Az előző bejegyzésben tárgyaltuk, hogy a buddhizmus, bár igaz tanításról, tudásról és nemtudásról beszél, a változatlan, megfogalmazott, tényszerű, követhető igazságot nem ismeri el. Mindez nem jelenti azt, hogy a karmikus világban, a hétköznapokban tagadná a bűnt és az erényt, a rosszat és a jót, hiszen mind az alsóbb, mind a felsőbb igazság törvényei által uralt világban elismeri a működés valóságát, a tapasztalat, a cselekvés, a gondolat érvényét és igazát, hiszen ostobaság lenne tagadni a nyilvánvalót. A dolgoknak ugyanis, bár nem önállóak és meghatározhatatlanságuk okán nem lehet elismerni tökéletesen elkülönült létezésüket, mégis van létük, vannak, tapasztalhatók, hatnak egymásra, Vanságuk van. A karmikus világban létezik, tehát elkülöníthető és megnevezhető a tapasztalható, a tapasztaló, és a tapasztalás folyamata, ezt tagadni a nyilvánvalótól való csökönyös elfordulást jelentené, és megalapozná a ködös, rossz értelemben ezoterikus, a saját álmainknak gyanúsan megfelelő ábrándokat, melyeket aztán hitnek szokás nevezni. Vallások, filozófiák, világnézetek csapdája, hogy a magasabb rendű tapasztalatot azonosítják az isteni minőséggel, és ezzel a minőséggel való összeolvadást keresik, mint az istenhez való megtérést, ám nem nehéz belátni, hogy így az ember saját magával, saját álmaival kel frigyre.

A buddhizmus nem olvasztja egybe a lélek legmagasabb minőségét az isteni igazsággal, Brahmant az átmannal, és nem hiszi, hogy ez a lények létezésének legmagasabb értelme lenne. Úgy is mondhatjuk, hogy a nirvána nem végcél, hanem alapvető feltétele a valódi látásnak, és így a buddhai állapot sem végső cél, hanem szükséges alap ahhoz, hogy végre a valóságot tapasztalhassuk.

A valóság pedig valami alapvetően természetes állapot. Állapot, tehát nem tény. Nem a valóság lényegét fogalmazza meg a Tanítás, hanem a látásmódot, amivel azt érzékelni lehet: a megvilágosodott lény úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Semmi nem igaz és nem hamis a tökéletes látás fényében, hanem csak Van. A nirvánát elérni lehetetlen, a szamszárát elhagyni lehetetlen, mert a kettő ugyanaz, és mert eleve bennük tartózkodunk, csak látni kell, hogy ezek is csak szavak és fogalmak. A buddhizmusnak nincs eszkatológiája abban az értelemben, hogy nem szól az emberek és a világ végső sorsáról, túlvilágról, az idő lezárulásáról, üdvösségről, végítéletről, és nem állítja, hogy egy isteni igazság majd felváltja a létezés hétköznapi, valamint magasabb rendű tapasztalását.

Az igazság a szabadság mértékével növekszik: minél szabadabbak, világosabb tudatúak vagyunk, minél inkább felismerjük magunk körül a nirvánát, annál inkább vagyunk képesek meglátni magunk körül a nirvánát. Ebben az értelemben a lény igazsága és a hamissága annak a függvénye, hogy mennyire tiszta, szabad látással tud rátekinteni a valóságra; egy fogalom igazsága pedig attól függ, hogy mennyire engedi magán keresztül meglátni a valóságot.

A kettős igazság (282. bejegyzés) a buddhizmus szerint nem eleve elrendelt, nem teremtett tény. Nem egy felsőbb hatalom, egy isten által, az ő önkényéből és akaratából, erejénél és hatalmánál fogva létrehozott, és részünkről kényszerűen elfogadott valóság, mert egy ilyen helyzetből a teremtett lénynek nem létezne kiút. Az egész létezés olyan lenne, mint a kettős igazság világa, melyben lehetőségünk a mennyiségi és minőségi fejlődésre korlátozódna, de szabadulni nem tudnánk, hiszen az egyetlen kiút istent jelentené, és a szabadulás egyetlen módszere törvényeinek betartására redukálódna. A buddhizmus szerint azonban a kettős igazság világát mi magunk teremtjük, a mi illúziónk, saját tévedésünk. Magunk vagyunk a rabok és a rabtartók is.

Létszomjunk a létezés, az elkülönülten megélt „én” iránt a szabályok és kötöttségek világába rántott minket. Fontos látni, hogy nem csak a szamszárát uralják szabályok. A szamszára esetében egyértelműen felfedezhetők a kötöttségek és a hely álom-természete, nem-valóságossága, de a nirvána sem jelenti a szamszára felszámolását, hiszen a két hely egymás különböző tudatállapota. Ha ez így van, akkor viszont a nirvána sem lehet a végső szabadság hona, hanem az anyagi, lelki, szellemi, érzelmi, tehát a karmikus kötöttségektől mentes hely, ahová már nem ér el semmi a hétköznapok, a konvencionális létezés hatásaiból, de ahol a dharma még rend és szabály. A nirvána nem az ösvény vége, hanem maga az ösvény, az ösvényen való tartózkodás, az állandó úton-levés a nemes tartományban, azaz, mivel csak tudatállapot, a nemes tudatállapotban. De ösvény, de létezés, de tudatállapot. A nirvána nem végcél, hanem feltétel, hogy végre úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan azok vannak.