Nagyon régen írtam már neked, uram. Ismersz annyira, hogy ne rój meg érte, hiszen nem távolodtam el tőled, csak valahogyan az írás nem ment. Elmúlt a nyár, ami itt a hegyen rövid és hűvös, de mégis felüdíti az érzékeket. Színeket látunk, kihajt néhány lapos, kórószerű növény a kövek közül, és még apró virágokat is hoznak. Alaposan be kell szívja látásunk a színeket, mert aztán viharokkal és ködös, jeges idővel hamar visszatér a tél. Sokat dolgoztam, javítottuk a kolostor épületét, elraktároztuk a termést, amit a jószívű falusiak hordanak fel számunkra, amíg járhatóak az utak, mielőtt elzár minket a hó. Ilyenkor mindenki serénykedik, mert abból élünk, amit ezekben a hetekben felhalmozunk. Nekem a legfőbb munkaeszközöm az a kis egykerekű fakordé volt, amolyan talicska. Azzal hordtam az építőanyagot, a földet, vagy az étkezésünkre szánt zöldségeket, a krumplival és rizzsel teli zsákokat. Ebből az egyszerű eszközből származtak aztán a problémáim.

Tudod, nekünk nincsen semmink. Nem csak úgy, mint a teremtett világod felszínén születő, szenvedő és elhulló embereknek általában, akik rövid életükben annyi tárgyra mondják: „enyém”, hogy aztán elveszítsék és megsirassák javaikat, majd a halállal mind eleresszék. Nem csak így, hanem valóban, nekünk semmink sincsen, mindenünk közös, a kolostoré, a falusiaké, és végül a tiéd, uram. Nagyon jó is ez így, mert ha szívünk nem ragaszkodik emberhez, eszközhöz, pénzhez és hatalomhoz, akkor, már csak kényszerből is, de hát valami magasabbal, remélhetőleg veled, a te lelked csodálatával töltjük el a kiszabott időt. De az ördög mindig kicselez minket.

Rettenetesen messze vagy. Nem is lehetne távolabb egymástól két dolog, távolabb, mint az univerzum két széle, mint az isten lelke és a miénk. Ezt rendre elfelejtik, akik babonaságokban hisznek, varázslásba és egyéb démoni praktikákba kezdenek. De elfelejtik a gyermeki lelkű emberek is mind, és a jószándék hajtja őket a nagy csaló, az ördög útjára. Amuletteket hordanak, szent szövegeket olvasnak rá beteg családtagjaikra és háziállataikra, áldozatokat mutatnak be a jó termést elősegíteni. Megidéznek szenteket, képeket akasztanak a falaikra, pénzt adnak a papnak, hogy imádkozzon értük. És nem különbek egyes szent emberek sem. Kinyilatkoztatásaikat harsogják, látomásaikkal dicsekednek. Bizony uram, te tudod: nem is lehetnénk messzebb tőled, mint amikor azt hisszük, hogy megnyíltál, közel engedtél, elérhető lettél. A sátán pedig rendre kihasználja, mikor szerelmesek leszünk teremtményeidbe, önmagunkba, lelkünk mély és szép képeibe. Még a legtökéletesebb látomásnál is gyanítható, hogy nem te állsz mögötte, hanem az ördög, vagy ami még rosszabb, saját magunk.

Komoly hiba ragaszkodni bármihez, akár ahhoz is, amit te adtál nagy kegyelmedben! Uram, nem hiszek a látomásokban, nem hiszem, hogy kiválasztasz, és a lelkemen keresztül csodás igékben részesítesz. Nem hiszem, hogy így, fondorlatosan, rejtve működsz. Elénk társz mindent, körénk rakod világodat, és érzékszerveket adtál, hogy művedet felismerhessük. De bölcsességet is adtál, hogy ne teremtett dolgaidban keressünk. Ilyen a lélek is. Az is a műved, az is eszköz és dolog, mely uram, jaj, remélem, nem káromollak, de talán nem örök, és nem a miénk. Hát még eszközeid, az anyag, az élvezet. Azt sem hiszem, hogy szeszélyből intesz minket az élők és élettelenek szeretetétől, hanem puszta praktikumból: mi csak egyfelé vagyunk képesek elköteleződni. Vagy a világod, vagy a te irányodba. Ezért is szégyellem úgy, ami velem megesett.

Tudod uram, hogy lemondtam már mindenről. Nem csak felindulásból, akaratból, elhatározásból, és nem csak megfontoltságból, jaj, bűnös lelkem, talán számításból, hogy a mennyeidbe majd áldozatom emeljen, hanem meglassúdva, nézelődve, csak úgy, ahogyan az őszi levél elválik az ágtól, és a légben himbálódzva a talajra hull. Téged figyellek, de nem szándékkal, még csak nem is a megismerésed vágya hajt, hiszen arra reményem sincs, hanem csak úgy, ahogyan egy hegyoldalon álló fa nézi évszázadig a völgyet. Nem vágyom pénzre, a polgárok életére, asszonyra, házra vagy a többiek elismerésére, de még rád sem. Nézlek, mert semmi mást nincs értelme nézni.

De most nyáron kiderült, hogy a lelkem mélyén még izzik parázs. Meséltem a fakordéról. Egész nyáron azzal dolgoztam, már el sem kérték társaim. Ha valamit szállítani kellett, amihez szükség volt rá, szóltak, és siettem a vidáman nyikorgó kerekű kis alkalmatossággal. Mivel nagy súlyokat hordtam vele, időnként javítani kellett. Ahogyan teltek a napok, egyre féltőbb gonddal szegeltem újra kilazult deszkáit, cseréltem meglazult tengelyét. Aztán egyszer csak bevittem a szobámba éjszakára, és onnantól mindig ott tartottam. Megrémített a gondolat, hogy másnap ébredve valaki másnak a kezében találom. Az asztalom elé, a fali kereszt alá állítottam, és úgy feküdtem, hogy éjjel is lássam. Kicsiny a cellám, ezért ha kinyújtottam a kezem, meg tudtam simogatni.

Két hónapig tartott ez az állapot. Napközben, a munka során kikerültem vele az utak gödreit, nem toltam a kövekre, inkább erőlködve átemeltem felettük. Napközben is bevittem a cellámba, mert már szerény ebédemet sem szerzetestársaimmal költöttem el, hanem inkább egyedül, illetve inkább a kordémmal. Mert már a magaménak éreztem. Étkezés közben beszéltem hozzá, és már este is, lefekvés előtt. Az esti ima helyett inkább meséltem neki az életemről, a gondolataimról, és örültem, hogy figyelmesen hallgat rám. Mit mondjak uram: kicsit megőrültem.

De egyre rosszabb állapotba került a sok munkától. Nem erre tervezték, nem kövekre és nehéz zsákok cipelésére. Kereke imbolygott, lécei eltörtek, nyele megrepedt. Mintha egy szeretett személy leépülését néztem volna végig. Javítgattam, és mikor el akarták venni, hogy egy másik, erős taligát adjanak, ellenálltam. Ekkor már furcsán néztek rám egy ideje. Látták, ahogyan magam mellé állítom a pihenőidők alatt, ahogyan az oldalamnak támasztom, ahogyan beszélek hozzá.

De aztán egyszer eltört. Középen kettéhasadt, és be kellett látnom, hogy menthetetlen. Társaim odajöttek, hogy elvigyék a maradványait, de én felindultan bizonygattam, hogy javítható, hogy még nincs nagy baj, csak bízzák a gondjaimra. Rám hagyták, de egy nap, mikor zsákokat vittem be a kolostor alatti pincébe, feljőve a hűlt helyét találtam. Annyi eszem még volt, hogy nem kezdtem el azonnal keresni, de a következő napokban bejártam a kolostornak és környékének minden zugát őt kutatva. Három nap után találtam meg. Az épület mögött, egy nagyobb, természetes gödörben leltem rá, illetve már csak a maradványaira. Az általam oly gonddal vigyázott deszkái darabokra törve, küllői kifordulva hevertek. Olyan volt, mint egy eltorzult testű halott. Letérdeltem, és imádkoztam, zokogtam, téged hívtalak könyörögve, hátha feltámasztanád, és minden olyan lenne újra, mint régen. Aztán magamhoz tértem, és visszamentem a kolostorba.

Rejtettek az elme és a szív útjai, előttünk, emberek előtt bizonyosan. Hetekig alig mozdultam ki, nem beszéltem senkivel, alig ettem, és ha kérdeztek, betegségre hivatkoztam. Csak azt akartam, hogy hagyjanak békén örökre. Hetekig gyászoltam. Még most is elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, de olyankor mindig hozzád fohászkodom: ments meg, uram. Ments meg a lélek tévedéseitől, ments meg ragaszkodásaimtól, ments meg ostobaságaimtól, és legfőképpen ments meg önmagamtól. Add, hogy megértsem a lélek sötét éjszakájának titkát, segíts, hogy kibírjam, és a sötétből, mint fojtogató, mély vízből felbukkanva hazataláljak.

Azért az utolsó nyári kórók apró virágaiból fontam egy kis csokrot, és amikor senki nem látta, kimentem a gödörhöz, és elhelyeztem hű társam földi maradványain.