138. A látszatvilágban a jelenségek állandóan kiemelkednek a többiek közül, majd alábuknak, közben egy másik emelkedik fel ideiglenesen. Olyanok, mint a forrásban lévő, sűrű étel buborékjai. És ilyenek az élők is: emelkednek, süllyednek, megjelennek, aztán eltűnnek. Nem csak a nagy egész viselkedik így, és nem csak egyes létezők, hanem a részletek is egy élőn belül: az ember is feltűnik valahol, kitűnik valamiben, egy másikban süllyed, egy következőben pedig alulra kerül. Így megy ez. A folyamat során a viselkedés egy mintát követ. Az emelkedő először szétszakítja a világot, mert ezt kívánja az érdeke. Széttépi jóra és rosszra, önmagára és a többiekre, nyertesekre és vesztesekre. Az emelkedő lesz a jó és a nyertes, természetesen. Aztán, mikor a csúcsra ér, érdeke lesz a létezés homogenizálása, saját szabályainak, látásmódjának elterjesztése és általános törvénnyé emelése. Ehhez erőt alkalmaz. Aztán fordul a kerék, süllyedni kezd, ekkor újra szétszakítja a dolgokat, mert ebben az állapotában szövetségesekre van szüksége, akik mások, mint ellenségei. Ilyenkor a világot már újra csak a jókra és rosszakra szakítva képes értelmezni. Mikor eléri süllyedése mélypontját, félni kezd, mert erőtlen, a világ újra egyesül tudatában, és testvérként, egynemű közösségként látja a létezőket, miközben ellenzi a harcot. Érzi gyengeségét, ezért elutasítja az erőt. A kerék forog tovább.

139. Mindenki a jóra vágyik, sőt, a legnagyobb jóra és a boldogságra. De a jó teremt. Persze, jó érzést, nevetést, gazdagságot, örömöt, de mivel a jó nem egyensúlyi állapot, hanem véglet, ezért mindig megteremti az ellentétét is. A kis jó kis rosszat, a nagy jó nagy rosszat hív életre. Persze nem mindig ott, ahol ő van, lehet, hogy a bolygó másik felén, lehet, hogy ugyanott, de más helyzetekben. Ez nem sorsszerűség, és karmának, istennek nincs köze hozzá, ez csak matematika. Az egyensúly, az átlag nehézkes és unalmas törvénye, kiszámítható és általános. Mint a piac: semmi nincs ingyen, valahol, valaki mindig kifizeti a jószág árát, és nem mindig az, aki hazavitte.

140. A karma nem olyan ostoba és olcsó, mint sokszor magyarázzák. Közös előnyünk és terhünk, együtt cipeljük. Van, aki egész életében gazdag és boldog, más végig szegény és szerencsétlen. Leggyakrabban jóból és rosszból is jut mindenkinek, de látjuk, hogy aránytalan az elosztása az emberek között. A „jók” nem nyerik el jutalmuk, a „rosszak” nem nyerik el büntetésük. Időnként látjuk, hogy az egyikkel jó, a másikkal valami rossz történik, de ez nem égi jóvátétel, csak esemény. A kiegyenlítettség nem a mi fogalmaink szerint, nem ilyen ócskán és együgyűen működik. Még csak nem is nagy távlatokban, a nagy egészben egyenlítődik ki a számla, hiszen a világ nem ismeri a jót és rosszat, ezek csak a mi fogalmaink. Rejtett csatornákon, viszonylatokban rendeződik az egyenlet, ami sem nem kozmikus, sem nem csodálatos, és még csak nem is isteni, és főleg, jaj, micsoda ostoba feltételezés, még csak nem is igazságszolgáltatás. Egyszerű matematika, csak következmény, semmi más. Az igazságszolgáltatáshoz két dolog hiányzik: az igazság általános érvénye, ami persze reményeink szerint a saját elképzelésünk szerint alakul, és valaki, aki ezt szolgáltassa a mi „rendkívüli”, drága személyünk számára.

141. Minden nemzedék magában látja a történelem végét, és mind úgy érzékeli, hogy az eddig lefolyt történelem azt a célt szolgálta, hogy az ő ideje elkövetkezzen. Mikor gyerekként hallunk a megelőző korokról, úgy tekintünk rájuk, mint a jelenlegi, létező kor szükségszerű előzményeire, és nem tesszük hozzá gondolatban, hogy a mi cselekedeteink egy jövendő korban szintén csak előzmények lesznek. De így gondolkodik a legtöbb értelmes felnőtt is. Mikor magunkra nézünk, úgy ítélünk, hogy az univerzum kialakulása, a biológiai korszakok, a földtörténeti korok, az emberi történelem mind-mind a mi előzményünk, tehát valahol értelme és végkifejlete vagyunk mindennek, ami eddig történt. Részben igaz, de ezt minden pillanat elmondhatja magáról. Meg is teszi, a látszatvilág minden momentuma és mozzanata úgy ébred fel, mintha végső cél és értelem lenne, és a múltját látva sem gondol a jövővel. Az ember az ismert legértelmesebb lény, mégsem képes átérezni a múltat, amiben ő még nem létezett; és képtelen átérezni a jövőt, amiben ő már nem lesz. Ebből a szempontból a jelenben tartózkodik, de ez nem a bölcsességét bizonyítja, hanem az énközpontúságát, a képesség hiányát, ami segítene neki túllátni önmagán. És ez a képesség hiányzik minden élőből és élettelenből, amiben az „én” képzete felmerült.

142. Különbek-e azok a jelenségek, akikben nem merült fel az „én” képzete, ezért nem magukat teszik meg mércének? Nem, ők csak öntudatlanok. Ha lenne énjük, ők sem viselkednének másként. Amikor az „én” elhagyása a tudat elvesztését is jelenti, azt nem bölcsességnek, hanem megsemmisülésnek hívják.

143. Romantikus elmék az állatokat dicsérik, mert nem ölnek szórakozásból, nem gonoszkodnak élvezetből, és nincs bennük rosszakarat. Mintha erkölcsösebbek lennének, mint mi. De ez nem az érdemük, csak a helyzetük. Gyenge bennük az „én”, és alacsony az értelem szintje. Erkölcsről csak értelmes lények esetében beszélhetünk; az erkölcsöt sárba tiporni csak az tudja, aki művelni is képes. Szeretni csak az tud, aki képes a gyűlöletre. Önmagát az áldozhatja fel, aki egyébként képes másokat áldozatul dobni önmaga helyett. Az énjét csak az vetheti le, akinek van!

144. A jó és a rossz tudása, a szélsőségek ismerete, a jelenségekkel való bánás képessége annak tulajdona, akiben megjelent a világos „én”. Az erkölcs, a jó és a rossz meghatározása nem fajhoz vagy egyénhez tartozik, hanem képességhez. A felismerés képessége és a felismert alakítása felett szerzett hatalom helyzethez és lehetőséghez kötött.

145. Nincs általános erkölcs, csak egyéni, saját látásmód, amit kényeskedve és beképzelten isteni és emberi erkölcsnek nevezünk. Kortól, helyzettől, a faj értelmi fejlettségétől függő látásmód csupán.

146. Az én-nélküli már a mennyekben van, ez lehetséges. Csak nem tud róla, ezért nem élvezheti. Az „én” birtokosa hatalmas, szörnyű és szinte letehetetlen terhet cipel, és talán sosem jut a mennyekbe, ez lehetséges. De legalább tudni fog róla, ha sikerül.

147. Először szerezd meg, vedd magadra, éld át, szenvedd meg, halj bele, hogy aztán majd egyszer letehesd.