Beszéltem már a határelméletemről. Inkább egy megfigyelés, miszerint minden elmélet, eszme, gondolat és érzelem a határaiban ismerhető meg a legjobban, a határait szemlélve mutatja meg, hogy mennyire stabil, igaz és konzisztens. Pl. a mennyországig vezető út, ha létezne, lennének szélei. Ezeken a széleken találhatnánk útpadkát, kavicsokat vagy éles vonalat. De a vonalnak, az útmenti törmeléknek is van széle, anyaga, tömörsége, belső szerkezete. Rétegeinek további szélei és így tovább. De ha az út csak metafora, akkor a gondolatnak, a hitnek, az elképzeléseknek a szélét érdemes megfigyelnünk, mert mint minden határ, legyen az anyag, kavics, fizikai, vagy szellemi, gondolati, érzelmi határ, elválaszt egymástól világokat. Aminek határa van, az egyedül maradt, bezáródott, elkülönült, és felosztotta a világot önmagára és a határon túl lévő tartományra.

A határokon, a széleken minden felfedi magát. Részben kényszerűségből, hiszen képességei, belátható világa végére ért, és nem tud már mit mutatni, részben pedig annyira túlfeszül, hogy nem képes úgy tovább alakoskodni, mint a közép nyugalmas, békés, lusta állapotában. A buddhizmus is kereste a határokat. Felfelé, a végtelen felé nincs értelme ilyesmit keresni, mert reménytelen a feladat. De lefelé, az oszthatatlanság, a legkisebb létező egység felé már inkább reménnyel ámít a vállalkozás, hiszen úgy tűnik, mintha a kicsiny megérthető lenne, hiszen a végtelen külvilággal szemben a kezünkbe vehető.

A buddhista filozófia egyik ága szerint háromféle határ létezik: az anyag (rúpa) határa az atom, a nyelvé, a beszédé a hangzó, az időé pedig a pillanat. Ezek is dharmák, a tapasztalati világ alapelemei. Mindhárom végső, tovább nem bontható parány. Együtt alkotják az összetett élő, valamint élettelen létezőket, mely összetettek, mint már sokszor tárgyaltuk, mulandóak, pontosabban folyamatosan változók, de összetettségükben, pillanatnyi fennállásuk ideje alatt egyediek. A parányok viszont egyformák, nem egyediek, és pontszerűek, tehát kiterjedésük sincs.

A pillanat minden történés, változás, így a mulandóság határa is abban az értelemben, hogy e végtelenül apró, testetlen időegységek alatt a dharmákból összetett létezők nem változnak. Mi figyelők mindig a múltat látjuk, mert mire bármit észlelünk, az már elmúlt, egészen pontosan átalakult. Természetesen felmerül, hogy egyáltalán létezett-e a dharma és a belőlük álló összetettség ilyen feltételek között. Nem csak a szokásos emberi tévedés miatt tesszük fel ezt a kérdést, ami az emberi észlelés hiányosságaiból kiindulva megkérdőjelezi a valóságot, hanem valóban felmerül, hogy létezik-e a pillanat, amikor a dharmák merevek, éppen nem alakulnak át, tehát meghatározhatóak, és egy pillanatig, de állandóak.

A pillanatnyiság elve, a kiterjedés, test nélküli időegység létezése a dolgok látszat-létét feltételezi. Arra mutat rá, hogy a mulandóság annyira folyamatos, hogy nincs olyan, akár végtelen kicsiny pillanat sem, amikor bármilyen összetett létező meghatározható lenne. Ha létezne ilyen pillanat, amikor valami valóban énnel, maggal, névvel és formával rendelkezik, akkor ez a pillanat nyújtható, tágítható lenne, és megdőlne a legalapvetőbb igazság, az aniccsa, az önvaló-nélküliség tanítása. Akkor léteznének az ilyen, önvalóval rendelkező összetettségeknek eszmei, gondolati, továbbá anyagi értelemben is tovább már nem bontható részei, és az összetett ezek állandó halmaza is lehetne.

Tehát nem létezhet határ lefelé, a parányok felé sem. Nem létezik tovább nem osztható pillanat, elemi, anyag részecske, és gondolat, hangzó sem, mert ha lenne ilyen, annak lenne belseje, rétegzettsége, és újabb szélei, határai. Ezzel a törvénnyel könnyen eljutunk a jógácsára egyik fő gondolatához, hogy az élet egy álom. Nem mintha így válaszolnánk bármilyen kérdésre, hiszen ha ez igaz, akkor felmerül, hogy ki az álmodó, hol van éppen, és honnan veszi az álomképeit. Azt nem nehéz elfogadni, hogy minden létező lényegében csak képzet, bár ez szintén nem válasz a létezés kérdéseire, hiszen a képzet és a fizikai valóság ugyanúgy valóság, csak a tapasztaló lát közöttük különbséget, érzékelésének módszere és természete alapján. Ami az egyiknek valóság, a másiknak képzet.

Ha a pillanat nem létezik, kiterjedés nélküli, akkor egy dharma keletkezése, létezése és elmúlása ugyanabban a pillanatban történik, tehát nem észlelésének különbözőségei okán, hanem valójában nem létezik, mert nem létezett. Ha a keletkezés egyben az elmúlás, márpedig így néz ki, akkor egy még nagyobb paradoxonhoz érkeztünk, történetesen ahhoz, hogy ezekből a nem létező pillanatokból hogyan épülhet fel mégis a lineáris, mérhető idő, a történések tapasztalható folyama, és minden benne zajló folyamat, a percek, napok és évmilliók. Hogyan gondolkodunk, ha nincs a gondolatnak szemcsézettsége, és hogyan létezhet az anyag, ha nincs részecskéinek tovább nem bontható alapegysége.

Ez a problémánk, ha egy pillanat végtelen kicsiny. De ha nagy, ha van kiterjedése, mert meditációs vagy buddha-állapotban a pillanat a végtelenségig, akár egy kalpáig is növelhető, akkor új problémába ütközünk, nevezetesen meg kell határoznunk egy pillanat születését és elmúlását, tehát a széleit, a tartalmát, a határait. Elképzelhetjük a pillanat belsejét homogénnek, heterogénnek, rétegzettnek, de az elméletek nem válaszolják meg azt a kérdést, hogyan lehet teste valaminek, ami tovább nem bontható. A modern fizika is ide jutott: az időtartam nem lehet folyamatos, diszkontinuusnak, szakadozottnak kell feltételezni. Nem egyenletes folyam, hanem pontokból áll, melyek egyik értékről ugranak a másikra, mint az elektronok energiája, ami csak egy bizonyos értéket vehet fel, és héjakba rendeződik. A tudomány szerint is az időpillanat, az anyag, a szellem állapotai, a gondolatok mind végtelenül finoman szemcsézettek. A világ finoman szemcsés, nem folytonos, nem vonalakból, folyamatokból áll, hanem kis pontokból, és csak számunkra tűnik folytonosnak. A fény fotonokból áll, az anyag atomokból, a gondolat apró eszmélésekből.

Persze ez az elmélet újabb kérdéseket vet fel. Pl. ha a gravitáció a tér görbülete, akkor miféle erő tartja össze a tér tovább nem bontható pontjait, és a pontokból álló világ szemcséi között miféle kapcsolat teremt folytonosságot? Ha nincs folytonosság, ha a pontok között űr található, valami, ami valóban üres, akkor miféle erő adja tovább a pontok között az információt? Miféle mágnesesség, tapadás, vágy, milyen összetartó kapocs nem engedi széthullani a világot? Az érintkező pontoknak hol vannak a határai, de ha nem érintkeznek, hol válnak szét egymástól, miféle pokoli, reménytelen üresség választja el őket mindörökre?

Úgy érzem, nem válhat buddhává az, aki nem fejti meg a határok és az elhatároltak titkait.