157. Közkeletű tévedés, hogy a szent közelebb áll istenhez, továbbá valamiféle végső, nagy válaszok megtalálásához. De ez tévedés: a szent csak szent, a rablógyilkos csak rablógyilkos, a hétköznapi ember sem több, sem kevesebb, mint aktuális állapota. Mindegyik csak állapot, helyzet, leginkább tudatállapot, semmi más. A szent önmaga állapotának foglya, a szélhámos saját helyzetében forog önmaga körül, az ostoba saját szellemi csapdájába ragadt. Ha csak egy kicsit komolyan vesszük azt a tényt, hogy nem is léteznek végső válaszok, hogy még azok is mulandók, viszonyítottak és ítélkezéssel, értékkel terheltek, akkor eleve nevetséges a hozzájuk való közel kerülést feltételezni. De amúgy is: miért lenne a szent közelebb istenhez? A szent a szentséghez van közel, a sátán a rosszasághoz, az átlagember pedig saját lagymatag lényéhez. Ráadásul ezekhez az állapotokhoz is csak ideig-óráig, többé-kevésbé. A szent nagyon jó; ez miért jelentené az isten és a válaszok közelségét? Mert szeretnénk, ha isten úgy lenne jó, ahogyan jólesik nekünk? Eleve gyanakodjunk az olyan válaszok esetén, amik kiszolgálják a vágyainkat. A szentség csodálatos, de nem biztos, hogy közelebb van bármilyen válaszhoz, mint egy rablógyilkos. Ha csak a szent világosodhatna meg, az egésznek nem lenne semmi értelme.

158. Hagyd el Sziddhárthát, járja csak a saját útját, és egyedül világosodj meg. A Buddha csak Buddha, a maga útján, a maga személyében eléri célját, de ugyan mi közünk hozzá? Gyakran hallottam, hogy „a Buddha nem ezt mondaná”, „a Buddha nem ezt tanította”. Nos, az az ő dolga. És higgyétek el, a Magasztos helyeselné, hogy nem követjük. Tudná, hogy megértettük őt, mikor elhagytuk. Az út végtelenül magányos barátaim, mint a születés és a halál, ez a helyzet. Mondta, mutatta, megtette, igen; mindenki a maga módján készül a halálra. Mikor ebédelek, tudom, rövidesen vége; mikor a dolgaim intézem, tudom, rövidesen vége; mikor a jövőm miatt aggódom, tudom, rövidesen vége. Minden mozdulatom az utolsó, minden gondolatom a végső, minden érzésem felcsendül és lezárul. Beszívom a levegőt: az utolsó. Kifújom a levegőt: az utolsó. Lassan talán felszabadulok gyötrelmes rabigám alól. Hallgatom életünk állandó ritmusát: zene vagyunk. Látom forgolódásunkat: festmény vagyunk. Értem szavaink értelmét: vers vagyunk. Szépek vagyunk, együtt voltunk, ne féljetek: minden lépésünk az elmúlás felé tart. De még körbefon a szépség és a tiszta, egyszerű igazság, hát becsüld meg minden lélegzetvételed. A szeretet, az ige, a csendes, lassú létfolyam még a tiéd, amíg ideköt vágyad. Nézz, érezz, tapasztalj: rövidesen vége, és a világ nélküled is csodálatosan, téged teljesen elfeledve, téged feleslegesnek ítélve tovább halad. Sosem voltál senki, bárki szeretett, bármit tettél. Már most halott vagy. Legyél szamuráj, szent, bölcs, igaz: már most sem vagy senki. Értsd, a Buddha szava nem szent, nem bölcs, nem igaz, mert ha az lenne, nem szólna semmiről. A Buddha szava segít elfogadni az elmúlást. Beteljesíti a legszentebb, legbölcsebb, legigazabb célt.

159. Ne remélj. Érted! Ne! Remélj! Hányszor mondjam még, hogy ostobaságod a végén a pokolba taszít!

160. A buddhizmustól sokan várják valaminek a megértését. A Buddha olyan, mintha a világban uralkodó erők működését tanítaná. Vagy olyan, mintha túl lenne a világon, és a meghaladását tanítaná. Kinek melyik áll közelebb az alkatához. De a Buddha a világot sem elismerve nem őrzi, sem megszüntetve nem haladja meg. A folyamatokat figyeli, és nem foglalkozik a törvényekkel. Az utat nézi, nem a célt, miközben tudja, hogy sem út, sem cél nem létezik. Minden csak van. Ennyi. Illúzió vagy valóság? Mindegy, mind folyik és alakul.

161. A törvény meg tudja figyelni a törvényt. A létező látja a létezést, a nemlétezést, az istent. De ki képes megfigyelni a folyamatot?

162. A tudomány, a lélek, az isten megértése lehet tudomány vagy művészet. Mindennél van több és fejlettebb, aki teljesen képes érteni őt, mert magát legmélyebb mélységéig semmi sem láthatja át. A legtávolibb, legfejlettebb figyelő mindent megérthet egyszer. De ki figyeli meg az utolsó figyelőt, ha magát nem láthatja? A fejlődés illúzió, hiszen látod a nálad kisebbeket: mind önmagába tér.

163. Minden élő terem, és minden termő, mielőtt kihajtott, önmagába fordulva magában süllyedt el. A dolgok teher nélkül, körben folynak.

164. A lények vagy rögzíteni akarják helyzetüket, vagy változtatni akarnak, érdekük szerint. De mind recsegve-ropogva törik, sodródik tehetetlenül rövid idejében. Azt mondják nekem, hogy az elkerülhetetlen sorsot és az eleve elrendelt végzetet hirdetem, pedig dehogy. A sodródás ellentéte nem a teremtő akarat, a tehetetlenség ellentéte nem az erő. Minden folyik, minden sodródik, az erős és a tehetetlen, a sorstól sújtott és a megszabadult buddha is. A Magasztos nem megállítani indult, nem fenntartani szándékozott, nem akarta a rosszat jóvá alakítani. Helyette elmesélte, hogyan folyik a világ.

165. A valóság rögzül és meghal, magába fojtja a vele tartókat. Az illúzió folyik és él, vigyáz az őt választókra. Nem mondtam, hogy az illúzió jobb vagy kedvesebb, vagy azt, hogy élni jobb, mint halni, csak a működésük módjáról beszéltem.