Keresztes Szent János írásait felhasználva egy rövid, gondolatébresztő összehasonlítást végzünk két részben a szent és a bódhiszattva hasonlatosságáról. Ebben az első részben általánosan, a másodikban Szent János szövegein keresztül.

Bódhiszattva nem csak a buddhista tanítások követője, a buddhista igazságok megvalósítója lehet. Bódhiszattvának lenni állapot. Így nevezhetünk minden lényt, aki az emberhez fűződő kötelékeit felszámolta, vágyainak tüzét kioltotta, megfeledkezett belső és külső világáról egyaránt. Segítséget nyújt minden érző lénynek pusztán azzal, hogy létezik. Felmutatta a beérkezés lehetőségét, ezért hívhatjuk krisztusnak és buddhának is, mert e két szentség egyformán az elkészültség állapotát mutatja fel. Mindkettő elérhető bárki számára. De az állapotban való betöltekezéshez előbb át kell élni a „lélek sötét éjszakáját”, ahogyan Keresztes Szent János mondja, vagy meg kell valósítani a „bátor sötétbe ugrást”, ahogyan a Buddha tanította.

Nemrég fedeztem fel Keresztes Szent Jánost. Azon kívül, hogy szavai mintha a szívemből szóltak volna, meglepődtem, mert egy érett, megvalósított buddhista mester gondolatait olvastam egy keresztény egyháztanító tollából. A vallásokra szokás mondani, hogy egyformák, ugyanaz a céljuk, csak a megfogalmazásban térnek el. Ez részben igaz. Csak részben, mert a megfogalmazások különbözősége más értelmezéseket és célokat takar. Egy keresztény hisz az örök és halhatatlan lelkében, amit aztán rendre összekever a személyiségével és az énjével. Vágyik a szintén örök, minőségében és természetében is magasabbrendű teremtőjével való egyesülésre, de az egyesülés fogalmával általában nincs tisztában, és szinte soha nem akarja vagy tudja meghozni érte a végső áldozatokat. Hisz továbbá a teremtésben, az idő kezdetében és végében, és abban, hogy a két pont közötti, kimért létezésben kitüntetett szerepet szánt neki istene. Egy buddhista nem fogadja el az „örök és halhatatlan” fogalmát, nem hisz a tovább öröklődő lélekben, de közben mégis reménykedik a reinkarnációban és személye fennmaradásában. Elvileg szabadságra és kötődései teljes felszámolására törekszik, de végső vágya a nirvánához és a buddhák közösségéhez tartozni, tehát a vágyai ellen harcolva egy hatalmas vágyat táplál magában. Nem hisz a teremtésben, az időt örök körforgásnak, szamszárának látja, de a nirvána elérése után mégis valamilyen örök békében tartózkodva képzeli el magát, tehát személyére és a halhatatlan örökkévalóságra is valóságként tekint. Mint minden létezőre, magára is kitüntetett szereplőként gondol. Az előzőek példák a vallások határozottan meglévő különbözőségeire. Ez a vallások dogmatikus szintje. Nézetek, vélemények, hitek és elképzelések, semmi más. Szavak és fogalmak, melyekben a vallások eltérnek, akár gyökeresen is. Ám van a vallásoknak egy másik szintje is, a misztikus réteg. A misztikusok lelke, kövessenek bármely vallást, szülessenek bármely helyen és korban, már valóban ugyanazokra a tevékenységekre inspirálja őket: az „én” levetkőzésére, a vágyak tüzének eloltására, a függések tökéletes feloldására, a teljes önátadásra, nevezzék a bizalom tárgyát istennek vagy ürességnek.

A „bátor sötétbe ugrás”, ha a buddhizmus mondja, vagy a „lélek sötét éjszakája”, ha a kereszténység mondja a legrövidebben így fordítható le: az önátadás tökéletes megvalósítása. A keresztény hitet mond, a buddhista bölcsességet, de ha misztikus, akkor mindkettő ugyanazt teszi: minden személyes ráhatásáról lemond, és maradéktalanul, reményt, befolyást, elvárást teljesen feladva átnyújtja önmagát.

A bódhiszattvák és a szentek legfontosabb jellemzőjeként a mások megváltására irányuló lehetőséget, képességet szokás kiemelni, ám általában elfeledkeznek a műveletről, amivel ezt az állapotot elérték, pedig az állapotból következik a képesség. A buddhista műveletről, a munkáról, az előzményekről már sokat beszéltünk. Ilyen előzmények a dhjánák, amikről alaposan és részletesen írtunk az alábbi bejegyzésekben:

Az elmélyedés szintjei: 221., 222., 224.
A bölcsesség kifejlesztése: 226., 230.
A hét megvilágosodási tényező: 359-361.
A buddhista „bátor sötétbe ugrásról” is már sokat beszéltünk, érdemes felidézni: 3., 32., 49., 304., 329., 338., 396. bejegyzések.

A „bátor sötétbe ugrás” és a „lélek sötét éjszakája” ugyanazt követeli meg, ugyanaz a célja és ugyanazok a képességek szükségesek hozzá. Megköveteli a teljes vágytalanságot, a teremtett, vagy buddhista terminológiával élve az illuzórikus világtól való elfordulást, a valódi értékek vagy a tökéletes létezés felé való odafordulást.

A nirvána a buddhistának sem cél, hanem alapfeltétel. A célt mindkettő a szabadság elérésében látja, de az odavezető utat máshogyan képzeli el: a buddhista a teljes tudati szabadságot a körforgásból való végleges kívül-kerülésben, a krisztus-követő az istennel való tökéletes egyesülés révén szeretné megvalósítani. Látszólag a buddhista szeretne csak szabadságot, míg a keresztény kötöttségét, a földi rabságát az istennek való alávetettségre cserélné, de a keresztény is felszabadulást, a látszatból való kiszabadulást, a valóság istenben való szemlélését óhajtja.

A képességek közül leginkább a bátorságot, a bölcsességet, a hitet és a felkészülésre szánt elegendő időt követeli meg a léleknek az a bizonyos sötét éjszakája. A bátorság gigászi, sőt emberfeletti. Szó szerint emberfeletti, mert az emberit kell megtagadni és elengedni annak minden formájában, tehát az érzékelést, a szemléletet, a nézeteket, a tapasztalatokat, beleértve az életről és a halálról alkotott fogalmainkat is. Végül a lelkünket kell elveszíteni; a „sötét” mindkét esetben a halál átélését jelenti, hogy az új megszülethessen. Mindezt a remény teljes elvesztésével, mert nem látja meg az új fényt az, aki abban reménykedve hal meg a sötétben. Bölcsesség nélkül nem születhet meg a belátása annak, hogy a tapasztalt világ nemcsak szenvedést okoz, nem csak siralomvölgy, nem azért kell elfordulni tőle, mert fájdalmat okoz és gonddal teli, hanem azért, mert nem valós, illuzórikus, látszat. A hit a keresztények esetében alapfeltétel, de a buddhista számára is elengedhetetlen; a buddhista hite a belátás, a meditációs tapasztalat, végülis a megvilágosodás. A fény befogadása, a világosodás a keresztény hit szinonimája is lehetne.  Végül pedig idő szükségeltetik, hogy a cselekedet végrehajtására alkalmas legyen a gyakorló vagy hívő, imával vagy meditációval töltött évek, mert még a hirtelen megvilágosodásnak is alapos előzménye van.

A cél csak látszólag az egyesülés vagy a megvalósítás. A valódi cél a már felépített folyamat véghezvitele, a beteljesítés. A buddhista életút záróakkordja, a folyamatok lezárása, az utolsó cselekedet. Az ugró bátran és remény nélkül átadja magát valaminek, ami felett nincs befolyása. A szabadságot sokan félreértik, és maximális uralomnak, hatalomnak gondolják, ami a buddhista gyümölcs, eredmény teljes félreértése. Az ilyen szabadság az uralom, a nézetek, a kapaszkodás, az alakítás illúziója csupán, míg a valódi szabadság minden függés, így az előbbiektől való függések totális elengedése. Az ugró minden reményt eldob, ami az ismerthez vagy az ismeretlenhez köti, elengedi a tudatát, az élet és halál illúzióját, de még a létezés és a kapaszkodás látszatát is. Megszüntet magában mindent, ami felismerhetné akár a saját tudatát, és üressé válik. Aki a legkisebb reményt, a legkisebb felismerést át szeretné csempészni odaátra, az itt ragad, és azzá válik, az húzza le, azzal pusztul el, amibe kapaszkodott. Mivel mindent a nézetei alakítanak, ezért maga is a nézeteivé válik, és a sorsukban osztozik. A külső szemlélő számára ez őrült bölcsesség. A szabadság másik félreértése szerint az ugró, illetve a sötét éjszakát átélő ember az élvezetek és vágyak terheinek letétele után csodálatos könnyedséget él át, és mintegy gyönyörben szabadul. A valóságban az éjszaka nem véletlenül sötét; a vágyak, érzetek és tapasztalatok nem a függelékeink, melyek teherként lógnak eredendően szabad lelkünkön, nehézségek, melyek szenvedést okoznak, hanem mindezek mi magunk vagyunk. Ez az ember: a vágyai, érzetei és tapasztalatai. Önmagunkat kell letenni.

A függőség körének tanításában (395. bejegyzés) nem a szabad ember beszennyeződését tárta fel a Buddha, hanem az ember keletkezését, a függőség következményeként való kialakulását. A vágyak, érzetek, nézetek és tapasztalatok elhagyásával, a függőségek feloldásával nem ezektől, hanem önmagunktól válunk el. A bátor sötétbe ugrás, a sötét éjszaka azért ennyire sötét, mert nem a lélek, a tudat sarát hagyjuk el, hanem magát a lelket, önmagunkat; a függőség nem a terhünk: mi magunk vagyunk a függőség.  A sötétségbe lépéskor, e felfoghatatlan bátor tett végrehajtásakor óhatatlanul az ismeretlenbe ugrunk, hiszen az emberen túliról ember nem rendelkezhet ismerettel. A sötét, a végtelenség azért annyira magányos, mert még az isten sem tartózkodik benne. A remény tökéletes hiányakor annyira egyedül maradunk, amiről most fogalmunk sem lehet. Majd a magány a végtelenbe fokozódik, mikor még önmagunkat is elengedjük, elveszítjük még a lelkünket is. Ettől csak a legbátrabbak nem riadnak vissza.

Krisztusnak is át kellett élnie mindezt a kereszten, mikor megkérdezte: Uram, miért hagytál el engem? Ha nem éli át a sötét, istentelen, üres, tudat-nélküli állapotot, ha nem éli át, ami az ember sorsa, nem történik meg a megváltás.

Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni?
(Shakespeare: Hamlet)