A keletkezésnek két útja van: az egyik az építkezés, növekedés, nagyobbodás, a másik a lebomlás, csökkenés, aprózódás. Mindkét út képződés, mert egy valamiből egy másik valami, egyik dologból egy másik születik. Az előző elmúlik, a következő megjelenik. Nincsenek más utak, mert a világ nem tűri a stagnálást. A dolgok, jelenségek, tudatok vagy növekednek, vagy csökkennek, de sosem maradnak ugyanolyanok.

A két lehetőség közül a megnyilvánult világ jellemzően a másodikat választja: alapvető természete a lebomlás, csökkenés, aprózódás. Minden az enyészet felé halad. Ha egy követ felemelsz, és néhány méterrel odébb viszed, a letett kő már nem lesz ugyanaz. Amíg hordoztad, apró, alig kimutatható darabok váltak le róla, és ugyanígy foszlik, amíg a földön pihen, már kialakulásától kezdve. Az élőkről is minden pillanatban az anyag parányi részei válnak le. Az ember teste is kívül-belül ugyanígy kopik. Hullanak rólunk a szőr, a hám darabkái, bensőnkben lángol az emésztés. A világ az enyészet óriási műhelye, és benne csak szinte kimutathatatlanul apró pontokban zajlik a sűrűsödés. A csillagokban hidrogén préselődik héliummá, de a nehezebb elemek csak a szupernóvák apró, felfénylő pontjaiban keletkeznek, és onnan szóródnak szét a hideg űrben. A bolygók belsejében a gravitáció összepréseli a magot, és felszínre törő magmaként mutatkozik meg a tömörített anyag. Az élők testében, a sejtek erőműveiben szerves anyag áll össze fehérjévé. Csak a mélyben, a végtelen ilyen apró pontjaiban közelednek egymáshoz az anyag részei, hogy aztán a felszínre érve még itt, a végtelen űr eme kicsiny oázisaiban is, felszabadulva a teremtő nyomás alól, átadják magukat az aprózó bomlásnak.

Az anyag szét akar szaladni, szakadni, enyészni, eltűnni, feloldódni akar, és csak a határtalan térben szétszórva található, a kicsinységük miatt szinte a nemlétezés határán lévő apró kis kohókban zajlik az építkezés, növekedés, nagyobbodás.

Pedig csak ezek azok a helyek, ahol kialakulhat a számunkra ismert, értelmezhető élet és létezés. A széthulló anyag és lélek oldott, tudattalan, az ember számára halott. Mi csak a kitüntetett, a nagy ürességben talán jelentéktelenségük miatt számon sem tartott élet-szigeteken tudunk létezni. Az univerzum iróniája, hogy a kivételes, a véletlenszerű, a tünékeny, az alig látszó az egyetlen hely, ahová beszorulva, ahol elzárva, ahol menedéket lelve életre és tudatosságra ébredhetünk.

De ezek a szigetek sem igazi menedékek, mert még ezek is állandóan enyésznek. A csillagok kihűlnek, a bolygók szétesnek, és még életük delén is minden bennük képződött anyagi és nem anyagi forma folyamatosan pusztul, elhal, szétesik. A kis teremtő pontok is átmenetiek, és csak az űrnek, a bomlásnak szülnek.

És ilyen az anyagon kívül az élet, a tudat, az értelem is. Felvillanó, törékeny kis tünemények, álom-képződmények. Gazdátlan, részben-sikerült, alig-alig kész létezők. Sűrűsödnek, majd hígulnak, végül szétszóródnak, mint a szupernóvák.

A lélek szét akar szaladni, szakadni, enyészni, eltűnni, feloldódni akar, és csak a határtalan térben szétszórva található, a kicsinységük miatt szinte a nemlétezés határán lévő apró kis érző lényekben zajlik az építkezés, növekedés, nagyobbodás.

Így értsd a mulandóságot, mert így értette a Buddha is. Ha belegondolsz, mintha fojtogatna ez a szűk hely, a bolygó, a tested, a tudatod. Ez a bölcsőd, de ez lesz majd a koporsód is. Mikor körülölelnek, szabadulnál, mikor elengednek, rettegsz és elpusztulsz. De nincs ebben semmi szomorú. Az enyészet a világ természete, olyan gyémánt-törvény, aminek megnyilatkozását a benne oly ritkán fellelhető kis teremtő műhelyek is csak ideig-óráig tudják hátráltatni.

Érted-e Barátom, mily haszontalan kapaszkodni a létezőbe, a megnyilvánultba? Ezért tette meg a mulandóságot első jellegzetességnek a Buddha, mert ismerte faját. Az ember mindig is élete legfontosabb céljának tartotta a teremtést, a megőrzést, az építést, az enyésző megmentését és egyben tartását. Mély tiszteletet érzek e heroikus, de kozmikusan reménytelen harc iránt. Mennyi munka egy kicsiny, építő, teremtő, de a végzete felé rohanó oázis peremén! Meghatottan és mélyen megrendülten hajtom meg fejem az érző lények, és ezen belül az ember örök, ám kilátástalan küzdelme előtt, amivel egyben akarja tartani a végtelen világ irgalmatlan, óriás erőit, mik mind széthullani vágynak! Érted-e Barátom, hogy mibe kapaszkodsz, mit ölelsz, mit remélsz, mikor nem fogadva el a mulandóságot, az állandót vágyod?

Ha az enyészőkhöz kötöd magad, ha azokat szorítod, akkor velük hullsz a semmibe, és mint az összeomló ház romjai, majd maguk alá temetnek. Nem tudok ígérni neked semmit. Ez a ház, ez a test, ez a tudat, ez a világ csak átmenetileg az otthonod. Ne keress menekülőutat, mert a túlvilág is a világ része. Nem tudom, mit nyerhetsz, de azt tudom, mit veszíthetsz, ha itt, vagy odaát nyugalmat és állandóságot remélsz. A meneküléstől és feloldódástól sem az élet, sem a halál; sem a föld, sem az isten; sem evilág, sem a túlvilág nem ment meg, nem lesz biztos otthonod. A Buddha kemény, de őszinte tanító: amihez kötődsz, az lesz a sorsod. Az egyetlen lehetőségünk a mulandóság megértése, magunkba olvasztása, magunk feloldása, elveszés és hazatalálás, a kegyelemben való hit feladása, mert az üresség nem kegyelmez. Kinek-kinek megadja, amit kér. Magad vagy, Barátom, végtelenül, örökre és remény nélkül magad, mindörökre egyedül. Senki sem segít, de cserében senki sem korlátoz. Fogadd el, lásd meg a mulandóság valódi természetét, ne félj tőle. Nem jó hozzád, de cserében nem is árt. Csak ilyen, ennyi az egész. Vállald fel átmenetiséged terhét, és ha már nem menekülsz a sűrűsödő létezés kicsiny szigeteire, ha bátran beleveted magad az ismeretlen enyészetbe valóban elengedve minden kapaszkodót, talán véget ér futásod.