A beszéd fegyver vagy áldás, ellentéteket simíthat el, de háborúkat is provokálhat, kapcsolatokat létesíthet, de manipulálhat is. A helyes beszéden, ahogyan a Magasztos is tette, általánosságban az emberi kommunikációt értjük, annak minden formáját.

A beszéd önkifejezésünk legerősebb eszköze, tehát a megvilágosodás előtti állapotban az énnel van kapcsolatban, ezért rá is igaz, hogy alkalmas a visszahatás elvén keresztül a jó irányba befolyásolni a tudatot, amit közvetlenül szinte lehetetlen lenne megtisztítani. Nem mondható meg általánosságban, hogy mikor árt, vagy mikor használ, és sokszor a beszélő szándékával ellentétes hatást is elérhet, mert legalább annyira függenek következményei a befogadó állapotától, mint a beszélőétől.

A beszéd a három kapu egyike: test, tudat (lélek), beszéd (szellem). A beszéd a szellem, mert ez az "én" önkifejezése, az identitás, a szemlélet, az intelligencia, így a gondolkodás és az érzelem együttes megnyilvánulása. Ezen a három csatornán át érintkezünk a külvilággal és a belvilággal, és ezt a három kaput zárjuk be a meditáció során, hogy magunkra figyelhessünk. A beszéd az öntudatunk kifejezése és a világgal való érintkezése, de mint szellem, maga az öntudat (ennek kifejtése külön bejegyzést érdemel). A beszéd tehát több mint nyelvi vagy nyelven túli önkifejezés.

A kommunikáció négy módjától kell tartózkodnia az Ösvényen haladónak:

1. Tartózkodás a hazug beszédtől

A gyakorló, a nemes Ösvényt kereső a valóságot indult látni, úgy, ahogyan az van, de ha hazug, akkor lealjasítja önmagán kívül a nemes célt és a valóságot is. Kizárja a helyes látást és a felébredést; a hazug káprázattól szeretne megszabadulni, de csak ront a helyzetén. Objektív igazság persze nincs, de a helyzettől függő igazság megvallására a Tanítás követőjének törekednie kell. Főleg arra az igazságra, ami nem okoz több szenvedést, a hamisság ködét eloszlatja, így segíti a lényeket, hogy elérjék a boldogabb életet. A hazugság kerülése nem a kényszeres, társadalmi, jogi, főleg nem a törzsi, nemzeti igazság keresését és hirdetését jelenti, tehát nem a saját igazságunk bizonygatását, hanem egy általános, a dukkha nyomását csökkentő igazság felmutatását. Arról lehet megismerni az igazságot, hogy sem nekünk, sem másnak nem árt, és nem mások kárára juttat előnyhöz, hanem másokkal együtt, egyébként az igazság csak újabb hazugság, csak az igézet fokozódása.

A hazug beszédtől való tartózkodás tehát azt is jelenti, hogy mindig igazat mondunk. Mivel objektív igazság nincs, ezért legjobb tudásunk, az igazság számunkra elérhető legmélyebb ismerete szerint kell beszélnünk. Az igazat szóló nem csapja be az embereket, megbízható, nem csal. A csaló beszédnek a káros szenvek a gyökerei: a mohóság, a gyűlölet vagy a káprázat. A mohóság inspirálta beszédnek az anyagi vagy egyéb haszon megszerzése, a gyűlölet alapú beszédnek a másoknak való károkozás, a káprázat eredetű beszédnek az üres szórakoztatás, tréfa vagy értelmetlen hazudozás az oka. Utóbbi miatt nem helyeselte a megvilágosodásra törekvő emberek számára a Buddha a színházi játékokat, a zenét és a táncot.

A hazugság rombolja a közösségeket, az emberek közötti kohéziót, eltünteti a bizalmat, és a szamszára tönkretételén keresztül ellehetetleníti a nyugodt gyakorlást. Elburjánzik a létezőkben, és megrontja őket. Az igazság ellenben békét és nyugalmat hoz (bármilyen nehéz és fájdalmas is néha szembesülni vele), persze csak akkor, ha az azt hallgató emberek felnőnek a valóság befogadásához és elviseléséhez. A hazugság légkörében ez a felnőtté érés sosem következhet be.

Aki hazudik, nem képes a megvilágosodásra, eltorzul, és ha a hazugságra való hajlama megmarad, akkor sosem láthatja meg az igazságot, és még az addig elért szellemi eredményeit is elveszíti. A megvilágosodásra törekvő számtalan erkölcsi szabályt megszeghet, de az igazmondásét nem, mert az igazság melletti elköteleződés nélkül képtelenség elérni az igazságot, és lehetetlen úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Ez ennyire egyértelmű.

2. Tartózkodás a viszályt keltő beszédtől

A viszály szításánál semmi sem rombolja jobban egy közösség szövetét. A fő probléma, hogy biztosan a három káros szenv valamelyikéből fakad, az „én” legsötétebb mélyéből, ezért a szívében ellenségeskedést őrző ember nem csak elérni, de belátni is képtelen az éntelenség tanának (anattá) bölcsességét. Úgy torlaszolja el maga előtt a szellemi utat, mintha egy hegyet görgetne rá. A megtámadott embert vagy közösséget védekezésre kényszeríti, tehát arra, hogy ők is az énjük káros hajlamaival foglakozzanak, és akár veszélyes, nemtelen, erőszakos módon lépjenek fel. Ahol fellép a viszály, ott nagyon nehéz békét teremteni, és hosszú időre elvész a lehetőség a termékeny gyakorlásra. Az indíték mindig mocskos, kegyetlen, vagy éppen tudatlanságból fakad, ezért a viszályból az erkölcs elmenekül.

Az ilyen beszéd szándékos, ami a rossz karmát tovább súlyosbítja. Sokszor hazug is, ezért a két legsúlyosabb erkölcsi vétséget egyben lehetséges általa elkövetni. Ártó ereje nagy, főleg a kevésbé fejlett jellemekben pusztít, jóvátenni pedig nagyon nehéz, ha éppen nem lehetetlen. A bölcsnek nem árt, sőt, ő jóra is fordíthatja erejét, de a hétköznapi közösségeket szétzilálhatja. Ellentéte az összhangot teremtő beszéd, mely lehet békés, a másikat figyelembe vevő vita is. Bizalmat, harmóniát teremt, és így lehetőséget a fejlődésre.

3. Tartózkodás a durva beszédtől

A durva beszédet haraggal ejtik ki, fájdalmat akarnak okozni vele. Három formája van: a goromba beszéd (mások szidalmazása), a sértegetés (mások megbántása) és a szarkazmus (gúnyos dicséret, ami igazából sértés). Fő oka az ellenszenv, tehát ez is az „én” sötét bugyraiból tör fel, tévedés-alapú, aljas, kicsinyes, ezért végül a beszélőt teszi szánalmassá. Természetesen nem feltétlenül a beszélő jelleméről szól, hanem csak aktuális állapotáról, és még a fejlett gyakorló is elbotolhat, ha egy pillanatra elhomályosul helyes szemlélete.

Általában nem előre megfontolt szándék áll a hátterében, ezért karmikus következménye kevésbé súlyos, mint az előző kettőnek. Ellenszere a türelem és az önmagunkra irányított éber figyelem, valamint a mások felé tanúsított őszinte megértési szándék. A Buddha úgy tanította, hogy ha rablók és gyilkosok fűrészelik is éppen le eleven tagjainkat, akkor sem szabad haragot éreznünk irántuk, mert a gyakorló minden körülmények között a karmikus megnyilvánulás dharmikussá tételén dolgozik.

4. Tartózkodás a haszontalan fecsegéstől

A fecsegés elveszi az értékes időt, oldja és látszólag gyengébben, de mégis csak bomlasztja a közösséget. Súlytalanná teszi az értékeket, elmossa a különbséget üdvös és káros között, de legfőbb ártalma, hogy felkorbácsolja a szenveket, táplálja és kényezteti az „ént”. Kényelmessé és élveteggé tesz, elvonja a figyelem fókuszát a hasznosról, elkábít, elpuhít és ostobává zülleszt. Mintha kizárólag mézbe mártott cukorral táplálkoznánk, csak ez a lelket teszi hájassá, gyengévé és tohonyává.

A Buddha szerint a gyakorló, ha lehet, csak a Dharmával kapcsolatban szólaljon meg, a többi beszédet korlátozza a legszükségesebbre, így nemesítve gondolkodását is. A fecsegés táplálja a folyton ugrándozó, nyughatatlan majomtudatot, ezért veszélyesebb, mint gondolnánk, ugyanis a majomtudat tartja fenn állandó magamutogatásával, fontoskodásával az „én” téves képzetét. A fecsegés elszennyezi a hajlamokat, és elveszi a helyes késztetés erejét. A folyton haszontalan beszédbe elegyedő ember érzékei eltömődnek, értékítélete eltompul, és a fecsegés egyre gyorsuló áradatában már nem hallja meg az igazságot a zajtól. Ellentéte a csendes elmélyedés, a tudatos gondolkodás és beszéd, valamint a nyugodt szemlélődés.

Röviden áttekintettük a helyes beszédet, ami az Ösvény harmadik tagja.