A 61. bejegyzésben már írtunk a nézetekről. Most azt vizsgáljuk, hogy a nézetek hogyan kötnek és tartanak fogva érdemes, küzdő és kutató lelkeket is.

Az ember élete ajándék; kiváltságos és felfoghatatlanul értékes lehetőség embernek születni. Lények, jelenség, dharmák végtelen mennyiségben léteznek, és ezek közül kimutathatatlanul kevés azoknak a száma, akik önreflexióra, a világ megismerésére, öntudatra képesek. Ezt a kifejezhetetlen, szó szerint végtelen értékű létezést egyetlen módon tehetjük valóban értékessé és értelmessé, egyetlen módon tisztelhetjük és becsülhetjük meg: ha valami nálunk jóval nagyobb és nemesebb szolgálatába ajánljuk, és ha kell, ezért a nagyobbért feláldozzuk időnket, erőnket, életünket.

Az emberekben a nézetek és a vélemények pontos eredete általában kideríthetetlen, de általánosságban születésük helye és ideje határozza meg. Tűnhet úgy, hogy a véleményt annak kidolgozója és hordozója hívta életre, de alapvetően adott hely és idő határozza meg az ember világlátását, vagy ha lázad ellene, akkor lázadásának irányát és tartalmát is. Ez van, a nézetek végül is sablonosak és unalmasak, és azok ütköztetése, bár a hétköznapokban elengedhetetlen, spirituális értelemben felesleges és eredménytelen. Ráadásul a legtöbb esetben még a vélemény és a nézet luxusa sem adatik meg az egyénnek, mert csak reagál, az előre bekészített és begyakorolt sablonok közül választva egyet. Akit zavar, hogy személyisége látszat, és semmi más, mint egy identitáselemekből, vagy ahogyan a Buddha fogalmaz, az öt halmazból összerakott mulandó képződmény, az három módon szabadulhat e felismerés nyomása alól: felmagasztalja személyét, és különlegesnek, egyedinek tartja; vagy a halál utánra helyezi kinyílását és ragyogását, mikor majd a test súlyától megszabadult, tiszta lelke elfoglalja méltó helyét a túlvilágon; vagy megkeresi a látszat mögött a sejthető igazságot. Az első kettő szabadulási mód csak menekülőút, a banalitásuk egyértelmű, és végül semmi más egyik sem, csak újabb nézetek. Csak a harmadik lehetőség vezet ki a zűrzavarból.

A nézetek a hétköznapokban fontosak és elengedhetetlenek, erről már többször írtunk e hasábokon. A szamszárát működtetni kell, ehhez szükség van a dobozokba rendezett gondolatokra, a sablonokra, amik lehetővé teszik a világra való reagálást; a véleményekre, amik az alkalmazkodáshoz és a csoportokhoz tartozáshoz szükségesek; valamint a gondolkodás sematikusságára, ami katalizátorként gyorsítja fel az elme működését. De mit tegyen az, aki a Buddha tanítását megértve a szabadulásra vágyik az „én” kelepcéjéből, aki valóban és igazán látni vágyik az éntudat rabsága mögött felsejlő lehetőséget? Az ilyen, mikor a fentebb említett, nála sokkal nagyobb és nemesebb eszmével találkozik, véleményem szerint, a lehetőségeket csoportosítva, hatféleképpen viszonyulhat:

• Komolyan vágyik a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, és megpróbálja vállalni azt, de a nála nagyobb eszme nyomása alatt énje összeroppan, és e törött én sebeket ejt rajta, így képtelenné válik elérni célját.
• Nem vágyik eléggé a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, ezért a nagyobb eszme erejétől megijed, és énje védelmében egy közkedvelt tanhoz menekül, abban képezi magát, azt hirdeti, és elfojtja magában a felismerést.
• Felismeri a nagyobb eszmét, de nincs kedve vagy ereje azt követni, ezért elmenekül, és az emiatt lelkében hordozott frusztrációt hazugságokkal, pótlékokkal ápolgatja.
• Felismeri a nagyobb eszmét, de nincs kedve vagy ereje azt követni, ezért elmenekül, ám nem hordoz magában emiatt frusztrációt, és éli az életét.
• Nem ismeri fel a magasabb eszmét, ezért nem szolgálja.
• Komolyan vágyik a szabadulásra és a tiszta szolgálatra, felvállalja és szent alázattal követi a magasabb eszmét.

Természetesen az utolsó, a hatodik viszonyulás hoz valódi eredményt.

A Buddha azt tanította, hogy nézetei mindenkinek vannak, és ezzel semmi probléma nincs. A „A nézetek mindent felölelő hálója” szúttában (DN1 Brahmajála Sutta) kifejtette az összes lehetőséget, amik a végső nagy kérdésekkel kapcsolatosan egyáltalán felmerülhetnek a keresőkben. Egyes nézet-halmazok, vélemény-csoportok, hitrendszerek híveit és mestereit megtisztelte, törekvésükről elismerően és alázattal szólt, és a következő szavakkal vezette be tanításaik kifejtését: „bhikkhuk, a remete vagy brahmin lelkesedése, igyekezete, odaadása, szorgalma és megfelelő elmélkedése révén a szellemi összpontosítás olyan fokára jut el, hogy az ilyen módon összpontosított tudata segítségével a világot … észlelve időzhet.” A különböző tanok kifejtése után azokról soha nem mondott véleményt, azokat nem minősítette, nem osztályozta, és főleg nem mérte saját tanításához. Fontos megérteni, hogy a Buddha nem a tanok ellenében jött, nem egy újabb elképzelést alkotott és próbált elterjeszteni, hanem általában a tanok kialakulásáról, minden tan, nézet, gondolat, vélemény, minden, ezekből szükségszerűen következő dogma, identitás, és az „énnek”, az előzőek törvényszerű következményének kialakulásáról beszélt. Felmutatta, hogy a tanok között nincs különbség, mert az alapjaik ködbe vesznek, a levegőbe gyökereznek, végső eredményük pedig szükségképpen nem lehet megváltás, csak megrögzöttség, tapadás, vágy, tehát az „én”! A végeredmény a majom-elme, ami ugrál, nyüzsög, bizonygat, bár bizonytalan, és egyetlen célja saját állandóságának és létezésének bizonyítása, bármi áron.

Álljanak itt erről a fent említett szútta vissza-visszatérő sorai, melyek a tanok kifejtését zárják:

„A Tathágata érti ezt, bhikkhuk. És érti, hogy: ’Ezek az álláspontok így lettek felvéve, ilymódon lettek félreértve, ilyen és ilyen jövőbeli következményekkel járnak, ilyen és ilyen túlvilági állapotot eredményeznek.’ Sőt azt is érti, ami mindezeket meghaladja, s e megértését mégsem érti félre. És mivel mentes a félreértéstől, önmagában realizálta a tökéletes nyugalom és béke állapotát. Megértvén az érzések keletkezését és elmúlását, az általuk nyújtott kielégülést, nem kielégítő voltukat és a tőlük való menekülést, úgy, ahogy azok valójában vannak, a Tathágata, bhikkhuk, a nem-kötődés révén megszabadult.

Ezek azok a dharmák, bhikkhuk, melyek nehezek, nehezen megláthatók, nehezen megérthetők, csendesek és fenségesek, túl vannak a racionális gondolkodás körén, és csak a bölcs számára megragadhatók; azok a dharmák, melyeket a Tathágata ad elő másoknak, miután a maga számára közvetlen tudással realizálta őket; és ezek azok, amelyekre a valóságnak megfelelően hivatkozhatna az, aki okkal dicsérné a Tathágatát.”