Még néhány szót ejtenünk kell a harmadik szenvről. Az első két szenv is nehezen érthető, illetve könnyen félreérthető. Amint tárgyaltuk, mindkettő többet jelent, mint puszta vágy vagy ellenszenv, inkább alapvető működési módok, a létet meghatározó törvények. Kötnek, automatikus működésre kárhoztatják a lényeket, amennyiben biológiai és mentális kódok kényszerítik ki és határozzák meg a viselkedést, a világra való reagálást. Persze segítenek életben maradni, de miattuk ez az élet, és benne a döntéseink, az érzéseink és a tudatunk nem is a miénk igazán. A harmadik szenv viszont talán még veszélyesebb, mert az első kettő meghaladását teszi lehetetlenné azáltal, hogy megakadályozza a rabság felismerését, a ketrec rácsainak észlelését.

A káprázat tehát nem a tompaság. A tompaság minden élő, pontosabban minden tudat ismérve. Bármilyen fejlett az intellektus, mindig lesz nálunk tisztább tudatú lény, mindig lesz hová fejlődnünk. Tudata minden létezőnek van. Egy földigiliszta is rendelkezik tudattal, bár az homályos, erősen ködös, és hiányzik belőle az énre való reflexió. A giliszta tudatát is érzékei építik fel és táplálják. Az ő világában a föld alatti, neki szabott tér a mindenség. Érzi a föld hűvösségét, nedvességét, a száján beáramló szerves anyagot. Megriad, ha a napfényre kerül, és próbálja visszafúrni magát a talajba. Vágyai ébrednek az étel és a szaporodás iránt, és ellenszenvet, taszítást érez a rá támadó madár irányában. Bár mindez nem tudatos, mert túl homályos benne az ego, mely az észleléseit felismerhetné és megnevezhetné, de ez az ego létezik.

Nem olyan nehéz ebbe beleélnünk magunkat. Kedves Olvasóm: emlékezz vissza magzat korodra, a még édesanyád hasában töltött időszakra. Nem sikerül? Akkor emlékezz vissza, mit éltél át néhány hetes újszülöttként? Még ez sem megy? 3-4 éves korod emlékei? Onnan már feldereng néhány kép. De ezek a képek csak most értelmezhetőek. A későbbi évek során egyre jobban kinyílt éntudat segítségével érted kisgyermekkorod történéseit, mintha utólag színeznél ki egy fekete-fehérben készült fényképet. A tudatunk magzat és újszülött korunkban rendkívül tompa volt, még nem tudtuk azt sem, hogy létezünk. Nagyobb gyerekként hittünk a Télapóban, és a világ, erősen ködös tudatunkon keresztül, még egészen másnak tűnt, mint most. Kamaszként a világ megváltása nem látszott lehetetlennek, és most, utólag, már néha döbbenten, szégyenkezve, néha mulatva gondolunk vissza eszméinkre, elképzeléseinkre. Mintha egy felhő fedte volna értelmünket ezekben a régi időkben. Azokból a lényekből lettünk? Hol volt akkor az a „fényes” öntudat, amit most birtoklunk?

Vajon tudatunk mostani állapota az elérhető legnagyszerűbb? Vagy most is tompa, behatárolt a maga módján. Ha eddig tudott fejlődni, ugyan miért ne tudna továbbra is, valahol, valamikor. Miért ne nézhetnénk vissza később, más életekből ugyanolyan csodálkozással jelenlegi állapotunkra. Létezik-e végső határa a fejlődésnek, a buborék tágításának, és ha nem, ha ez az út végtelen, akkor biztosan ez a követendő út a szabadulás felé?

Fejleszthető-e, egyáltalán, fejlődésnek lehet-e hívni szellemi érésünket, kinyílásunkat? Bizonyos szempontból igen, persze. Az értelmünket, én-tudatunkat lefojtó ködfelhő egyre magasabbra húzódik, így nagyobb teret enged belátni; néhány helyen megritkul, ezért több fényt enged át, de megmarad, sosem oszlik el. A tompaság teljes meghaladása a szamszára lényeinek lehetetlen, a felhő nélküli nyílt, tiszta tudat, a tökéletes teres látás a buddhák szerzeménye. Nem kiváltsága, mert nem kapták, hanem elérték, megszerezték. És nem az istenek tulajdonsága, mert ők saját terük csöndjében, vagy teremtményeik között, világukba zárva szenvedik el a szamszárát. Ez a Megszabadultak, a buddhák ereje.

Csak azt az akadályt haladhatod meg, amit észreveszel. Csak azt haladhatod meg, amit megértesz. A giliszta, egy csecsemő, egy macska, egy fiatalember, egy majom, egy felnőtt csak annyira küzdheti ki magát a szamszárából, amennyire megérti azt. A tompaság az ismert módon, tanulás útján, egy tökéletes és áthághatatlan korlát. Az előzőekből talán kiderül, hogy intellektuális meghaladása reménytelen vállalkozás. A fejlődés örök, de a világ is végtelen. Bármeddig tágítod határaid, bármilyen magasra és távolságba űzöd is a tompaság felhőjét tudatod egén, mindig lesznek előtted távlatok. Más a módszer, más a megoldás: a Buddha útja. A belátás, a felismerés. A küzdelem helyett a tiszta, szent felismerés: Nincs felhő! Nincs ég! Nincs tudat! Nincs én!

Óva intelek attól, hogy azt hidd, elég ezt intellektuálisan belátni, és már el is érted a megvilágosodást!

Az ember a lények között a felnőtt. De még neki is végig kell mennie egy énfejlődési folyamaton, a csecsemőkoron, kamaszkoron át, hogy felnőtt emberként önmagára nézhessen. És felnőttként belátja, hogy mindig lehet több, tisztább tudatú. Az ember képes meglátni a felhőt a feje fölött. Ezért írtam legutóbb, hogy az ember az egyetlen, akinek a tudata elég tiszta ahhoz, hogy a letompultság ne elégítse ki. Intellektusának mértékétől, tudatának tisztaságától, értelmének érettségétől függően látja meg és zavarja önnön felismert tompasága. Mindig annyira, amennyit felismert belőle.

És itt értünk el a káprázathoz. A tompaság nem elégíthet ki egy lényt, aki már felismerte létezését, reflektált arra, tudatában van elkerülhetetlen elmúlásának, és értelmet szeretne adni a születése és halála közötti időszaknak. A halált féli, és énje kétségbeesetten próbálja elhitetni vele, hogy az ő halála nem lehet valóságos, túléli majd, megmenti egy isten, és életében elkövetett tettei örök emléket állítanak neki. Lelke mélyén tudja, hogy élete tragikusan és szánalmasan értelmetlen, és testi-lelki mulandósága tükrében teljesen mindegy, mit cselekszik: minden igyekezete felesleges. Ezt az én nem képes elviselni. Értelmet kell hazudni a világba! Nem lehet beismerni a nyilvánvaló tényt, hogy a szamszárán belüli létezés értelmetlen!

Ha nem indulunk el a buddhaság felé, akkor a káprázat a mentális, sőt a fizikai túlélés feltétele. A káprázat a tompaságunk felhője alatt nekünk kiszabott kisebb-nagyobb tér benépesítése egy saját, valóságosnak tűnő, nem reménytelen, egy értelmes cél felé tartó mesterséges világ megteremtése, ami alapjaiban hazug, és velünk együtt pusztul majd nyomtalanul. Szánandó törekvés egy üres ködvilágban, ahol lelkesen építünk várat a semmiből. Vigaszunk, mesevilágunk, kisded játékaink színtere, amit életnek csúfolunk, de sajnos emiatt a legnagyobb akadályunk is egyben. A káprázatba ragadt ember nem keres tovább. Először nem mer, mert fél attól, amit találhat, aztán már nem is képes, mert elbutul. Játékai lesznek fontosak, rászáradnak a szerepei. Szülő lesz, alkalmazott, vásárló, rab és mások rabtartója egyszerre. A felhő bezárul, fallá alakul, tompasága belátás útján innentől meghaladhatatlan. Már nem sejt túlról semmit, és kicsiny világát a teljességnek érzékeli. Káprázatát törvényre emeli, saját tévedéseiből szabályokat és ítéleteket alkot. Öl és teremt, saját világában isten és áldozat is.

Ebből mi a kiút? A Buddha azt mondta: Tanításom súlyos és nehezen érthető. Csak az szabadul, akinek szemét már csak kevés por fedi.