenek csodák. A csodavárásba ragadni még rosszabb, mintha el sem kezdtek volna a világ megértésére törekedni. A félig világos elme inkább gyötrelem, mint áldás.

A megvilágosodás csak kifényesedett horizont, kitágult látóhatár. Ott sincsenek válaszok. Nem tudjuk meg, van-e isten, és nem menekülünk meg a haláltól. Csak fényes és tágas lesz az elménk. Ezt tudni kell a megvilágosodásról. Többet értünk, megnyugszunk, élvezzük a létezést és a nagyobb tudást. Eloszlik a köd, és látjuk, hol van a következő ködfolt, a személyes határunk, az ember határa, ami már átléphetetlen. Látjuk majd, hogy nincsenek válaszok, soha nem is voltak, ahogyan kérdések sem. Ez a legtöbb, amit ember elérhet. És az csodálatos!

Mostanra kijelenthetjük, hogy a megvilágosodás, megfosztva a rárakódott misztikumtól, tulajdonképpen a tudat megismerése. A saját tudatunk, a világot átható bizonyosság megismerése. A megvilágosodás egy olyan „szint”, amit a még kizárólag nemtudásban tartózkodó lények határon túlinak, rendkívülinek ítélnek. Csak a már „megvilágosodott” lény láthatja, hogy elért „eredménye” nem rendkívüli, hanem felettébb természetes. A létezés természetessége veszi körül, és csak ő látja igazán, hogy micsoda távlatok nyíltak előtte.

Sokszor írtam már: a megvilágosodás, a nirvána megvalósítása nem a cél, hanem az alap a Dharma, majd a Dharmán túli igazságok megértéséhez. A megvilágosodás nem korlátlan. A világban semmi sem korlátlan, és semmi sem képes korlátlanul növekedni. Bárminek a fejlődése lehet lineáris, szakaszos vagy exponenciális, de bizonyosan nem végtelen, és idővel eléri saját korlátait. Így van ez a megértéssel, az elme fejlődésével, a tudat világosodásával is. Mivel minden létezőnél van nagyobb, mivel semmiről nem jelenthetjük ki, hogy korlátai a végső korlátok, amiken túl semmi nem található, ezért a tudat világosodása esetében is bátran kijelenthetjük, hogy bármeddig jutunk a tiszta megismerésben, lesznek azokon túl is felfedezni való tartományok.