Ennek mind öröknek kéne lennie.

Az éttermek illatának az utcán. A friss étel csábítása, az élők zsibongása az esti lágy melegben, parázs fényben úszó ablakú házak alatt. Bent ülök, a menüt nézem, körülöttem emberek, lassan csukom be a szemem, és érzem, a földön vagyok, életben vagyok. Ilyenkor a világ valóban otthon, a szék megtámaszt, az este megölel, a társaim jelen vannak, én pedig időtlen vagyok. Az utcai lámpa fénye az étterembe kúszik, a lábam köré folyik, tekeredik, csillag-tudata lesz és finoman árad az agyamba, a zsigereimbe. A fény felékesít, szemem csókolja, arcom simítja, nyakamon bizsereg. Az asztal lapja sóhajtva lágyul el, és kezem belesüpped.

Az öregek sétálnak, és benéznek az estéből a kacagó fénybe, az asztalainkhoz, az időtlen szerelembe. Nincs koruk, nincsenek terheik, bár eleget éltek, de tudod, barátom, az életet nem lehet megunni. Az étlapot nézik, mert majd jönnek ők is, rendelnek, nevetnek, és nem halnak meg. Finom, lágy érzés, amibe hanyatt beledőlhetsz, megtart, mint egy álomban, bent a fényes terem, csukott szemmel is látható, kint az éjjeli lámpák fényében fürdő sétaút, ami felett a halhatatlanságba átlebegsz. Ennek mind öröknek kéne lennie.

Barátaiddal kirándulsz a hegyekbe, a fű és a virágzó bokor, a fák élő kérge, a Nap felé fordított kéz, a szellő által rezegtetett levelek, a fényarannyal bevont kő, mikor kicsit elmaradtál a többiektől, az ösvény meredek lejtése, a távoli tó tükrének csillogása. Mintha most születnél és halnál, mintha mindig itt lettél volna, mintha sosem mentél volna el. Múlik, de folyamatosan múlik, és ami mindig elmúlik, de mégis látható, az örök.

Kicsi vagy, gyerek vagy, az asztal szélébe kapaszkodsz, és alig ismert emberek vesznek körbe. Mosolyognak, nem tudsz róluk semmit, de ők a családod, jót akarnak és jót tesznek. Isteneid ők, és a rettentő, néha kedves, de néha fenyegető, hatalmas mindenható nem árthat neked, mert ezek az emberek szeretnek. Jönnek-mennek, néha meghalnak, de benned múlhatatlanok. Az ember örökléte, az ember istene, az ember családja.

Egy tó partján állsz, a víz selymes, meleg, törékeny sugár zúzódik apró szilánkokká hullámain. Belesimulsz, belezuhansz, belefolysz, az ég is beleoldódik, és felrobban benned a boldogság. Lassú a mozdulat, elmerülsz, felbukkansz, és megérted az öröklétet. Minden más értelmetlen, minden elmúlóval baj van, mind hazug. Az öröknek van csak értelme.

Eszel, öleled a szeretőd a nyüzsgő étteremben, finom, szorító öleléssel. Kint az éjjel és a nappal fénye egyszerre van jelen, a bogarak zümmögése halk, a tér tágas, a fűszálak, az érintés, az emberek hangja körbevesz, és a földbe zuhansz. Ez csak idő. Ez csak halál. Csak az öröknek van értelme. Látom életem minden mozzanatát, pillanataim mind itt vannak velem, szemlélhetem és átélhetem valamennyit, és igen, látom halálom is. Már megtörtént, ahogyan megtörtént velem a születés, és most itt, valahol, ahol veletek létezem, már gondtalanul nézhetem újra történetem. Minden pillanat az enyém, és minél többet szemlélem őket, annál érdekesebbek, annál érthetőbbek. Csoda a szépség, csoda a fájdalom, csoda a végtelenné lassult idő.

Mindig is otthon voltam, és most, hogy kikeveredtem a zűrzavarból, elhagytam harcot és boldogságot, szerelmet és gondokat, varázzsá lényegült át az élet. Ami voltam, az vagyok, ami leszek, az voltam, ami vagyok, az van. A menny és pokol végig szeretett, mindvégig velem voltak, minden vonzásom, választásom és taszításom a történetemet fonta az örökbe.

Ennek mind öröknek kéne lennie. Ennek csak akkor van értelme, ha örök.