A cselekedetek nem állandóak,
Születésük és pusztulásuk törvényszerű,
Létrejöttük és pusztulásuk megszűntével,
Elnyugvásuk lesz a boldogság.

(Buddha szavai, melyeket végső távozásakor Anuruddha szerzetes jegyzett fel.)

Nem a létezés elnyugvása a boldogság, nem a Vanság megszűnése a nyugalom, nem a meglét pusztulása a nirvána, hanem a létrejövés és a pusztulás állandó, minden pillanatban jelenlévő, folyamatos körforgásának megszűnte a boldogság. Ugyanis nincs létezés, csak a létrejövés és a pusztulás örök és állandó jelenléte létezik. Minden pillanatnak sajátja, hogy egyszerre és ugyanakkor létrejön és elpusztul, és e folyamatos, áramló forgás tűnik, legalább pillanatokra, meglétnek. Mikor a születések kínzó világra-látása, felüvöltő eszmélése, a megszülető véres-mocskos felriadása, és a pusztulások rettenete, a borzasztó sötétségbe hullás, az addig magát-bíró eltűnő öntudata miatti iszonyata egyszer megszakad, és már nem adja át az egyik rab-pillanat kényszerét a következőnek, akkor következik be az elnyugvás. A születés és a pusztulás között nincsen semmi, tehát csak a folyamat minden pontjában létrejövő megjelenés és eltűnés illúzióján kell átlátni, hogy a rabság kötelékei eloldódjanak.

Mert azt mondja a Tanítás, hogy a változás pecsétje van az összetetteken (szamszkrita). De a pontnyi, az oszthatatlan is összetett, mert nem csak egyetlen attribútuma van. Minden megjelent egyben összetett, és aki a szabadságot az összetettek darabolásában, a végtelen egyszerűvé redukálásban, a tovább nem aprózhatóságban keresi, az a végtelenbe indult el végső határt keresni. Hiába bontja szét a halmazokat elemeire, majd az elemeket alkotórészeikre, majd az alkotórészeket pontjaikra, majd bújik bele a pontokba megkeresni a valóság határát, mert a megjelent, összetett létezőnek állandó valósága nincs, csak változása, folyamatos létrejötte és pusztulása.

A Buddha a kettősséget és a kettősség rabságát tanítja, hogy a gyarló ember értelmét felnyissa. Ám az úton előrehaladt gyakorló előtt felfedi, hogy nincs semminek kettős természete, mert ha lenne, a két oldal között határ teremne, a határnak külön birodalma születne, a birodalomnak nézetei, a nézeteknek követői, a követőknek felekezetei, a felekezeteknek árulói, az árulóknak új területei, közöttük újra határok húzódnának, és sohasem állna meg az aprózódás. Természetesen lehetne így, miért ne lehetne végtelen a csökkenés vagy a növekedés, hiszen nincsen végső határ sem lefelé, sem felfelé. A jelenségek világa így működik, a nézetek burjánzanak, kiterjednek (papancsa) a tíz irány felé. Az előrehaladt gyakorló ekkor keresni kezdi az egyet, az egységest, a teljest és meghaladhatatlant, ám ahogyan még tovább halad az úton, rájön, hogy ahogyan nincs kettősség, úgy nincs egység sem, mert ahol meghatározottság van, ott az egyből idővel kettő lesz, majd burjánzik, szaporodik, és sok, majd végtelen darabra esik szét. Ezért a belső buddha-természet nem kettős, de nem is egy és oszthatatlan. Az okos érti, hogy a kettős nézet elkerülhetetlenül sokasodni fog, de a bölcs azt is érti, hogy az egységes nézet a Buddha Tanításában nem különbözik a megosztott nézettől; száma van, tulajdonságai vannak, fogalmakat alkothatunk róla, körbejárhatjuk, csodálhatjuk, beleragadhatunk, és ugyanúgy rabul ejt, mint a végtelen lehetőségek színpompás univerzuma. Csak azt találhatjuk meg, amit keresünk; mámoros, színes, világi rabságot az egyik, csendes, elmélyült isteni rabságot a másik. De mi a fogságból kivezető utat keressük.

A közös és oszthatatlan az igazságokban rejtezik. A lények különböznek, magukba záródtak menthetetlenül, ezért nehéz egymást elfogadnunk. Türelmünk és jóindulatunk egymás felé döntést és állandó kontrollt igényel, továbbá igényel még értelmi és érzelmi képességeket. Nem várható el mindig, mindenkitől, hogy nemesen cselekedjen. A szamszára, amíg fel nem nyitja szemeink előtt igaz valóságát, a kettősségek otthona. A felszínen összetett lények vonszolják a nézeteikből és a tapasztalataikból összetákolt személyiségük nyűgjét, és nem is sejtik, hogy éppen ez okozza szenvedéseiket, majd ez okozza pusztulásukat, hiszen az összetetteken rajta van a változás pecsétje, és a felszínen a változást elmúlásnak érzékeljük. Ám van bennünk egy közös alap, ami összeköt minket: az összetett lények mind a Nemes Igazságok törvénye alapján épülnek fel vágyból, ragaszkodásból, ezért jussuk a kizökkentség (dukkha). Az állandótlanság örvényei alatt, a mélyben más erők hatnak. Nem egységet teremtenek, mert abból sokaság válna, csak szabadok, nem foglyai semminek; sem a nézetekből összeálló elkülönültségeknek, sem az egységgé válni igyekvő isteni erőknek. Nincs ebben semmi misztikus: csak olyanok ott a dolgok, amilyenek valójában.

Az elfogadás nem a bölcsesség netovábbja, nem kegy, nem eredmény, nem a beérkezettség jelzője, hanem az értelem legalsó foka, a megismerésre való esély, az Ösvényre lépés alapvető feltétele.

Ud 6.7 Szubhuti szútta – Szubhutiról

„Hallottam, hogy egy alkalommal az Áldott Szávatthi közelében, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Na, már most, az Áldottól nem messze, keresztezett lábakkal, egyenesen tartott testtel ült a Tiszteletreméltó Szubhuti összpontosított figyelemben, irányított gondolatoktól mentesen. Az Áldott szemügyre vette a nem messze, keresztezett lábakkal, egyenesen tartott testtel ülő, koncentrációban összpontosított, irányított gondolatoktól mentesen ülő Tiszteletreméltó Szubhutit.

Aztán, tudatában lévén ennek jelentőségével, ama eset kapcsán az Áldott kijelentette:

Kinek eszméi elpárologtak,
s bensőjével jó a kapcsolata,
túllép – nyom nélkül –
ama köteléken.
Az, ki a formátlant felfogja
legyőzvén a négy igát,
nem fog már újjászületni.”