Ma a jelentést vizsgáljuk.

A buddhizmus lényegében egy dharma, a Buddha Dharmájának a tanítása. A Tanítás a Buddha tapasztalatának, a megvilágosodásnak az élményén alapul, azt járja körbe, és próbálja megismertetni követőivel. Mint korábban kifejtettük, azt a tapasztalatot közvetlenül és teljes valóságában megismertetni nem lehetséges, ezért különböző eszközökkel és gyakorlatias módszerek alkalmazásával a tanító körüljárja azt, és próbálja hallgatóival érzékeltetni, majd inspirálni őket, hogy az egyetlen lehetséges módon, a saját tapasztalatukon keresztül fedezzék fel maguknak a saját megvilágosodásukat. Ez persze ingoványos talaj. Egyfelől a tanítók java része nem megvilágosult személy, tehát jogosan érheti őket a kritika, hogy olyanról beszélnek, amiről fogalmuk sincs. Ám ez a világon oly sok emberrel előfordul, sőt, a végső lényeget tekintve mindenkivel és minden nap, hogy igazán nem szép ezt csak a buddhista tanítókon számon kérni. A vallási tapasztalat és az ösvénytudat fejlettségi szintje nem mérhető, de a tanító személyének hitelessége azért érezhető, és szavai összevethetőek a buddhista hagyomány szavaival, így azért szerezhető információ tanításának minőségéről. A buddhizmus a vallások között a leginkább épít a tapasztalatra, a józan belátásra, ez is iránymutató lehet a tanító kiválasztásában. Másrészről ingoványos talaj még azért is, mert a saját megvilágosodás könnyen félreérthető, és ha a hagyománytól eltérünk, akkor minden hétköznapi megértésre, élményre rámondhatjuk, hogy „megvilágosodás”, amint azt a köznyelvben gyakorta hallani is. Ezért a buddhizmus Dharmája a Buddha megvilágosodását mutatja fel nekünk, mint követendő példát, és a saját út, a saját tapasztalat hangsúlyozásával nem a Nemes Ösvényről való letérésre, hanem a cél elérésének érdekében az alkatunkhoz leginkább illő módszerek, megoldások megtalálására és követésére buzdít. Ezt fontos volt tisztázni.

De a dharma, mint szó, még sok minden mást is jelent. A kisbetűvel írt dharma kötelességet, tárgyat, tanítást, elmebeli tárgyat, a létezés állapotát is jelöli, és általában véve valamilyen dolgot. Amikor a „dolog” szót használom, az nem pongyolaság, hanem hétköznapi történést, eseményt, buddhista értelemben „jelenséget” jelzek vele. Jelenség, azaz dharma minden, ami történik, felmerül, függetlenül attól, hogy élő vagy élettelen, kicsiny vagy kozmikus méretű. Végtelenül apró dharmák, dolgok, jelenségek alkotják a világon a többi, nagyobb méretű dolgot, azaz a többi dharmát. A buddhizmus célja „úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak”, tehát a jelenségeket azok valódi természete alapján felismerni és elfogadni, azaz: a Dharmán keresztül látni a dharmákat.

A nagybetűvel írt Dharma mindig a Buddha dharmáját, Tanítását jelenti. A Dharma objektív oldala a Törvény, Igazság, Alapelv, Valóság szavakkal jellemezhető. Ez az, ami van, ez a Dharma nekünk és mindenkinek valóság, tőlünk függetlenül, ez a létezés alapvető igazsága. A szubjektív Dharma a Tan, a Tanítás, azaz a Buddha szava, amivel elmondta nekünk a saját megvilágosodás-élményét. A szubjektív Dharma nekünk, embereknek szól, akik még nem illeszkedünk a világ objektív, dharmikus Törvényébe. A mi Dharmánk a bölcsesség, és emellett, ezzel szorosan együttműködve az együttérzés. Az együttérzés, ami több, mint a szeretet. Az együttérzés a másikkal való rokonság legnemesebb, legodaadóbb módja, ami segít a szenvedő lényeknek felnőni, ami támogat, és ahová el lehet bújni, amíg az erőnk még nem elég befogadni a Valóságot. Az együttérzés nélkül a lényeket elijesztené, elnyomná és megsemmisítené a Törvény szenvtelen, a mi szemszögünkből nézve kíméletlen örök működése. Az együttérzés segítségével kifejlődhet bennünk a bölcsesség, és buddhává válva elfoglalhatjuk helyünket a Valóságban. A Buddha mi szempontunkból talán legfontosabb tulajdonsága a végtelen és válogatás nélküli együttérzése a világ minden szenvedő lényével. Ha dharmikusan élünk, akkor ez az együttérzés bennünk is kifejlődik a többi lény felé. E nélkül nem tudjuk megérteni és képviselni a Dharmát. Az együttérzés a közös hajónk, a Buddha tutaja, a bölcsesség előfeltétele, a különállóság, az ego felszámolása. Az én ereje egyébként kirekeszti a bölcsesség kialakulásának lehetőségét, mert a duális gondolkodásban tart, a világot szétszakítja, és a nemtudásban marasztal. Az ego feloldásával, a falak leomlásával az együttérzés óhatatlanul kialakul, a bölcsesség, mint a lótusz, kivirágzik, és a szubjektív Dharma, a Tanítás befogadhatóvá válik. Ez a megvilágosodás. De a kaland ez után kezdődik az objektív Dharma, a Törvény elismerésével. Hívhatod Istennek Barátom, ha úgy könnyebb, nem a szó a lényeg, nem kell félni tőle, a lényeg, hogy haladj.

A Dharma a Tanítás szava, a Tanítás gyakorlata, így a meditáció és az erkölcsös életvitel is az, és szintén Dharma a Tanításról való elmélkedés. Dharma, ami a Buddha Tanításán keresztül a szenvedés meghaladásához, a dolgok megértéséhez és a kibillentség megszüntetéséhez vezet, mind az emberen belül, mind a világban. Dharmikus minden, ami ezt elősegíti, előidézi. És ami nem dharmikus, az karmikus. A karma a függés, a nemtudás, a vágyba rögzültség, a hamis imádata, az elveszettség, a dukkha, a szenvedés. A karmikus működés a dharmikus ellentettje: szenvedést okoz, a dolgok lényegét elfedi, és nem engedi megérteni őket, valamint kibillenti azokat közepükből.

A megvilágosodás, vagy Ellobbanás, Beérkezés az Ösvény egyik célja, de az Ösvényen való haladás nem jöhet létre a világtól elkülönülten, izoláltan. A dharmikus működés óhatatlanul kisugárzik az így működő lényből, jelenségből, helyből vagy helyzetből a környezetére, ami valódiságának, tisztaságának egyben mutatója, mérőfoka is. Ha a lények dharmikusan működnek, akkor a környezetükben a jelenségek is eszerint fognak, mert a Dharma ereje és vonzása átalakítja a világot. A világ ugyanis nem szeret kibillentnek lenni, ezért a nemes rendet önmaguktól és örömmel követik a dolgok és a lények. A Dharma a világ valódi lelke, amit elveszített, és vissza szeretne szerezni, még ha nem is tudja ezt magáról. Aki a Dharmát megérti, követni fogja, és ha mégsem követi, akkor nem értette meg. A világ kibillentségének alapja ugyanis az avidjá (aviddzsa), a nemtudás. Aki tud, mármint az igazi tudást birtokolja, az biztosan a középúton, igazságban halad. Ha nem így tesz, még nem tud, még mindig van benne nemtudás, bármennyire bölcsnek és igaznak tűnik.

Ha valami nem dharmikus, az nem azt jelenti, hogy bűnös. Az igazi buddhizmus nem használja a bűn fogalmát. A bűn, és ellentéte az ártatlanság változó, rögzíthetetlen fogalmak, dualizmusba rántják, és kettészakítják a világot, majd a részeket tovább szaggatva szétzilálnak mindent. A Buddha a nem dharmikus működésben felismerte a nemtudást: az működik így, amit a nemtudás árnyékol, az a lény, akinek a szemét még por fedi. A tudás megszerzése, a megvilágosodás megtapasztalása dharmikussá tesz. Ez az, amit bizonyítani nem lehet, amit elmondani és megértetni nem lehet, amit csak kipróbálni, és magunkban tapasztalni lehetséges. A Dharmáról beszélő tanító az úton csak elindíthat, és segíthet az Ösvényen maradni, de helyetted nem igyekezhet, nem válthat meg. Senki nem válthat meg, csak te magadat.