20. Az első szenv

Tehát a két feltétel gyakorlásával meghaladhatjuk a dukkhát, mert dukkha van bennünk, amint azt a Szent első Nemes Igazsága kimondja. Ez egyfelől szenvedés, kézzel fogható, valódi gyötrelem, mikor az öregséggel, betegséggel, halállal találkozunk, másfelől az élet legalapvetőbb törvénye, minden dolog lényege: kielégületlenség. De honnan került belénk ez a kielégületlenség, ami elszakít az égtől, ami nem engedi látni saját magunk és a dolgok lényegét, ami tudatlanságban tart? Mi okozza a vágyat, miért nem tudjuk azt könnyen elengedni, mi tompítja le tudatunkat annyira, hogy nem is értjük, sokszor nem is keressük a választ?

Az ember, amíg nem szabad, minden érzékével, az egész tudatával állandóan reagál a világra. Amíg rabságban élünk, nem is gondolhatunk a reagálások elhagyására, mert mi is, mint minden élő és élettelen, folyamatosan változó dharmákból állunk, amik át- és átfolynak környezetünkbe, és onnan áramlanak vissza belénk anyagtalanul, időtlenül. Nemhogy zárt rendszerek lennénk, még nyitottak sem, hiszen valójában csak látszat szerint különülünk el környezetünktől. A szabadság eléréséig, a buddhaság állapotának elérkeztéig nem szabadulunk az állandó kapcsolattól még halálunkban sem, és ebből következően a reagálástól sem, ezért addig egyet tehetünk: felismerjük, uralmunk alá vonjuk, és nemessé tesszük reakcióinkat. Nem hagyjuk magunkban szabadon garázdálkodni őket, és nem engedjük tudatunkat ide-oda rángatni a bennünk ébredő szenveknek.

Szenveink a három minőségre való reagálás következményei. Három alapvető szenv, alapvető ok határozza meg az érző lényeket. Ezekből ma az elsőt ismertetem.

A mohóság (lóbha) alapvetően vágyat jelent, de több ennél. Ez a vágy a hamis énképzethez kapcsolódva nem csak élvezni és beteljesedni akar, hanem birtokolni is. Emiatt többféleképpen is szenvedést okoz. Egyfelől a vágyott megszerzése utáni epekedés felemészti, küzdelmekbe, nemtelen cselekedetekbe sodorja a szerencsétlen sóvárgót. Ha nem sikerül elérni vágyai tárgyát, fájdalmat szít fel, a beteljesületlenség kielégületlenséget eredményez, ami maga a dukkha. De az sem hoz megkönnyebbülést, ha a vágyott dolgot, javat, embert, érzelmet megszerezzük, mert a szerzés pillanatában felizzik a rettegés a szerzemény elvesztésétől. Mindenki, aki a miénkre sóvárog, ellenséggé válik, de ellenérzés ébred a tulajdonunkba került vágytárgy iránt is, mert úgy érezzük, ki akar csusszanni kezeink közül. A vágytárgy mulandó természetét követi, legyen az fizikai dolog vagy érzelem, és menne tovább a változásba vagy a nemlétbe, de a szenvedő birtokos szorítja azt. Végül szenvedést okoz még a mohóság hatalomvágya is. Az epekedő lény a beteljesedéssel a vágytárgy feletti hatalmat is akarja. Pozíciót, tulajdonosi rangot akar kettejük kapcsolatában és ezen keresztül a külvilágban is, mert ezzel látja biztosítottnak, hogy szerzeménye örökké az övé marad. A mohóság több mint a vágy. A mohósággal saját létünk örökkévalóságát akarjuk tudat alatt biztosítani, kicselezni a halált: ha javaink örökké a miénk, ha a szeretet nem múlik el, akkor mi sem!

A szomj (tanhá) a függő keletkezés láncolatának része, az újra-létesülés okozója. Következménye a mohóság, és három típusa, arca van: érzéki örömökre való sóvárgás (káma-tanhá), létezésre, létesülésre való sóvárgás (bhava-tanhá) és a nemlétezésre való sóvárgás (vibhava-tanhá). Létezik olyan álláspont, ami szerint a vágy egyedül megjelölhető az összes szenvedés okozójaként, hiszen az újra-létesülés, így a szamszára ezen ok miatt elkerülhetetlen. A megoldás azonban valószínűleg összetettebb, hiszen a vágyak egyik formája a nemlétezésre irányuló vágy, ami kioltani látszik a lét lángját. Ez némi magyarázatot igényel. Kétséges, hogy egy emberi lény valóban vágyhat a teljes és végleges megsemmisülésre. A halálvágy elképzelhető súlyos lelki teher, fájdalmas betegség vagy élettel betelt, idős kor esetén, de mindig, még a legnagyobb nyomorúságban, és a saját személytől való menekülés leghőbb óhajtása esetén is ott pislákol a remény a folytatásra. A folytatásról, a halál utáni létezésről az elképzelések sokfélék, de a történelemben, művészetekben és a hagyományokban sem találni olyan embert, legyen bármekkora szent vagy hérosz, aki ha életét oda is dobta egy eszméért vagy másokért, ne táplált volna szívében vágyat a halál utáni fizikai vagy transzcendens létre. A nemlétezésre irányuló sóvárgás leginkább a jelenlegi létezés elvetését jelenti, nem a végső, megmásíthatatlan elmúlás akarását. A tökéletes és végleges nemlétezés ellentéte a létezésnek és a pillanatnyilag éppen-nemlétezésnek, az átmenetileg nem reflektáló tudatnak. A létezés annyira átszövi a világot, hogy amint valamit meghatározunk soha már nem létezhetőként, abban a pillanatban létezővé emeljük, hiszen megfogalmazzuk, körülírjuk, így megteremtjük. A nemlétezés annyira elképzelhetetlen, hogy csak a létezés ellentéteként beszélhetünk róla, amivel máris létre hívjuk. A vágy meghaladása ezért nehezebb, mint az elsőre egyáltalán felfogható.