Folytassuk tovább az utunkat, haladjunk tovább az ösvényen, és közeledjünk a nyugalom birodalmához, a teljes békéhez, a tökéletes egyhegyűség ésszel és érzékekkel felfoghatatlan ellazultságához. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy „mámorához”, „boldogságához”, vagy „csodájához”. Az elragadtatás, az öröm, a boldogság, de még a nyugalom iránti vágy, az elért eredmények miatti megelégedettség is veszélyes ezen az úton. Még nagyobb baj, ha a meditáció és annak eredményei, ami jelen esetben az egyhegyűség, vagy a samatha állapotával kapcsolatban bármilyen, akár derűs, pozitív elvárásaink vannak. Az elvárás köt, szétszakítja a dolgokat eredményre és eredménytelenségre, fontosra és érdektelenre, ezért az elért cél csak siker lesz, de nem gyümölcs. Az pedig még nagyobb probléma, hogyha a samatha vagy vipassaná állapotára „transz”-ként, „révület”-ként gondolunk, ha égi vagy szellemi hatalmakkal akarunk egyesülni, titkokba belelátni, vagy még rosszabb, szellemi képességeket akarunk szerezni. Ezek mind csak az „én” céljai, csapdái és érdekei, ezért kerülendők. Fontos, hogy az elért állapotokat, gyümölcsöket annak lássuk, amik, tehát állapotoknak, melyek az Ösvény részei, és a velük járó érzelmek, érzetek, képességek, megértések csak mellékes következmények, és a célunk szempontjából érdektelenek.

Tehát elértük a teljes elmélyedés kapuját. A hasonmás jel figyelmünk előtt áll, az akadályok, legalábbis egyelőre, elhárultak, a bizonytalankodás eltűnt, az összpontosítás tökéletes. Csend, nyugalom, teljes ellazultság vesz körül, a dolgok és jelenségek nem állnak utunkba. Figyelmünk töretlen: haladhatunk tovább.

A teljes elmélyülést nyolc szakaszra lehet bontani, amelyek mindegyikét egyre nagyobb mélység, tisztaság és kifinomultság jellemez. Az első négy külön csoport, őket hívjuk „dzshánáknak”. A dzshána tulajdonképpen meditációt jelent, de lefordíthatatlan, mint a dukkha. A második négyes csoport az „anyagtalan állapotok”. A megvalósításuk egymásra következik, nem lehetséges átugrani egyiket sem. A Buddha a helyes elmélyedést a dzshánákkal azonosította. Lássuk őket:

1. Első dzshána: „Mi a helyes elmélyedés, szerzetesek? Ím a szerzetes elkülönülve az érzéki élvezetektől, elkülönülve a káros állapotoktól belép az első dzshánába és ott időzik, amely állapotot a tudat kezdeti odafordulása és tartós ráirányulása kísér, és tele van az elkülönülésből fakadó elragadtatással és boldogsággal.”

Az első dzshánában az öt elmélyedési tényező eredeti csoportja van jelen: a kezdeti odafordulás, a tartós ráirányulás, az elragadtatás, a boldogság és az egyhegyűség. Ezt az állapotot, mint elért eredményt célszerű birtokba venni, használni és élvezni. Ezáltal alaposan átlátjuk, így nem tulajdonítjuk saját teljesítményünknek, továbbá alaposan megismerjük, így megalapozzuk a következő szinteket. Addig kell újra és újra belépni az első dzshánába a szokásos meditációs ülések során, amíg nehézség nélkül, könnyedén el tudjuk érni, és vissza tudjuk idézni. A gyakorló aztán felismeri, hogy az első dzshána a hétköznapi tudatállapotnál jóval magasabb szintű, üdvözültebb állapot, de mégis tele van érzéki élményekkel, és közel áll az érzéki tudatossághoz, és nem áll elég távol az akadályoktól. Két tényező, a kezdeti és a tartós odafordulás pedig kifejezetten erőt és akaratot igénylő, olykor durvának tűnő tevékenység, nem olyan kifinomult, mint a többi, ezért a gyakorló nekiáll kiküszöbölni ezeket. Mikor ez sikerül, és már könnyen belép az első dzshánába nélkülük is, akkor mehet tovább a következő szintre.

2. Második dzshána: „Majd a tudat kezdeti odafordulásának és tartós ráirányulásának csillapodásával, a belső bizalom és szellemi egyesítettség kialakulásával belép a második dzshánába és ott időzik, amely állapot mentes a kezdeti odafordulástól és tartós ráirányulástól, ám telve van az elmélyedésből születő elragadtatással és boldogsággal.”

Itt már csak három elmélyedési tényező maradt: az elragadtatás, a boldogság és az egyhegyűség. A tényezők mellett, a gyakorlás eredményeképpen megjelenik a tudatot elöntő bizalom, egy bizonyosság, hogy a tudat még egységesebb, még átfogóbb. A belső rendezettség mellett a tudat környezete, és a többi tudattal, a létezéssel való viszony is rendeződik, sok gond és bonyodalom elsimul, az észlelés elnyugszik. Az egyhegyűség fokozódása, és az abból eredő boldogság mellett azonban még marad némi izgatottság, egy öröm és elragadtatottság, egy élvezet, ami, mint minden énhez köthető érzelem, még a kizökkenés lehetőségével jár. Az elragadtatottság könnyen izgatottságba, elvárásokba, ezért csalódásba fordulhat át, ezért a gyakorló, egy idő után, miután a második dzshánát is belakta, ezt az állapotot is durvának találja. Tovább gyakorol, és amikor elragadtatottsága elhalványul, tovább lép.

3. Harmadik dzshána: „Az elragadtatás elhalványulásával felülemelkedett egykedvűségben időzik éberen és tiszta tudatossággal, és megtapasztalja magában az üdvözült boldogságot, amelyről a nemesek így beszélnek: „Boldog az, aki felülemelkedett egykedvűségben és éberségben él” – így lép be a harmadik dzshánába és időzik ott.”

Ezen a helyen már csak két tényező, a boldogság és az egyhegyűség van jelen. A tényezők mellett, a gyakorlás eredményeképpen megjelenik az éberség, a tiszta tudatosság és a felülemelkedett egykedvűség. A gyakorló időzik itt, újra és újra belép meditációs ülései alkalmával, és mesterévé válik a harmadik dzshánának. Mikor ez megtörténik, észreveszi, hogy a boldogság még mindig nem semleges érzés, mert könnyen átcsaphat kellemes vagy fájdalmas minőségbe, ezért durva állapot, ráadásul könnyen céllá vagy késztetéssé válhat, és az „én” csapdájába csalhatja vissza. Törekedni kezd, hogy a harmadik dzshána magasztos boldogságát is meghaladja, ezért gyakorol, és tovább halad az ösvényen.

4. Negyedik dzshána: „Az élvezet és a fájdalom elhagyásával, s az öröm és bánat ezt megelőző eltűnésével belép a negyedik dzshánába és ott időzik, amely állapotot a felülemelkedett egykedvűségnek köszönhetően a tiszta éberség, valamint az öröm- és fájdalommentesség jellemez. Ez a helyes elmélyedés, szerzetesek.”

A végső dzshána állapotot már csak az egyhegyűség jellemzi. A felmerülő érzések és gondolatok már semlegesek, bármilyen késztetésből, vágyódást keltő vagy taszítást okozó forrásból is erednek. A gyakorlót nem zökkenti ki semmi, minden érzés és gondolat, mely tudatában felmerül, ítélettől és önértéktől mentes, puszta, csupasz, és önmaga valóságát mutatja. Semmi nem zökkentheti ki, egyhegyűsége tökéletes.

A négy dzshánán túl található a négy anyagtalan állapot. Ezeken a további elmélyedési szinteken a meditáló a dzshánákban olykor még fennmaradó vizualizált képeket, észleléseket is meghaladja. Már nem a mentális tényezőket finomítja tovább, mint a dzshánák, hanem a tárgyakat, úgy, hogy a durvább tárgyakat egyre finomabbakkal váltja fel. A négy megvalósítást a hozzájuk tartozó tárgyakról nevezték el. Más források ezeket is dzshánáknak nevezik: a négy előzőt „forma dzshánának”, a négy ezután következőt „forma nélküli dzshánának”. A négy forma nélküli szint olyan finom és távoli elmélyedési szinteket képvisel, hogy szavakkal nem lehet kifejezni őket. Ám még ezekből a magasztos állapotokból, még az utolsó, meghaladhatatlan elmélyedésből is hiányzik a belátás bölcsessége, a vipassaná, így nem elégségesek a szabadulás eléréséhez.

A négy anyagtalan állapot így következik egymás után:

1. A végtelen tér érzékelési alapja: A tér itt végtelen, bár létezik, de már üres. Nincsenek dolgok, nincsenek jelenségek, ezért nincsen „én”, mivel már nincs semmi, amivel szemben létezne, amitől elkülönülhetne. Még nem az „én” szűnt meg, még messze az ellobbanás, de a gyakorló már nem érzékeli az „ént”, mert megszüntette az alapjait, a dolgokat és azok végességét, mindent, amihez viszonyítani lehetne. A tér, így minden dolog végtelen, mert határtalan.
2. A végtelen tudat érzékelési alapja: A tér és az idő is megszűnik a végtelenség és végesség illúziójával együtt. A gyakorlónak nem marad kapcsolata a dolgokkal, és bár megmarad a tudatossága, de többé semmi nem tudatosul benne, mert már nincs jelen, akiben ez megtörténhetne. A tudat végtelen, mert nem véges.
3. Az üresség érzékelési alapja: Eltűnik, a tér és az idő után, a tudat képzete is. Megszűnik mindennek a különállósága. Mivel nincs tudat, nincs tudatosság sem. A beálló állapot mégsem a semmivel azonos, és az üresség nem űr, hanem a tökéletesség.
4. A sem-észlelés, sem-nem-észlelés érzékelési alapja: Ez a szellemi elmélyedés tetőpontja, ez a tudat egységesítésnek abszolút, legmagasabb lehetséges foka. Nincs többé észlelés, mert nincs észlelő, és nincs észlelet. Eltűnik még az üresség fogalma is, és vele együtt feloldódik a semmi és a tökéletesség észlelése is. Az észlelés megszűnik, majd megszűnik a létezés és a megszűnés fogalma is.

Ez az út nem könnyű, de aki a vipassaná állapotát, a tiszta belátást el akarja érni, annak végig kell mennie előtte az elmélyedés útján. Legközelebb nagyon röviden ismertetünk egy másik lehetséges elmélyülési módszert, ami nem kevésbé nehéz és időigényes, de talán jobban alkalmazható a ma embere számára.