Vizsgáljuk meg, mit mond a metafizika az igazságról és a valóságról. A filozófiának egy ága a metafizika, mely a filozófián belül a valós, vagy valósnak látszó dolgokkal foglalkozik. A metafizika a valóságot kutatja, és annak egy ága a fizika, amit csak tudományos ismeretelmélete (módszertana) választ el tőle, és a kézzelfogható természet törvényeinek megismerésével foglalkozik. A metafizika azt állítja, hogy ha a látható és tapasztalható tudás, érték nem valós, akkor az illúzió. E gőgös megállapítás kizárólag az ember szemszögéből indul ki, a mi korlátosságunkból, és úgy tartja, hogy a részünkről nem igazolható valóság minden szemlélő számára kötelezően illúzió. Ám a valóságok nem szorulnak az igazolásunkra, és e kijelentés elfogadásához nem kell más világokat vagy dimenziókat elképzelnünk vagy kitalálnunk, mert könnyen belátható,

- hogy minden igazság és valóság illuzórikus és viszonyított, de ez nem semmisíti meg elképzelhetőségüket vagy tapasztalhatóságukat, tehát valóságuk van;

- vagy ha valóságuk nincs, mert egyes létezéseknek nincs igazsága, létezése, tapasztalhatósága, de vanságuk attól még van, hiszen feltételezhetőek, nem lehetetlenek;

- sőt, ha lehetetlenek, attól még vanságuk van, mert a lehetetlen is a végtelen lehetőségek egyike;

- ha pedig minden létezésből és nemlétezésből kizárhatóak, akkor is van vanságuk vagy nem-vanságuk, a nem-vanság pedig vanság, hiszen szavakba foglalható.

A buddhista négysarkú érvelés végső értelme a teljes szabadság feltételezése és elfogadása minden irányban. Nevezik négysarkú szabálynak is (csatuskoti vagy tetralemma, 47. és 94. bejegyzés): minden állítás éppen annyira igaz, mint amennyire hamis, és ugyanígy, minden tagadás éppen annyira igaz, mint amennyire hamis. A dolgok minél összetettebbek és bonyolultabbak, annál inkább mindegy, hogy állítunk vagy tagadunk, mondjuk mi emberek, ám ez ismét csak megértésünk korlátairól beszél, mert ez az állítás éppen így igaz az egyszerű dolgokra is. A jó állítás egyszerre tagad és állít; persze ettől ne várjuk, hogy bármihez közelebb jutunk, de legalább nem tévedünk túl nagyot.

Az igazság mindig több, mint egy állítás vagy tagadás, több, mint egy állítás és tagadás együtt, mert mindegyikkel megrövidítjük az igazságot, mondjuk mi emberek, ám ez megint csak megértésünk korlátairól beszél, mert az igazság mindig több, mint az összes állítás vagy az összes tagadás, sőt még az összes állítást és tagadást egybevéve is nagyobb, mert a valódi igazságnak nincs valósága. A legbölcsebben akkor járunk el, ha egyszerre érezzük igazságnak, amit mondunk, és egyszerre érezzük hamisságnak, és közben mindkettőnek, és egyszerre egyiknek sem; ez a négysarkú szabály lényege. Persze hozzá kell tennünk, hogy a legbölcsebb nem mindig a legpraktikusabb, tehát lehet, hogy így közelebb jutunk az igazsághoz és a valósághoz, de nehezen állítunk elő működő elméleteket, használható teóriákat.

A világ több, mint amennyit egy ítélet, vagy egy ítélet és annak ellentéte, vagy az összes ítélet, vagy az összes ítélet és azoknak az összes tagadása meg tud ragadni; ugyanis a világot nem lehetséges megragadni. Ezért nem az ítéletekkel és azok tagadásával van a probléma, hanem a világ megragadhatatlan természete az oka a jellemezhetetlenségének. Hiszen a világ természete az, hogy nincs természete; ha lenne, az ész talán még meg is tudná ragadni. Ezért a legközelebb akkor jutunk, ha egyszerre állítunk és tagadunk, ha már beszélni kell; de a bölcs tudja, hogy a legjobb, ha nem beszélünk. Így jutunk a legközelebb az igazsághoz, amihez nem lehetséges közel jutni, mert nem létezik és létezik egyszerre; sem-nem létezik, és sem-nem nemlétezik egyszerre. Igy van ez mindennel: van; nincs; van és nincs és nem-van, nem-nincs; sem-nem van és sem-nem nincs – körül lehet járni, de nem lehet elérni. Ebből a szempontból az igazság és a valóság csak két szó, és nem különbek vagy másabbak bármelyik másik szónál.