Andinak,
első és máig leghűbb olvasómnak

A dukkha a buddhizmus központi fogalma. Mint tudjuk, a dukkha nem kizárólag szenvedést jelent, ahogyan gyakran fordítják, hanem kizökkentséget, nem helyénvalóságot. A dukkha a Négy Nemes Igazság alapgondolata, az alapvető probléma, amit valamilyen módon meg kell haladni, ki kell küszöbölni. Erről már nagyon sokat beszéltünk, és arról is, hogy a meghaladás nem a legjobb kifejezés, mert valamilyen tervezett és végiggondolt módszeres tevékenységet feltételez, ami sok eredményt hozhat, de a buddhaságig nem vezet el. Mi lehet a dukkha ellentéte? Mi oltja ki, hogyan lehet szabadulni e mindent átható törvény alól?

A hétköznapokban és a spiritualitásban is szokás szembeállítani vele a szukhának nevezett állapotot, ami legegyszerűbben boldogságnak fordítható. Logikusnak és magától értetődőnek tűnik, hogy ha a szenvedés a negatív princípium, akkor annak az ellentéte a boldogság, ami pedig a pozitív. Míg a dukkha szó a kerék közepébe nem tökéletesen illeszkedő tengelyt jelenti, ami miatt a kerék nehezen forog, és a szekér akadozva halad, addig ellentéte a szukha egy szépen és csendben forgó kereket jelent. Először is fontos elkülöníteni az „érzéki” boldogságot a „magasabbrendűtől”. Az érzéki élvezet vagy gyönyör (kámaszukha) – amelynek során a tudatosság összeolvad az érzéki tárggyal, szinte kioltódva abban – egyfelől csillapítja ugyan ideiglenesen a sóvárgást, másfelől azonban megerősíti és fokozza azt a benső elégtelenséget, amelyből maga a sóvárgás ered. A kielégített vágy állandóan újabbakat szül, melynek két oka van: a kielégülés azt a csalóka élményt szerzi meg, hogy a vágyak beteljesíthetőek, és a létezésnek nincs is más célja, másfelől a vágyak soha nem teljesednek be maradéktalanul, és a maradék hiányt és szenvedést okoz, mint a köröm alá szorult szálka. Fájdalmat okoz az öröm elmúlása, a szerelem lanyhulása, az étel ízének megismételhetetlensége, és ez arra sarkallja az embert, hogy újra megszerezze az elveszítettet. Az ember soha nem tudja véglegesen és teljesen kielégíteni vágyait, és ez nem is lehet másként, hiszen azt a létet és beteljesedettséget, amit az élvezetekben oly elszántan keres, amit a vágyak minduntalan „ígérnek”, de soha nem adnak meg számára, természetéből fakadóan nem találhatja meg önmagán – lényegi értelemben vett önmagán – kívül. A bölcsebbek eljutnak odáig, hogy a beteljesedést önmagukon belül keressék, de mivel önmagukat állandó létezőnek tekintik, és még a felismert részeiket sem ismerik alaposan, ezért önmagukon kívül és belül is eltévednek. A Buddha számtalan példán keresztül bemutatta, hogy az érzéki vágyak kevés örömmel, de sok szenvedéssel, nyomorúsággal, és annál is több veszéllyel járnak. A rövid és mégis tökéletlen boldogságnak komoly ára van, mely ár általában maga az egész élet; aki már eleget élt, annak ezt nem kell magyaráznom.

Úgy tűnhet, hogy megtaláltuk a megoldást, és a dukkha ellentéte a „magasabbrendű”, „szent”, „isteni”, „dharmikus” vágyak megtartása és beteljesítése, az érzéki vágyak elvetése, ezzel a dukkha meghaladása. Mindezt a nagy szentkönyvekben olvasható módon, azok előírásait betartva nyernénk el, és még hasznos állampolgárok, erkölcsös családanyák, családapák is lehetünk, a közösségek megbecsült tagja, akit tisztelnek és elismernek. Megszerezzük a megváltást, belépünk a nirvánába, és még jól is érezzük magunkat közben, boldogok leszünk, nem beszélve a többi emberrel szemben megszerzett erkölcsi fölényünk miatti elégedettségről. Az irónia nem véletlen, hiszen az emberiség egyetemes tévedésével, és az abból fakadó komikummal nézünk szembe, mikor az alantasnak véltet megkülönböztetjük a magasabbrendűnek gondolttól. Persze a megkülönböztetés saját elveink és véleményünk mentén szokott történni, a bölcs hozzánk hasonlókra és a tévelygő ostobákra szakítva a világot. De nem ez az útja a dukkha meghaladásának, sőt, még a boldogságnak sem: a magasabb-rendűség illúzió, és mi már tudjuk, hogy a viszonylatok világában semmi sem az, aminek látszik.

A szukhát a Magasztos ilyen környezetben is említi:

„Szerzetesek, négy felfogásbeli, tudati és szemléletbeli kifordultság létezik: állandónak (niccsa) tekinteni azt, ami állandótlan (aniccsa), boldogságtelinek (szukha) tekinteni azt, ami szenvedésteli (dukkha), önmagamnak (attá) tekinteni azt, ami nem-önmagam (anattá), szépnek (szubha) tekinteni azt, ami tisztátalan (aszubha).” (Vipallásza szutta)

Régi olvasóim bizonyára felismerték a létezés három ismérvét, amikhez negyedikként a szépség, vagy inkább tisztaság fogalma társult. [Szubha: a visszataszító (aszubha) ellentéte – a tapasztalás torzulása következtében a késztetett dolgok undorító mivolta vonzónak tűnik.] A lény e négy végzetes tévedésben élve boldogságát éppen abban keresi és véli megtalálni, ami legmélyebb megbetegedésével és megmérgeződésével függ össze: azt tekinti gyönyörtelinek (szukha) és szépnek (szubha), ami szellemi értelemben szenvedésteli (dukkha) és tisztátalan (aszubha). A szútta szövegét könnyű félreérteni, és úgy venni, mintha a Magasztos egyenrangúnak tekintené az ellentétes fogalompárokat. Mintha az állandótlanság (vagy mulandóság) kozmikus vastörvényével szemben állna valamiféle elérhető állandóság; mintha lenne lény, ki megtalálhatná elkülönült, magában álló önmagát a létezésben; mintha kitartó munkával és gyakorlással a kizökkentet helyére lehetne billenteni. És ezzel meg is érkeztünk jelenlegi témánkhoz: a kizökkent, a dukkhával átitatott világ megjavítható-e? Van-e módszer, akarat, biztos lehetőség arra, hogy az univerzális, mindenre kiterjedő nem-tökéletességet, viszonylagosságot, mérték-nélküliséget megjavítsuk, és egy állandó, boldog állapottá változtassuk? Mert ne felejtsük, hogy a dukkhát még kevés szukhává változtatni, hogy meghaladhatatlannak mondhassuk, mert örökkévalóvá, vagyis nem-állandótlanná, valamint magában létezővé, vagyis nem-önmagátlanná is kell válnia.

A píti (öröm) a buddhizmusban egy mentális tényező (csétaszika), egy nagyon különleges öröm, amelyre a mély nyugalom állapota jellemző. Nem hétköznapi öröm, hanem egyfajta elragadtatás, lelkesültség, mely nem tárgytalan, ugyanis a meditációs koncentráció, vagy akár csak a figyelem tárgya felett és miatt érzett derültség, jóérzés. Ezt megkülönböztetik a hosszabban tartó meditációs „örömtől” vagy „boldogságtól” (szukha), amely a píti mellett jelentkezik. Az 5. századi Viszuddhimagga a következőképpen tesz különbséget píti és szukha között: „ahol píti van, ott szukha is van, viszont ahol szukha van, ott nem feltétlenül van píti.” Látható, hogy sem a Buddha, sem a későbbi mesterek nem állították szembe a dukkhával a szukhát, de vajon ez mit jelent a valóságban? Lehet-e a szenvedés ellentéte az élet bármely területén a boldogság, lehet-e a szenvedés meghaladását a boldogság elérésével megvalósítani?

A szukhát üdvtelinek is fordítják, ami ugyanúgy hibás, mint a dukkhát kizárólag szenvedésként értelmezni. Az „üdvteli” kifejezés azt a téves elképzelést sugallja, hogy a cél a dukkha meghaladása mellett, azzal párhuzamosan a szukha megvalósítása, az üdvözültség állapotába helyezkedés, valamiféle beérkezettség, mely az egyént az örök boldogságba helyezi. A píti és a szukha is a testtől való elkülönülésből és a mentális nyugalomból fakad, és nem keverendőek össze a megvilágosodással.

Tehát a buddhizmus alapvető fogalma a dukkha, de látjuk elmélyült buddhistákon, hogy nem megkeseredett, boldogtalan emberek, sőt, a buddhizmus mélyebb megértésére utal, ha a gyakorlóban kialakul a humor iránti fogékonyság, továbbá valamiféle belső derű és nyugalom. Ráadásul a Buddha története és felébredése (bodhi) sem érezhető át a boldogság megértése nélkül. A Buddha azért találhatta meg a helyes középutat (maddzshimá patipadá), mert mind a két szélsőséget a saját bőrén tapasztalta meg: szülőházának elhagyása után belemerült az aszkézisbe, előtte viszont hajszolta az élvezeteket. A hedonizmus nem adott számára boldogságot, az aszkézis nem hozta el az áhított megváltást. A pszichológiai fordulópont akkor következett be életében, amikor rájött, hogy a megvilágosodás felé vezető úton nem akadály a boldogság. Saját maga mondta később: „Nem félek attól a boldogságtól, ami az érzéki és káros dolgokon túl van.” Látjuk, hogy a boldogságban különbséget tesz hasznos (kuszala) és káros (akuszala) között, ahogyan bármi, a szándék és a tett is lehet üdvös vagy káros, pontosabban célravezető vagy hátráltató. Fontos, hogy a buddhizmusban egy érzés, pl. a boldogság nem azért káros, mert isteni büntetést von maga után vagy valamilyen természetfeletti erkölcs előírása szerint kerülendő, hanem mert akadályozza a törekvőt célja elérésben. A jókedv és az ellazult felülemelkedettség az út elején előrevisz. Újra csak a fókusz kérdése merül fel; el kell döntenünk, mi a célunk. Ha megvilágosodni szeretnénk, akkor az érzéki vágy akadály, sőt, egy idő után bármilyen érzéshez való ragaszkodás is azzá válik, még az érzékfeletti boldogság is. De addig a derű, a nyugodt öröm segít, míg a harag és az érzékiség bizonyosan gátol.

A Buddha szerint a hétköznapi derű és jókedv is már megszabadít a közönséges szenvedéstől, és a kínok, zavarok, félelmek csökkentésével segít elérni az összpontosítást (szamádhi), amennyiben a derű által öröm (píti) keletkezik, majd ennek nyomán megnyugvás jön létre, ami előidézi a boldogságot (szukha). Hangsúlyozza, hogy a szenvedéshez való ragaszkodással nem lehetséges legyőzni a szenvedést. Sőt, a szenvedés teljes és végleges legyőzéséhez minden ragaszkodást el kell engednünk, de elsősorban és legfőképpen magához a szenvedéshez és annak okozóihoz való ragaszkodást (lásd feljebb a létezés három ismérvéről írott részt) tehát el kell hagyni az állandósághoz, a kizökkent világhoz, az én illúziójához és az akadályozó tényezőkhöz való kötődést. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy aki a fentiekhez nem, de az akár ártatlan, nem szándékoltan érzéki (káma) élvezetekhez ragaszkodik, annak azok bizonyosan akadályai lesznek, és akár egy szent élet után is az élvhajhászok sorsára jut. Ez hatalmas csapda; az érzéki vágyakban kielégülést találó, vagy a szent vágyakban beteljesedő ember így akkor is elzárja magát a szenvedéstől való végleges és teljes megszabadulástól, ha nem éli át vagy nem ismeri fel szenvedését!

A Magasztos kijelenti azt is, hogy gyakorláskor különösen fontos elkülöníteni a világiast a világfölöttitől, hogy aztán a haladó törekvő majd ezt a megkülönböztetést is képes legyen elengedni, és általában alkalmassá váljon a megkülönböztetések hamisságának belátására. A megszabadulás már világfölötti állapot, de a Buddha megnyugtatja követőit, hogy a mindennapi élet boldogsága sem csak alacsonyrendű lehet. Ha a buddhizmus lényegét keressük, akkor kimondható: a Tanítás követője minden érző lény boldogságának megteremtésére törekszik, de ez nem jelenti sem az élvezetek hajszolását, sem az aszkézis előírását. A szukha fontos és jó, de nem a dukkha ellentéte, nem a végső cél.

Az eredeti théraváda szúttákban a boldogság általában hétköznapi értelemben fordul elő, tehát a testi és mentális jólléttel azonosítják, mely feloldja az élet nyomorúságait, ezáltal segíti az előrevivő tudatállapotok megvalósítását. Az „én”, az ember által felismert „önmagamat” alkotó, már sokszor tárgyalt öt halmaz közül az érzésekhez rendelik a szukhát, és megkülönböztetik a testi és mentális boldogságot. Láthatjuk, hogy az „én” illuzórikus, valójában éntelen, maga-valótlan természetét felépítő egyik halmaz egyik összetevőjeként azonosítják, tehát semmiképpen nem a dukkha egyenrangú párja, nem annak ellentéte, és semmiképpen nem az élet célja a szukha. Azonosítják még az összpontosítás (szamádhi) és elmélyedés (dzshána) során megjelenő tudattartalmak egyikeként, ami a kitartó gyakorlás következménye, tulajdonképpen mellékterméke, mert a meditáció során a szorongást, nyugtalanságot és aggodalmakat derű és megnyugvás váltja fel. Az örömmel (píti) szoros kapcsolatban áll: az öröm, amikor a gyakorló megpillantja az enyhülést adó eredményt, a boldogság, amikor azt el is éri és magáévá teszi. Az elmélyedés során lehetséges a boldogságot elérni öröm nélkül is, mert „ahol píti van, ott szukha is van, viszont ahol szukha van, ott nem feltétlenül van píti.” Végül pedig a kommentárok említik, hogy a szukha a belátás tíz jele közül az egyik, és a gyakorló előrehaladását mutatja. A rendkívüli boldogság a helyes gyakorlás egyik mutatója, ám ha ezt az állapotot végeredménynek tekintjük, ami korunk spiritualitásának egyik legnagyobb tévedése, akkor a továbbhaladás legerősebb akadályává válik.

A Buddha háromféle dukkhát említett, és ehhez hozzárendelhetjük a szintén háromféle szukhát, de mint fentebb már tisztáztuk, nem a dukkha ellentéteként értelmezve azokat, hanem a dukkha megélésének, a szenvedés élményének feloldásaként:

1. Dukkha-dukkha (a szenvedés szenvedése): Betegség, aggodalom, gyász, kín, tehát a primer, triviális szenvedés-élmények, a fizikális és mentális eredetű gyötrelmek. Ellentéte a nyugalom, jóllakottság, testi egészség, lelki stabilitás, mindaz, amit a hétköznapokban boldogságként szokás azonosítani.
2. Viparinama-dukkha (a változás szenvedése): A folyton változó, sosem nyugvó, megfoghatatlan dolgokhoz való kötődések, és az ebből következő aggodalom és a stressz. Végső formája a halál, a nagy elmúlás, és az ebből fakadó halálfélelem, ami minden cselekedetünknek és gondolatunknak az alapja, minden energiánknak és késztetésünknek, a terveinknek és vágyainknak a forrása. Ellentéte a változásokba való belenyugvás bölcsessége, az énhez való ragaszkodás megszüntetése, a változások megakadályozására tett kényszeres viselkedés megváltoztatása, és a halállal való szembenézés.
3. Szankhára-dukkha (az alaköltés szenvedése): A feltételekhez való kötöttség szenvedése, az önállótlanság, viszonylagosság, nem-valóságosság nyomasztó élménye, mi által létezésünk és valóságunk örök bizonygatására kényszerülünk, folyamatosan harcokba és önigazolásokba bocsátkozunk, és emiatt szenvedünk. Ellentéte nem valamiféle végső önigazolás, hanem a kötődések elengedése, a szabadság megélése, a meghatározhatatlanság elfogadása.

Az írás elején megkérdeztem, hogy mi a dukkha ellentéte, hol található a szabadulás? Válaszoljuk meg. Most már jobban értjük, hogy mi a boldogság, a szukha, és hogy miért nem ebben találjuk meg a dukkha meghaladásának kulcsát. Sőt, talán már érezzük, hogy a dukkha ellentéte nem nevezhető meg; nincs sem fogalom, sem tevékenység, sem hit, ami kiemel minket a mindenségből és szenvedés-mentessé tisztít, legyőzve a dukkhát, és helyére illesztve a kizökkentséget. A dukkha ellentéte, ha fogalom, jelenség vagy hatalom lenne, maga is dukkha lenne, hiszen, és ezt kell megérteni, a dukkha egyetemes: minden dukkha. De van megoldás, és egyszerűbb, mint gondolnánk: a dukkha ellentéte nem valamely másik fogalom, mert annyira alapvető és meghatározó állapota a létezésnek, hogy nincs mit szembeállítani vele, csak önmagát: a dukkha ellentéte az az állapot, amikor nincs dukkha.

Elmélkedjünk ezen és gyakoroljunk, de addig is: legyünk boldogok!