A tudat felépítéséről, működéséről szeretnék beszélni néhány bejegyzésen keresztül. Korábban már többször tárgyaltuk ezt a fontos témát. Mivel a buddhizmus a „tudat tudománya”, a tudat megismerésén keresztül akarja elérni a megvilágosodást, ezért amíg a tudat természetét nem tárjuk fel, nem tudunk érdemben beszélni a végső célról. Még a zen is, ami elveti a rituálékat, az írásokat, akár a Buddha személyét, vagy bármit, ami megköthetné az ember szabad szellemét, a négy alapelve közül kettőben a következőket rögzíti: a gyakorlásnak közvetlenül az ember tudatára kell irányulnia, és a buddhává válás csak saját természetünk meglátásán keresztül következhet be. Elevenítsünk fel (és lehetőleg olvassunk újra) két korábbi bejegyzést, amiben a tudatról beszélgettünk, mivel az ezután következő, a tudatosságról szóló részek megértéséhez szükségesek. Azért is érdemes elolvasni a két korábbi bejegyzést, mert most nem ismertetem, csak kiegészítem az ott leírtakat.

125. bejegyzés: Tárgyaltuk a „kis-tudat”, vagyis a hétköznapi látásmód és működés, szemlélet, illetve a „nagy-tudat”, a megvilágosodott, pontosabban már eleve világos, nyugodt és megszabadult tudat közötti különbséget. Mindkettő birtokunkban van, a nagy-tudatot sem kell megszerezni, a mi feladatunk annak a belátásnak az elérése, ami a nagy-tudatot aktiválja, hogy rajta keresztül legyünk képesek szemlélni a világot.

A tudatnak és a tudati működésnek is „csitta” a neve, pontosabban a tudati működés mozzanatait hívjuk szintén csittának. Az elnevezés sejteti, hogy a hindu és a buddhista gondolkodás a tudat, mint éberség, öntudat, személyiség komplex egészét egylényegűnek tekinti annak mozgásával, működésével. Más szóval a működés pillanatról pillanatra egymás után fűződő mozzanatai által alkotott folytonosság-látszat alkotja a tudat eszméletét és egészét, azt a félreértést, hogy a tudat állandó, változatlan és folyamatosan épülő komplex egység, miközben valójában egy a mozzanatokban fel-felébredő, élő, világos, valamint a mozzanatok közötti hiányokban kihunyó, üres és öntudatlan, lényegében halott pillanatok füzére. Az öntudatlan pillanatokra azonban a tudat nem emlékezik, hiszen olyankor nem érzékelt, nem ismerte fel magát, ezért a fényes pillanatok meg-megszakadó, gyorsan pörgő egymásutánját szakadatlan folytonosságnak érzi. A „halott” pillanatok hosszúsága ebből a szempontból nem lényeges, mert az érzékelhetetlenül gyorsan lezajló, mozzanatnyi kihunyásokat, valamint az álom nélküli mélyalvást, a műtéti altatást, a kómát vagy a halált egyformán nem érzékeljük, ezért mindegyikből úgy ébredünk, mintha az előző, éber pillanatunk folytatódna. Legalábbis így zajlik ez, amíg a kis-tudaton keresztül érzékelünk, amíg az ő káprázatát fogadjuk el valóságként. A nagy-tudat a dolgokat úgy látja, ahogyan azok vannak; ezt hívjuk tiszta tudásnak, amiben feloldódnak a jelenségeket elválasztó határvonalak, és a látás tökéletes, tehát a megismerés valódiságát és közvetlenségét nem szennyezi többé saját elképzelés vagy vélemény.

A tudat tehát a tudatállapotok állandóan változó mozzanatainak gyors egymásutániságaiból alkotott füzér, ami már jellegéből adódóan sem lehet állandó. Ahogyan a tudatállapotok, úgy az ezekből felépülő tudat is pillanatnyi, és sokkal inkább egy esetleges reakció a külső és belső környezetre, mint kiforrott lényegiség. Természetesen a környezetre adott összetett reakció függ a tudat képességeitől, addig felhalmozott tapasztalataitól, aktuális állapotától, de attól még reakció, és a legritkább esetben tudatos, azaz öntudattal nem irányított, nem szabad, nem tudással rendelkező válasz.

A tudatállapotok, mint a 125. bejegyzésben részleteztük, szintén csitták, melyek tényezőkből állnak. A tudattényező a tudatnak az odafordulása egy jelenséghez, mely akkor válik a lényben élménnyé, tapasztalattá, „tudatossá”, ha felismeri benne önmagát. Ilyen szempontból is értendő az a már sokszor leírt tény, hogy mindenki végletesen és véglegesen önmagába záródott. Ez az eredendően üres, tiszta odafordulás aztán elszíneződik, „szennyeződik” kísérőjelenségekkel, csétaszikákkal, és az addig minőség-nélküli tudatállapot minőséget, tulajdonságot vesz fel: így lesz a tudatállapot, vagyis abban a pillanatban a tudat valamilyen, pl. érdeklődő, fáradt, vágyódó, utálkozó, alantas, felülemelkedett, rettegő, boldog, vagy bármilyen. Mivel a tudat ezeket az állapotokat objektívnek és valóságosnak éli meg, mert hát hogyan élhetné meg máshogyan, megvilágosodott tapasztalatok híján az egyetlen számára elérhető megismerést, ezért ebből következtetéseket von le, ítél, nézeteket alakít ki, alkalmazkodik, és máris elsajátítja a hamistudás gyakorlatát. Ennek rögzülése a nemtudás (avidjá), melynek meghaladása a buddhizmus alapvető célja. Láthatjuk, hogy a hamistudás nem más, mint a hamis megismerés. A hamistudás kialakítja azt a tudati állapotot, ami folyamatosan összekeveri a szubjektivitást és az objektivitást, és a létezés három alaptényezőjét többé nem ismeri fel:

- öröknek fogja látni a mulandót, mert a tudatállapotok egymásutániságát egy állandó, éber állapotnak érzékeli;

- kialakítja és valóságnak fogadja el az „én és enyém” fogalmait, mert magába záródott, ezért tapasztalatai mind nemtudás-alapúak és énközpontúak lesznek;

- kizökkent állapotban marad az előző két okból, és ahogyan ebből az állapotból, úgy a szamszárából sem szabadul, amíg nem ébreszti fel magát.

Nem szabadul a dukkhától, hiába próbál meg mindent, mert módszerei a nemtudás miatt karmikusak.

155. bejegyzés: A tudat az egyetlen létező. Nem-megvilágosodottként mindent ezen keresztül érzékelünk, ráadásul a . nemtudás állapotában. Nem csak a külső környezetünket, a teljes világot, hanem a belsőt is, tehát a személyiségünket, érzéseinket, elménket, énünket és a lelkünket is, ezért minden irányban az összes tapasztalatunk nem-tudás alapú. Amíg a tudatot nem értjük, semmit sem fogunk.

A tudat, mint a 155. bejegyzésben látható, egyszerre összetett és egylényegű. Miattunk, tapasztalataink sokfélesége miatt érdemes részeire szednünk és külön foglalkoznunk velük, mert kizárólag tapasztalatainkból, és meg-nem-világosodottként tévedéseinkből tudunk következtetni és megismerni. Nincs ezzel semmi baj. Itt tartunk, ebből kell kiindulni!

A tudat egyfelől elme. Információkat gyűjt, működteti a testet, megismer és osztályozza a tapasztalatokat, mint egy gép. Életben tart. Evolúciós termék, és nagyon hasznos, mert nélküle nem beszélgethetnénk a magasabb tudati funkciókról, hiszen nem léteznénk. Nem lebecsülendő, alázatos szolga, akinek nem lehetünk eléggé hálásak. Figyel, elemez, vigyáz ránk, és persze közben folyamatosan téved, de ez nem az ő hibája. Alkalmazkodik ahhoz, amibe beleszületett. Sokat lehet tanulni alázatából.

A tudat másfelől a tudatosság (bár jobban értenék ezt azok, akik manapság olyan könnyedén beszélnek a tudatosság szintjeiről és fejlesztéséről). Ez a karma (értsd most tapasztalatként, kauzalitásként és reagálási módszerként a karmát) gyűjtőhelye; azon felhalmozott észleletek, és az azokra adott nemtudás-alapú reakciók szülőhelye, melyekről a 125. bejegyzés kapcsán beszéltünk. Itt születik meg a tudatosság, az önmagunk felé fordulás, az én megteremtése és felismerése. Itt válik a külső, vagyis a hamis-tapasztalatok és a hamis-valóság belsővé, tehát a nemtudás alapú világlátás énné. Itt teremtődik meg a szamszára a nirvána tiszta valóságának félreértelmezéséből. Talán a legnagyobb tévedés, hogy létezik két egyenértékű, egymással szembenálló világ, a külső és a belső, és e kettőnek az egymást tökéletesen értő szimbiózisa lenne a nirvána; isten és ember összeolvadása pedig a mennyország, a hazatalálás. Ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis a belső, az én, a tudatosság, még inkább az öntudat eredetileg nem létezett, hanem a vinnyána teremti meg a nemtudás-alapú tapasztalataiból az elmével és a tudatállapotokkal együttműködve.

A tudat harmadik rétege a 125. bejegyzésben már tárgyalt tudatállapotok.

A következő részekben tovább értelmezzük a tudatot, majd feltesszük a kérdést, hogy a tudat egyáltalán létezik-e? Mi volt kifejlődésének valódi oka, és mi van abban az esetben, ha a tiszta tudat csak a hamistudat magasan fejlett, kifinomult változata?