A dukkháról már rengeteget írtunk. Számtalanszor körüljártuk már a Tanítás alapját jelentő állítást, és kifejtettük, hogy a buddhista „dukkha” fogalom végső értelmében kizökkentséget, nem-helyénvalóságot jelent. Azt a mindenre kiterjedő bizonyosságot, azt az univerzális gyémánttörvényt mutatja fel, hogy a világon semmi nem tökéletes, minden viszonylagos, állandótlan, önvaló-nélküli, és ez a törvény a szamszára eszközeivel meghaladhatatlan, karmikus módon helyrehozhatatlan. A világot nem lehetséges megváltani, mert a dukkha egy illúzióvilágot teremt, ami már csak nem-valóságossága miatt is javíthatatlan. Azt is megállapítottuk, hogy mindennek alapja a Négy Nemes Igazság szerint az illúzióhoz való ragaszkodás, a szomj (tanhá), ami állandóan újraépíti, kizökkenti a tudat által létrehozott álvalóságot.

De azt is megállapítottuk, hogy a dukkha a Buddha, és saját emberi, hétköznapi tapasztalataink szerint a konkrét, primer szenvedést is jelenti. Ez lehet testi, lelki, lehet félelem alapú, mely egyfelől az elmúlástól, másfelől az el-nem-múlástól, a nem-szabadulástól, a létezésbe-ragadtságtól való félelem. Ebben az írásban a legegyszerűbben átélhető, legkézenfekvőbb dukkhával, a testi-lelki fájdalommal és félelemmel fogunk foglalkozni.

Az állatok nem tudnak tartósan szorongani. Veszély esetén menekülnek, emelkedik a stressz-szintjük, de a veszély múltával visszatérnek elfoglaltságaikhoz. A félelem nem okoz kárt a tudatukban, mert a mentális következmények feltétele a magasabb rendű öntudat, amivel nem rendelkeznek. Minél erősebb az öntudat, minél fejlettebb az emlékező, következtető, asszociáló képesség, annál inkább átélhető a szenvedésélmény, annál inkább alakítja a személyiséget, meghatározza a döntéseket és a mentális állapotokat. Minél nagyobb a tudat által elfoglalt tér, minél tágasabb a belátható világ, annál nagyobb ennek az ismert tartománynak a határfelülete, ezáltal rohamosan növekszik a határ túloldalán lévő ismeretlen, félelmes világ mérete is.

Az értelem ijesztő, mert bár egyre több problémát old meg, félelmet old fel, de ezzel arányosan egyre többet teremt is. A vallások, a tudomány, a pszichológia ezt az ellentmondást fel akarják oldani, de ennek ára, hogy az egyént hozzá próbálják idomítani a megismerhetetlen világhoz. Magyarázatokat keresnek, értelmet akarnak látni a létezésben, de a világ mélyen zűrzavaros, kizökkent, lényege által instabil, és a létezés teljesen értelmetlen, ezért a szenvedés nem kerülhető el. A létezés értelmetlensége jó hír. Egy értelmes világban, ahol mind a dolgok, mind mi magunk fontosak vagyunk, minden veszteség tragédia, minden elmúlás visszafordíthatatlan lenne. Folyamatosan fontos dolgok pusztulnának el. A lényegében és végső valóságában értelmetlen és céltalan világban viszont szabadok lehetünk. Nem kell többé szerepeknek, eszméknek, végső, nagy céloknak megfelelnünk, és nem kell a hamis illúzió hazugságait szentségként magunk elé állítanunk, nem kell alakoskodnunk, vágynunk és kötődnünk. A buddhizmus által meghatározott három alapvető szenvről szóló tanítás is összefűzi a szenvedést, mint következményt az elmúlás és az önvalótlanság el nem fogadásával, és látjuk, hogy az állandóság és a fontosság vágya miatti szenvedés az értelemből és az öntudatból, illetve az ezekből fakadó ragaszkodásokból származik.

Az ember el akarja kerülni a szenvedést, ám mivel kevesen értik a szenvedés és a ragaszkodásaik közötti összefüggést, ezért mindig újabb, jobb, kedvesebb, kellemesebb ragaszkodásokban keresik a boldogságot. A világ viszont veszélyes, fájdalmas, kizökkent hely, és még a boldog élet végén is ott vár az elkerülhetetlen halál. Ezért a világhoz ép lélekkel képtelenség alkalmazkodni. Amíg nem valósítjuk meg a nemes bölcsességet, amíg kapaszkodót és értelmet keresünk, addig a szenvedés állandó kísérőnk enyhébben vagy erősebben, néha elégedettségnek álcázva magát. Amíg nem világosodunk meg a szorongás is egészséges, mert a szenvedés azt mutatja, hogy van lelkünk.

Többször kaptam már meg a kritikát, amikor a szenvedés karmikus viszonyok közötti elkerülhetetlenségéről írok, hogy ellene megyek a Buddha tanításának, hiszen ő a szenvedést megszüntetni, a boldogságot hirdetni jött, és célul tűzte ki az érző lények dukkha alóli felszabadítását. Ám mint a Magasztos esetében annyiszor, úgy most is a Tanítás kétrétegű: létezik egy konvencionális igazság (szamvriti-szaccsa), amely nem abszolút, és van egy legvégső, egyetemes igazság (paramártha-szaccsa). Mint nemrég tárgyaltuk, a két igazság között nincs minőségi különbség. A két igazság más-más célt szolgál, más helyzetekben ad megoldást, és más kérdésekre válaszol.

A konvencionális, hétköznapi igazság azt tanítja, hogy a lény jól teszi, ha igyekszik megszabadulni a szenvedéstől, mert aki szenved, az téved. Ám tévedése nem az igazság nem-ismerésén vagy félreértésén alapul, ezért kijelenthető, hogy a szenvedés ellentéte, a boldogság nem az igazság ismeretének következménye. Nincs végső igazság; a boldogság nem más, mint a boldogság utáni kényszeres vágy elengedése, a szomj és a szenvek kiirtása a nemes ösvényen haladva, és így természetes állapotunk, a nirvána megízlelése. Karmikusan boldognak lenni egy öntudatlan, jó értelemben állati állapot, melyben kötődéseink közül elhagyjuk a rosszakat, a jó és nemes késztetéseknek engedünk, és nem tévedünk el többé a kizökkent világ és a saját tudatunk kínálta illúziók között. A hétköznapi ember ezt megértheti, lemondással, önneveléssel, belátással befogadhatja a konvencionális igazságot, és egy boldogabb életet élhet. A boldog élet aztán megtermi számára azt a nyugalmat, amiben már lehetősége lesz belelátni a magasabb tanításba.

Az egyetemes igazság felhagy a világ kellemesre és kellemetlenre, szenvedésre és boldogságra való kettészakításával. Felmutatja, hogy a szenvedés a szamszára kötelező velejárója, elkerülhetetlen, sőt, a dukkha maga a szamszára. Aki a szenvedés elől menekül, az nem hagyhat fel kötődéseivel, hiszen már maga a menekülés, a jó iránti vágy is köt, ezért feltárja a titkot: a szenvedés nem létezik. A dukkha, amit annyi erő, akarat, vágy és munka árán legyőzni kívánunk, ugyanúgy a szomj, az illúzió, tehát saját tudatunk terméke. Persze ezt az igazságot nem lehet könnyen magunkévá tenni, még ha időnként érteni is véljük. Hiszen nem bonyolult, és mikor az ember először találkozik vele, a homlokára csap és csodálkozik, miért nem jött rá magától. Aztán érteni véli, de mégis ugyanazokat a köröket futja, ugyanúgy él, mint előtte. Ugyanis a módszereinken, a látásmódunkon változtatni gigászi feladat, és keveseknek sikerül.

Hiszen rosszul értjük, és rosszul kezdünk hozzá a megvalósításhoz. A kötődések elhagyását elszakadással; az énünkről való leválást önmegtagadással; a hamis tapasztalatainktól való szabadulást az érzékek fegyelmezésével, kikapcsolásával; elhajlásainkat erőszakos kontrolálással; a szenvedés és a boldogság illúziójának megismerését szenvtelen érzéketlenséggel akarjuk elérni. Ám ez lehetetlen és embertelen is. Az ember mindig kötődik, érezni és tapasztalni fog, és ha ezekről egyszer leválik, az nem szabadulás lesz, hanem a halál. Szenveink energiák, erők, tapasztalataink pedig az egyetlen valódi tulajdonaink, az egyetlen lehetőségünk bármit is megérteni, bármennyire torzak és hibásak. Az önmagunkon elkövetett erőszak csak fájdalmat, haragot, ellenállást, vagyis szenvedést szül. Ne kövessük el az önkorlátozás bűnét!

Mind a konvencionális, mind az egyetemes igazság útja egy irányba fut, sőt a két út egy és ugyanaz: bölcsen megfigyelni minden élményünket, nemes éberséggel jelen lenni a pillanatban. A boldogságban felmenni a mennyekbe, a szenvedésben leszállni a poklokba, és mindkét helyen elszakadni a primer élmény saját személyünkre vetített megélésétől, ehelyett alaposan körülnézni. De közben mégsem elszakadni önmagunktól, nem tagadni meg semmit, mint azt a hamis tanítók javasolják, hanem használni az elménket, az érzékeinket, megélni és érezni az élményt, használni a bennük rejlő erőt és energiát.

Totális tévút az érzékektől való leszakadást hirdetni, és szentségnek állítani be az így elért öntudatlan állapotot. Teljes félreértés önmagunk megtagadása, és a szenvek energiáinak elfojtása, ahogyan az élmények adta tapasztalatokban való önfeledt fürdőzés is. Sem a szenvedés, sem az élvezetekre épülő élet nem vezet sehová, hanem mindig a középút, mindenben a középút a megfelelő és nemes. A középút pedig soha nem a két igazság között, középen helyezkedik el, hanem mindkét igazságban és bennünk, önmagunk közepében rejlik.