A már meglévő és az észlelhető, a már létrejött mind hívást kapott az idő és a tér mélyéről. A kezdetekbe várták vissza őket, a mindent megalapozó kifejlődésbe, ahonnan elindultak, ahol nevet és formát kaptak. Várták az időt és a teret is, mert ágyai és mozgatói mindennek, de szereplői és játékosai is. Felkerekedtek az alig pislákoló vörös törpecsillagok, a még fel nem robbant szupernóvák, és a visszafelé lépegető idő maga mellé intette a kezdeti tágulás gázóriásait, és magába örvénylő, forró gázfelhőit. De felkerekedtek az univerzum sötét és hideg homályában valaha felbukkant élők is. A Föld ismeretlen és idegen korszakainak lakói, a végtelen számban tenyésző, egymást felzabáló, egymástól rettegő, menekülő, zsákmányt ejtő vagy prédaként elhulló groteszk lényei, a korai trilobiták, a mezozoikum gyíkjai, üvöltő, rettenetes állkapocsú szörnyei, és még utána, a kainozoikum rágcsálói, szőrös predátorai, és az előlük futva, kúszva, repülve vagy úszva menekülő végtelen, felfoghatatlan, megszámlálhatatlan tömegben kígyózó, tekergő és vonagló alakzatai, és még előbb, az ordovícium előtti kor szerves óceánjaiban nyákosan tapadó és torz, alig életképes fantasztikus torzszülöttei, mind elindultak a hívás felé. Elszakadtak talajtól, kőtől, hústól vagy égtől, és nyíló vagy sötét tudattal özönlöttek a kezdetbe. Kő és gáz, folyadék és élő test, egymáson átbucskázva, ütközve áramlott, mert a hívó szava ősibb, elemibb volt mindannál, amire jutottak, amiből fejlődtek, vagy amiben megrekedtek. Az állkapcsok elengedték a zsákmány húsát, a karmok nem tépték az áldozat zsigereit, szemek, nyálkahártyák, kémiai receptorok, sejthártyák, kinek, mi adatott, a hívás felé fordult. Az észlelhetőt egybegyűjtötte a teremtő akarat. Bolygók süvítettek el gázködök mellett, prokarióta előzött aszteroidát, örök jégbe fagyott bolygómag fekete lyukhoz társult, végleg lekötött energiák, szemléletre ébredt élők egyazon kíváncsisággal fordultak a kezdet felé. Az észlelhető hazahívta teremtményeit, összegyűjtötte önmagát.

Most az észlelőről kellene írnom, aki szemlélője és varázslója ennek a csodálatos játéknak, de nem tudok.  Nem ismerem őt, nem látom, nem értem és nem érzem. Elbújt, és az sem biztos, hogy létezik. Keresem, amióta érzek, kutatom, amióta értelmemben fény lobbant, de mintha körbe és körbe kergetném egy sötét helyen önmagam. Az észlelhetőt figyelem, gyönyörködöm benne, és nyugalommal fogadom a bizonyosságot, hogy nem láthatom meg azt, amit nem értek. Inkább beleolvadok a folyamba, a drága és végtelen számú trilobiták, kocsonyalények, szerves, páfrányszerű képződmények közé, a kövek, üregek és gázok érzéketlen tömegébe, a felfoghatatlan számú élő és élettelen áramába, és elindulok én is az idő és a tér kezdetének hívogató intése felé, hogy legalább azt átéljem, amit létezésem okán a létezés lehetővé tett.