Peer, elhagytad a házad, bevágtad magad mögött az ajtót. Itt a meséid kopogtak a rideg rögökön, lepotyogtak a fagyott talajra, a forgószél kapta fel őket, havas szilánkok között oldódtak fel. El kellett menned. Császár akartál lenni, hogy a hatalmas agancsú, szilajt szarvast megülve a hegyek gerincéről a mélybe vesd magad, tóba zuhanj, kiússz, kiáradj a feneketlen vízből, és a sziklákon rohanva a csúcsba merülj.
Ifjan még mesélt, bár nem hittek neki
szava szép volt, de üres,
járt a világ szélein, kereskedett
majd próféta volt, homokon, tengeri csatákban győzedelmeskedett
önmaga akart lenni, hogy fényes, dicső tetteit zengjék
önmagaként újjászületett.
Peer, barátom, az otthonod szürke volt, lakói kedvesek, marasztalók, otthonosak. A kezed végighúztad a falakon, tenyered ismerte a réseket, végigsimított az öröknek szentelt kitüremkedéseken. Befelé fordultál, ölelted a bentlakókat, majd a falak átlátszóvá, tűzzé váltak, feloldódtak az eszméletedben, majd újra és újra kiáradtál velük, az ár a sárba sodort vagy a fénybe taszított, és akkor láttad, hogy sem a kiáradás, sem a csendes megmaradás nem igazolja történeteid.
Morogva, zúgva gerjed, halad és nem inog
de nem jut messze, önmaga körül forog.
Lent a dél partjainál sereget toboroztál, a piramisoknál a múlt árnyaival beszéltél, a sivatagban az istent kísértetted prófétaként, az újvilágban pénzt és hatalmat halmoztál. Te lettél a legnagyobb, de nem találtál enyhülést a többiekben. A mindenség és az összes isten szeretete nem elég annak, akinek lelke helyén akár csak a legkisebb űr is tátong. Az űr nem engedi betölteni magát, az üresség természete nem engedi megidézni a Vanságot. Ami nem szeretet, az nincs.
Mikor peckesen kiáll, az eszme kezéből elcsorog
nagy hegyre indult, de jaj, szemétdombon áll
és unottan emeli kocsijára a halál.
Peer, drága gyermekem, barátom, hát nézd, hová jutottunk. Ketten nézzük az ürességet, és kérlelve hívogatjuk a valaha bennünk élő gyermeket, aki játszotta szülőjével a világot. Most mi játszanánk, mi szülnénk és teremtenénk, de valami elsorvadt bennünk. Az ágy az égbe emelő szekér, a kandalló tüze a menny fénye, anyánk a kocsis, és az öreg macska a széken a táltos paripa. Mi kurjongatva emelkedünk, kacagunk, vágtatunk a magasságba, ahol szikrázva lobban el a lélek, ahol leválik rólunk a ház, a test, a teher, a nehéz sár. Csak mi ketten, anyácskám, barátom, oda még az isten sem kell, csak te maradj életben, nevess rám és fogd a kezem, mi baj érhetne, amíg bízunk egymásban és az utazásban. Maradj itt, ne menj. De mész, látom, nem baj, majd itt várok rád a közösen épített házban, ahol a kezem ismeri a réseket a falon.
Kinek lelkében az a mély, hatalmas, még az istennel sem betelni bíró, feneketlen űr tátong, az a világot gyújtja fel, az a világot váltja meg, hogy egyszer jóllakjon szeretettel. Csodállak Peer, szeretlek Peer, hazavárlak, ha már a mindenséget bejártad. Vigaszt nem adhatok neked, bűnöd nincs, nem is zengik dicséreted; csak olyan vagy, mint bárki más. Nem vagy hibás.
De nem vagy bűntelen sem. Egy közülünk, csak egy, anya szült, és a föld majd eltemet. Mindig visszajössz, mert bárhová mész, lelked követ, házad magadban, végzeted meséidben leled. Te sem léphetsz túl magadon.
Az ég szekerét elkötötte, a vihar lovain vágtatott
de ítélet harsant fölötte:
„félt élni, és félt megnevezni vétkeit”!
Anyád, istened, vigaszod, szerelmed te vagy
álmod bezár; te vagy köreiden belül önmagad
hajód nem ér partot, ha kiúszol, nem talál meg senki sem
csak szél zúg ott és köd szitál
egy éneket hallasz
a kezed emelte házban lelked hazavár.
Peer Gynt barátom, téged láttalak
de fordulva döbbenek:
magam voltam az.