„Ezért ismerd fel a meghaladó bölcsességet, a nagy szent eszmét, a nagy tudás eszméjét, a felülmúlhatatlan eszmét, a hasonlíthatatlan eszmét, azt, ami véget vet minden szenvedésnek, a bölcsességet, ami valóságos és nem hamis.”

A nagy eszme, a nagy szellemi mantra maga a Dharma. A legnagyobb Tanítás, mert olyan természetes, hogy egyszerűen csak igaz. Nagy, mert semmi sem nagyobb vagy kisebb nála, szellemi, mert túlmutat minden látszaton. Nem akar semmit megfejteni, megváltoztatni, bizonyítani, és nem tart igényt semmire. Szavakkal ki nem fejezhető; nincs eleje, így nincs vége sem, ezért örök. Teljességgel megérthetetlen: ezt be kell látni, hogy megérthessük.

A meghaladó bölcsesség nagy eszméje nem mozog, ezért nem meghaladó; nem mozdulatlan, ezért nem meghaladható. Bárhogyan tanulmányozod, nem tudsz meg semmit, ezért hívjuk nagy tudásnak. Minden megnyilvánult és létre nem jött felülmúlja, ezért felülmúlhatatlan, nincs mihez hasonlítani, ezért mindennel egyezik, így lesz hasonlíthatatlan. Nem szünteti meg a szenvedést, mert nem találsz benne szenvedést. Egyszerre a legostobább és a legbölcsebb, hiszen csak valóság. Nincs igazsága, ezért nem hamis. Csodálatosan és tökéletesen üres, ezért mindent tartalmaz, még sincs benne semmi.

A buddhák rájöttek erre. Tanítanak, hogy végre ne tudj semmit. A bódhiszattva megvalósítja az Ösvényt, de egy buddha nem valósít meg semmit. Ragyog a sötétben, sötétség a ragyogásban. Annyira csodálatos, hogy nem látod, amikor nézed, és csak őt látod, amikor nem nézed. A nagytudású mesterek mellett egy buddha kicsiny és ostoba, mégis a megvalósítottakhoz járulnak a bölcs mesterek elmerülni az üres igazság boldogságában. A szentek növekednek, szaporodnak, nemesednek, fejlődnek, a buddhák viszont annyira ismerik a világot, hogy a világgá válnak.

Az életből halál lesz, ám a fordulópontban, a legmélyebb halálban kinyílik az ajtó a felülmúlhatatlan élet felé. Csak ott, csak a legmélyén, a legsötétebb órában, az „én” tökéletes eltűnésekor, az öntudat reménytelen megszűnésekor lesz látható a buddhák valódi természete; és ez a természet bennünk van, mert ha nem lenne, nem is tudnánk, mi felé törekszünk.

A lény a szenvedés megszűnését pihenésnek érzékeli, a forgó kerék megállásának, megszabadulásnak. A forgó kerék akkor áll meg, amikor megszűnik a születés és a halál. Mikor pihen a kerék, mikor tűnik el a szenvedés? Mikor véget vetünk az öt szeretetnek, és a velük járó szenvedésekhez való ragaszkodásnak. Ez az öt ragaszkodás:

- A nézetek szeretete által okozott szenvedés, ami a nézetek szeretetének nyomorúsága.
- A vágy szeretete által okozott szenvedés, ami a vágy szeretetének nyomorúsága.
- A formák szeretete által okozott szenvedés, ami a formák szeretetének nyomorúsága.
- A forma nélküli szeretete által okozott szenvedés, ami a forma nélküli szeretetének nyomorúsága.
- A tudatlanság szeretete által okozott szenvedés, ami a tudatlanság szeretetének nyomorúsága.

Ez az öt tartomány, az öt tartózkodás. Helyek, ahol lenni akarunk, mert a halál elleni menedékhelyeknek tűnnek. De a halál ellen csak egyetlen biztonságos hely létezik, és az magában a halálban van, a halál legmélyén, a megszűnés, a semmi, az üresség legteljesebb megnyilvánulásában, ahol az „én” maradéka sem található. De az öt tartózkodás nem ilyen, ott hemzsegnek az élet illúziójának délibábjai, ott az üresség csak hiány. A helyek lehetnek poklok, mennyek, vagy csak az élet átmeneti formái, de ott sem az élet, sem a halál nem valóság.

Egy buddha három halált élt át azok teljességében. A testi, lelki és szellemi megnyilvánulás behatárolt szakasz. Minden lény birtokolja mind a hármat, mindnek van saját behatárolt szakasza a térben, időben, létezésben, úgy is mondhatjuk, neve és formája van. Egy arhat születése és halála ezen a szinten megszakad, ez az első halál, de a folyamatok, a karma születése és halála még nem áll meg benne. A bódhiszattva túllép ezen, benne a folyamatok is megszakadnak, és már az ürességbe lép: ez a második halál. Aztán a halál legmélyén, elengedve minden illúziót a kapun átlép, vállalja a legbátrabb tettet, teljesen és örökre meghal, minden remény nélkül. Ez a harmadik, az utolsó halál: buddha lesz.

A buddha nem-ragaszkodása és üressége tökéletes: ez a legmélyebb tanítás. A hibás és hibátlan, a tökéletes és nem-tökéletes fogalma lefoszlik róla, mert megragadhatatlan, felülmúlhatatlan, hasonlíthatatlan a legcsodálatosabb értelemben. Forgassuk az elménkben kitartóan a három fogalmat: megragadás, felülmúlás, hasonlítás, addig, amíg el nem veszítik az értelmüket, és nevessünk fel gondtalanul, felszabadultan. Miféle sötét nyomorúság e három állapot! Milyen csodálatos megmenekülni kötelékeinktől! Mennyire egyértelmű és természetes a valóságos, ami nem hamis!