Köszöntelek, Uram. Remélem, te jól vagy, és elégedetten szemléled világodat és minket, teremtményeidet. Sok esőt és szürke-fekete eget küldtél fölénk, mely már hetek óra uralja időnket és lelkünket. Társaimmal nem tudunk kibújni szerzetesi bőrünkből, és mindenben jeleidet látjuk, rejtett útmutatásaidat. Ezért fordulhatott elő, hogy a többi, az élet elől itt, a világ tetején bujkáló remetével együtt, egymástól függetlenül arra jutottunk magunkban, hogy a mi, pont a mi bűneinkre mutatsz rá. Magam is azon elmélkedtem széljárta, rideg cellámban, hogy mit véthettem ellened, amiért nem oldod fel eged és kedélyem nyomasztó borúját. Ezen gondolkodtam csendes, délutáni imámban, majd az ablakban állva tűnődtem a sorsom és a létezés egybefonódásán, mikor, talán hogy megszégyeníts gőgöm miatt, fény derengett fel az elmémben: nem, ez nem miattam történik. Nem vagyok több a párkányomon pihenő légynél.

Körülvesz a változás. Anyag porlik vagy összeáll, a kicsinyek és a nagyok egymásba ömlenek, akár csak az élők. Ez a változás bizony az elszenvedőnek, a törvényed súlya alá került változónak a halált jelenti. Magunkban vagyunk mind, belülről nézünk kifelé csodálatos világodra, és hiába csak abba a kútba zuhanunk, ahová minden más is tart, csak küzd az összes érző lény az elmúlás ellen. És amíg az ablakban ezen merengtem, rájöttem, hogy halálból állok. Nem csak azért, mert történetem vége elkerülhetetlenül megíródott születésemkor, hanem és legfőképpen azért, mert számolatlan anyag és élő áldozatából áll össze a testem és a lelkem. Hány, de hány élő adta életét azért, hogy testük táplálékul szolgáljon nekem, hogy napról-napra tovább maradhassak a kezed által gyúrt földön! Állatok seregeinek húsát vettem magamhoz, abból növekedtem, azok adtak erőt, hogy gyermekként játszhassak, majd tanulhassak. Minden új gondolatom azért ébredhetett fel, mert haláluk árán megváltották létezésemet; naponta kiváltottak a halál karmából. De nem csak az állatok, hiszen velük már egy ideje nem élek, hogy csökkentsem a miattam való szenvedést, de a növények szintúgy tömegével pusztulnak értem még most is, mint egész életemben. És ott vannak még a láthatatlan parányok, a vizemben, a bőrömön, beleim sötét üregeiben. Most, amíg írok, minden lélegzetvételem millió apró lényt szív be és öl meg.

De gondolatokat és időt is zabáltam. Tanítóim is sokan voltak, kik idejüket, egyetlen életük vissza nem térő perceit áldozták nevelésemre, csírázó értelmem szavakkal, eszmékkel való locsolgatására. Szüleim élete legszebb éveikben a nekem felajánlott áldozat volt. De a szent vagy tudós könyvek alkotói is egyetlen életük legszebb kincseit terítették elmém elé, mintha megérdemelném.

Ezeket mind felemésztettem, és miként az élők, kiket elfogyasztottam, úgy az élettelenek is meghaltak értem és bennem, átalakultak zárt énemben. Gyomorban, vérben, elmében vagy lélekben, mindegy, mert ami táplált, annak meg kellett halnia, meg kellett semmisülnie, hogy átalakíthassam, magammá, saját húsommá, saját énemmé, önmagammá formálhassam. Annyi idő, energia, eszme, hús és test halála kellett, hogy élhessek, formálódhassak, és lassan elmúlhassak, hogy belefájdul a fejem és elfacsarodik a szívem, ha belegondolok az értem benyújtott áldozatba. Annyi vagyok, amennyit rám áldoztatok; annyi vagyok, csak annyi, amennyi élő vagy élettelen létező meghalt értem. Nem bírállak Uram, kifürkészhetetlen, szent döntésed, de nekünk tragédiánk, hogy csak akkor tudunk magunkon kívül teremteni, ha az átadott életbe mi belehalunk.

Nem is vagyunk valójában. A sok élő a halálát a világnak és neked nyújtja be áldozatként, és közben az áramlásban áll. Átfolyik rajtunk a létezés, átfolyunk egymáson is, mindenen, amivel érintkezünk, és eltűnünk a folyamatos változásokban. Nem tudunk életet adni, változatlant, megőrzöttet, ezért talán nem is éltünk soha. Talán csak benned voltunk mindig is, és álom az egész, melyben kerengünk a fény felé fordulva. Hiszen egyetlen pillanatom nem volt még, melyben magamra ismertem volna. Sosem voltam, csak annyira, amennyire éppen valaki a halálával erőt adott, és amennyire én is belehaltam egy rólam leváló változásba.

De mégis gyönyörű, sőt, talán ezért olyan szép. Annyira létezem, amennyire kapcsolódom, érzem már, Uram. A magányban nem látok, nem hallok és nem érzek, csak akkor dereng fel a fény és ismerek önmagamra, amikor más halála belém olvad, vagy amikor én múlok egy másikba. Talán sosem éltem, csak táncodat figyelve csodáltalak, talán nem kellett meghalnia miattam senkinek és semminek. Remélem sokszor, hogy csak látszat volt ez a véres, harcos, szenvedő létezés, melyben minden boldogság létrehozza az árnyoldalát, és minden élethez halál tartozik. Nem biztos, hogy fel akarok ébredni. De mégis, adj erőt, hogy megérthessem, hogyan lehet ennyire csodálatos a világod, melyben minden gyarapodásért elmúlással fizetünk.

Nem félek. Alattam tűz, felettem a jeges űr, és egy vékony fonálra vagyok kifüggesztve a két gyilkos birodalom között, egy szűk helyen, két pokol között a mennyekben. A halál közelségének a tudata, a kikerülhetetlen megsemmisülés ébreszt rá arra a mély, a lelkünkkel azonos matériából vétetett szépségre, ami megadja mindennek az értékét. A mulandóság folyamatos áramlása testünkön és lelkünkön keresztül az a gyönyör, ami minden tapasztalatnak és kapcsolódásnak értéket ad. Az élőknek és a jelenségeknek éppen a mulandóságuk miatt lehet nevük, mert az örök létezőket nem kellene elnevezni. A megjelenteknek az összetettségük miatt van egyediségük, ezért van életük, és esetlegességük miatt értékesek, mert megismételhetetlenek, többé elő nem fordulók.

Egy keleti verset mormolok mostanában magamban, így hallottam:

halála közelg
de erről nem regél
a kabóca zenéje

Jó éjt, Uram. Te is meghaltál már értem számtalanszor, és megteszed újra és újra, amíg itt vagyok. Nem hiszem, hogy azért helyeztél a létezésembe, hogy majd aztán megőrizz. Köszönöm, hogy egy ekkora kalandban lehetett részem; köszönöm, hogy egy ekkora úr vendége voltam.