A kis mediterrán város békésen feküdt a tenger partján a szelíden emelkedő, sziklás hegyek ölelésében. Napsütötte tereit és széles utcáit alacsony, sárga kőházak szegélyezték, melyekben évszázadok óta folyt csendesen az élet, és az egymást követő nemzedékek változatlan ritmusban pergették napjaikat. Gabonát és bort termesztettek a lankákon, halásztak a tágas, kék tengerben, esténként énekeltek a parton, a munkás hetek utolsó napjain pedig papjaikat hallgatták és isteneiket dicsőítették. Megtermett minden gyümölcs, eléjük került a hal, mindenkinek jutott elegendő kenyér, nem állta útját semmi a szerelemnek és a bőséges gyermekáldásnak. Egyetlen kis kínzó titkuk volt, csupán egy apró, feszélyező gondjuk akadt, aminek említését egymás előtt is kerülték, amit ha felemlegetett valaki egy esti beszélgetésen, rövidesen észbe kapott, és elterelte a szót, látva a többiek zavarát. A város egyik hegyén álló várhoz kapcsolódott ez az elfojtott kis titok, pontosabban annak egyik tornyához, ahol Azt őrizték. Illetve nem lehetett tudni, hogy ki őriz kicsodát, hogy ők őrzik, vagy Az őrzi őket, mindenesetre már a legöregebbek ükapja sem ismerte a történet eredetét, csak azt, hogy a város és a lény sorsa elválaszthatatlanul összefonódott, és már egyik sem tudna létezni a másik nélkül.

Nem ismerték, mert nem hasonlított rájuk, és semmi általuk ismertre sem, még egy istenre vagy erdei manóra, tündérre sem, de szellem sem volt, mert testtel és tulajdonságokkal rendelkezett, főleg egy határozott és nem vonzó tulajdonsággal, nevezetesen a csillapíthatatlan éhséggel. Mintha a kis lény gyomra feneketlen volna, bármit hordtak elé, az szinte azonnal eltűnt termetéhez képest széles, szabálytalan vonalú, és be kell vallani, gusztustalan, vastag ajkai között, ritkás fogazatú, csámcsogó szájában.

A toronyban lakott. A város népe szeretett úgy gondolni erre a kapcsolatra, mintha ők őriznék a várban Azt, mintha a foglyuk lenne és hatalmukban tartanák, de a lelkük mélyén érezték, hogy nincs választásuk, nem engedhetik ki, mert azzal tragédiát zúdítanának magukra. Érezték, hogy Az alapvetően szabad, és az ő döntése ez a fogság, és etetniük kell, ha nem akarják a rabságát bármikor megtörni képes kis lény haragját magukra vonni. Szolgálták hát, ki tudja, hány nemzedék óta. A város kevés törvénye közül az egyik az őrzés és etetés rendjét szabályozta, melyben minden családnak részt kellett vennie, napi beosztásban váltva egymást. Hordták az ételt szakadatlanul a vártorony kis szobájába, a lény cellájába, takarították a szobácskában a mocskát, amit úgy hagyott maga után, mint egy erdei állat, mosták a bűzlő gönceit és elviselték követelőző, otromba természetét. Undorodtak tőle, de lesték kívánságait, amit a kis lény nem volt rest naponta, morogva elsorolni, nagyokat böffentve, nyivákoló, alig kivehető, kattogó hangján.

Néha született a városlakók között egy-egy ifjú, aki meg akarta törni az idilli, békés város átkát, és elhatározta, hogy végez a lénnyel, de végül a felszabadító akciók mind rendre kudarccal végződtek. Nem mintha védte volna valaki a torony lakóját, vagy képes lett volna önvédelemre, ám hol a város polgárai beszélték le a felajzott hőst, hol maga állt el küldetésétől valamilyen indokot találva rá. Bár leggyakrabban más történt. Furcsa, de a felháborodott szabadítók, miután környezetüket felajzották és megszerezték támogatásukat, mintha elvesztették volna erejüket és tettvágyukat. Megváltoztak, szórakozottak lettek. Az egyik a fegyverét nem találta, pedig a szoba falának volt támasztva, a másik halogatta, és egyre erőtlenebbnek mutatkozott, még olyan is akadt, aki szinte elsorvadt a tett megtervezése során, elhanyagolta mesterségét és szeretteit, pedig korábban erős, fiatal férfi volt. Néhányan eljutottak a várig, de összezavarodtak. Volt, akit a falak tövében találtak meg napok múlva bambán mosolyogva, a másik az erdőben kószált lerongyolódva. Pár hős az idők folyamán eljutott a toronyig, egy-kettő még a lény szobácskájába is bejutott, a legendák szerint egy volt, századokkal előbb, ki meg is ragadta, hogy kihajítsa az ablakon, de végül egy sem tette meg. A nemes próbálkozók aztán hazamentek, és idővel vagy visszatért életerejük, vagy elkallódtak, de mintha mind elvesztette volna emlékezetét, és alig tudták felidézni azt a napot, amikor a lényt nem etetni, hanem elpusztítani indultak.

Mert aki etetni indult, az könnyen feljutott, és könnyedén tudta élni az életét. Az pedig odafent csak evett, sőt, zabált, uralkodott és parancsolt felettük, egy király vagy vezető minden méltósága nélkül, aprón, sántán, röfögve, vékony, erőtlen hangján kattogva nyivákolta maga elé az utasításait, diktálta a következő napra vágyott ételeket. Fiatal lányokat kért, hogy vakarásszák göcsörtös hátát és bibircsókos nyakát, még arra is ügyelt, hogy ablakából a tengeröböl látványának kifogástalanságát biztosítsa a város.

Ám egyszer minden megváltozik. Egy vad, zivataros éjszakán, mikor a halászok hálóikat mentették az üvöltő szélben, és vitorláikat húzták le bárkáikról, a polgárok gyümölcsfáikért és a roskadozó szőlőtőkékért aggódtak, született egy gyermek, aki felcseperedve szilaj, de igazságos, értelmes, kedves ifjúvá érett. Megvédte a gyengéket, élen járt a munkában, és már fiatalon kikérték tanácsait a földművesek, de még a város elöljárói is. Barátai tisztelték, a lányok szépen mosolyogtak rá, az öregek a város új reménységét látták benne. A halászok, kertészek, az asszonyok, aggok és fiatalok szívében felébredt egy, az előző nemzedékek lelkében elfojtott remény. Az ifjú hősre tekintettek és a torony lakójára gondoltak. Megjegyzéseket tettek neki, célozgattak, mígnem megértette, mit várnak tőle.

Az anyja és az apja készítette fel a harcra, az idős, köztiszteletben álló elöljárók adták át az erre az alkalomra félretett fegyvereket, lányok öltöztették lovaghoz illő ruházatba remélt megmentőjüket, a többi ifjú férfi készítette fel és gyakorolták vele a harcot. Mikor eljött a kitűzött nap, alkony után, mikor a fák és a sziklák árnyéka már megnyúlt, és a Nap már csak tenyérnyire volt a látóhatár felett, a felkészített, elbúcsúztatott ifjú hős nemes öltözetben csatába indult. A városiak a domb tövében álltak, a gyerekek integettek, a lányok könnyeztek, és végignézték, ahogyan sudár alakja halad felfelé, majd eltűnik a várba vezető úton.

Senki nem tudja, mi történt azon az éjszakán odafent, a legöregebbek is csak a másnapi eseményekre emlékeznek. A következő reggel, mikor az álmos, még gyenge első napsugarak elérték a főteret, és a földekre igyekvők kiléptek házaikból, ott találták az ifjút. A főtér egyik kőpadján ült, mosolyogva, nyugodtan. Körbevették, örvendeztek visszatérésén, megölelték, simogatták, a férfiak és a nők egyszerre faggatták, vele nevettek, és örültek, hogy épségben megkerült. Mikor végre hagyták szóhoz jutni, lágy beszéddel, szép szavakkal megnyugtatta őket, biztosított mindenkit, hogy szenvedésük véget ért, nem kell többé a lényt etetni, nem kell többé elviselni akaratosságát, otrombaságát, a vár újra az övék, és élhetnek tovább békében. Nem mondott mást, bárhogyan faggatták, nem mesélt a csatáról, a lény sorsáról, nem adott tanácsokat az élet folytatásának módjaira. Majd, mint akit kimerített az éjszaka, házába vonult. A város népe hagyta pihenni, ám mikor másnap keresték, nem találták sehol. Nem volt sem a házában, sem a földeken, nem látták a halászok, a kereskedők, a piacozók sem, nem találkoztak vele sem a házuk előtt ülő öregek, sem a határban játszó gyermekek. Sokáig siratták barátai és a város lányai, de nem került elő.

Évek teltek el, de a várba nem merészkedtek fel a város lakói. Talán nem is a bátorság hiányzott, csak valahogyan nem akaródzott senkinek, talán hiányzott mégis valami, amit megszoktak már, talán nehéz volt szembenézni azzal, hogy néha nem tudnak mit kezdeni a bennük támadt ürességgel. Mikor a várakozás feszültsége már szinte tapintható volt az utcákon és a házakban, és félő volt, hogy megrontja a békés hétköznapokat, az ifjú hős egy barátja, egy szintén nemes fiatalember vállalta, hogy felmegy, körülnéz a toronyban, és beszámol a városiaknak. Üdvözölték vállalását, megköszönték neki, és őt is elkísérték a domb lábához többen, ha nem is annyian, mint a hős harcost. A fiatalember felért a vár kapujához, és akadálytalanul bejutott oda, ahol nemzedékek alatt annyian megtorpantak, visszakoztak, és ahonnan próbálkozók sora fordult vissza dolgavégezetlenül, ahová csak azoknak vezetett könnyű út, akik a lényt etetni és szolgálni jártak. Könnyedén feljutott a toronyba, és kinyitotta a szobácska nyikorgó, az évek alatt berozsdásodott ajtaját, és meg sem döbbent az elé táruló látványon. Tudta ő is, ahogyan tudták a városlakók is, mit fog itt találni. Talán ez a bizonyosság, ez az egyértelmű válasz volt az alapja a lentiek lelkiismeret-furdalásának, szégyenének, önmagukkal és egymással szembeni hazugságainak, ezért magyarázkodtak, és ezért küldtek oda maguk helyett valaki mást. Az ifjú intett a szobában ülő hősnek, az eltűntnek, kibe a város egykor a reményét helyezte, meghajolva üdvözölte az évekkel ezelőtt ezen a helyen győztes csatát vívott nemes barátját, ki csendben és sugárzóan ült itt fent, a szoba közepén, a helyén.