Figyelve a világ történelmét, a mai kort, az ember által létrehozott és működtetett politikai, társadalmi létesítményeket a kezdetektől napjainkig, felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy az emberek ilyen mértékben képesek kötődni politikai áramlatok, eszmék, csoportok, klubok, vagy egy szakma, család, település, szellemi irányzat, vagy bármilyen közösség eszméjéhez, gondolataihoz? Miért ölik egymást szó szerint vagy szavakkal ideológiákért, amik az elemző tekintet előtt füstté válnak, üresek és súlytalanok? Miért viselkednek szellem nélküli lényként emberhez nem méltó gondolatok vagy akár nemes törekvések védelme során? Honnan ered a ragaszkodás olyan eszmékhez, melyek nem sajátjaik, melyeket tanultak, kaptak, és igazán sosem kutattak, melyek csak megtörténtek velük? Miért áldozzák életüket olyan dolgokért, melyeket valójában nem is értenek?

A válasz az emberi faj két alapvető tulajdonságában rejlik:

• a tudatot irányító mítoszok elfogadásában, és
• a mítoszok identitássá szilárdulásában.

Az embereknek szükségük van mítoszokra. Ez a sommás megállapítás súlyosabb következményeket hordoz, mint azt képzelnénk. Az emberek nem ostobák, nem azért festenek álmokat, és avatnak meséket életelvvé, mert képtelenek lennének meglátni a valóságot, hanem mert a léleknek a mítosz ugyanolyan táplálék, mint a testnek az étel: az életben maradáshoz szükséges, a lélek továbbéléséhez, egysége fenntartásához, a normális psziché fennmaradásához. A világ ugyanis egy rideg és értelmetlen hely, nem az emberre szabott, nem adja könnyen titkait, és főleg nem ad választ a két legfontosabb kérdésre:

• Ki vagyok én?
• Van-e értelme az életnek?

Az összes többi kérdés ebből a kettőből fakad. A kérdések hajtóereje a halálfélelem, és az embert körülvevő világ nyilvánvaló értelmetlensége, a létezés szembetűnő céltalansága. A lélek nem azért nem élhet e legfontosabb kérdésekre kapott válaszok nélkül, mert gyenge, hanem mert e válaszok a táplálékai, sőt, a lélek e válaszok megismerése céljából jött létre. Ezeknek a válaszoknak a kutatása hívta életre és emelte ki az állati lét ősködéből az ember lelkét. Az elmúlástól való félelem, és a körülötte lélektelenül, szenvtelenül, könyörület nélkül forgó világra való ráeszmélés kényszerítette a lét értelmét kereső útra, a válaszok hiánya pedig a mai napig szellemének mozgatója, fejlesztője.

Az emberiség fejlődésének hajnalán a hiedelmek, vallások kielégítették ezt a kíváncsiságot. A papság, sámánság a választ az égi szférákba utalta, és a dilemmát, szorongást elűzte, mert egy égi hatalom kezébe utalta az emberek sorsát. Az ember nem kapott választ, de hitte, hogy az létezik, csak nála nagyobb hatalmak megőrzik a titkot, és megnyugodhatott, hogy az állandóan keletkező, és folyton önmagába zuhanó világ nem értelmetlen, mert van olyan lény, olyan felsőbb hatalom, amelynek akarata és ereje, vagy akár szeszélye maga az ősi, mozgató ok. Az ok hátterének kutatása pedig nem az ember dolga, az ő feladata a mennyek megkérdőjelezhetetlen hatalmának szolgálata hittel, alázattal, türelemmel és áldozattal. Az égnek való adózás eredménye, hogy az ember megszabadult a válaszkeresés kínjától, és megfelelő viselkedés esetén elnyerhette a kegyelmet, az égiek védelmét.

De a felvilágosodás, az új kor tudománya elvetette a felelősség elhárításának ezt a módját. Kijelentettük, hogy Isten halott, a vallás szemfényvesztés. Félreértés ne essék, javarészt valóban az. A tudomány és az ész a maga módján megpróbált válaszokat adni az elveszett, megzavarodott emberiségnek, de hiába voltak világosak, mérhetőek és kritikusak önmagukkal szemben, hiába állták ki a racionalitás próbáját, adódott velük három probléma:

• Nyilvánvalóan korlátozottak. Határaik egyértelműek, alapjaik, axiómáik ingatagok, ezt nem is tagadják, sőt kijelentik, hogy a szellem mely kizárólagos területeit kutatják, és mely részeire nem terjednek ki. A vallásokkal ezen a téren nem vehetik fel a versenyt, mert azok lényege és fő üzenete pont a korlátlanság, az univerzalitás, a kijelentett bizonyosság, a megkérdőjelezhetetlenség. A vállalt és tapasztalt korlátosságuk bizalmatlanságot szült a tudományokkal szemben, és az emberben művelésük során eluralkodott a spirituális kielégületlenség érzése.
• A mítoszok biztonságot adnak. Ráadásul olyan elemi, ősi, zsigeri védettséget, ami legősibb rettegésünket, a halálfélelmet űzi el. Az ember hinni akar, biztonságot és végleges válaszokat szeretne, amit a tudomány nem ígér és nem vállal, vagy ha mégis, hát csúfosan elbukik, és hívei visszamenekülnek, akár a tudomány keretein belül is, a mítoszokhoz. Egy mítosz a hideg, üres, ellenséges űrt egy meleg, védelmező és befogadó otthonnak mutatja, ami a lelkünket, a létezésünket öleli át, és helyezi az időtlenbe, az örökbe, ahol nincs halál. Az észnek, a szellem fényének nem tudtuk megbocsátani, hogy bár világít, de közben fénye hideg, és a két legfontosabb kérdésre oly megnyugtató válaszokat adó mítoszokat akaratlanul is le kívánja rombolni. Egy ilyen fénynek egy rettegő lény nem fogja odaadni a mennyek kulcsát, a mítoszait.
• Az elitizmus, a szellem művelői közé való bekerülés nehézsége sem tett jót megítélésüknek. Senki nem képes elfogadni egy olyan választ, amit nem ért.

Az elitizmus volt a legkisebb probléma, mert a papság hatalma is vitán felül állt, magától értetődőnek tekintették az emberek. A tudomány esetében mégis gondot okoz, hogy egy nem mitikus, hanem teljesen racionális hatalom az emberek között képességeik alapján különbséget tesz. A kiszámíthatatlan sorsot vagy az isteni akaratot képes volt az emberi lélek megváltoztathatatlannak elfogadni, és jámbor beletörődéssel alávetnie magát, de a feje fölött, nélküle, és mégis róla szóló döntést elutasította, ha az embertársaitól eredt.

A szellemet leginkább korlátozottsága rombolta igazán, ez apasztotta legfőképp a belé vetett bizalmat, hiszen a korábbi menedékeket, Istent és a halál utáni birodalmakat korlátlannak hitték, és egy velünk együtt fejlődő, a határait kereső, azokkal küzdő hatalom nem adott elegendő biztonságérzetet.

Az ész fő bűnének az emberek szemében azonban a mítoszrombolás bizonyult. A mítoszok elragadása, kinevetése, sárba rántása elvette a lelkektől az alapvető táplálékukat, mely nélkül az ember elsorvad, és éppen embernek lenni szűnik meg.

Ugyanis, és itt lép be az emberi faj második alapvető tulajdonsága, mítoszainkat nem áll módunkban lecserélni, intellektuálisan átlátni, az értelem fényében megvizsgálni, nem vagyunk képesek ezt az éltető táplálékot másra cserélni. Ugyanis mítoszaink nem belőlünk erednek, nem a gondolataink, nem az érzéseink, hanem mi magunk vagyunk, egész lényünk, az identitásunk. Nem mi építettünk mítoszokat, hanem a káprázat, a mítosz épített és teremtett minket. A teremtő változtathat teremtményén, de fordítva nem lehetséges.

Az embernek ugyanis, mint arról már többször írtam, valójában nincs véleménye, csak a tudatában megfogalmazódott észlelésekre reagál, csak a saját tudatával, saját torzított tapasztalataival kommunikál. Ezért ezek a gondolatok, érzések, vélemények nem szüntethetők meg, nem változtathatók meg racionális módszerekkel, mert nem gondolatok, hanem maga az ember, az identitása, a lelke, saját húsa, veleje, önmaga. Nemcsak kívülről nincs hozzáférés az ész vagy a spiritualitás eszközeivel, nem csak a tapasztalat nem módosíthatja ezeket könnyedén, de maga az egyén is csak az éber tudatosság nemes eszközeivel képes hozzáférni saját identitásához, önmaga előtt is zárva van a viszonyulásoknak az a halmaza, amit önmagaként nevez meg. A tudatok egymással csak látszólag folytatnak értelmes kommunikációt, valójában az egyén által sem ismert saját, zárt identitása áll szemben egy másikkal. Sem valódi párbeszéd, sem valódi kapcsolat nem lehetséges így. A mítoszok az identitás felépítői, majd megtartói és támaszai, nem a tapasztalatok. A tapasztalatok megértéséhez azok nemes és tiszta megfigyelésére lenne szükség, de erre a szamszárában forgó ember általában nem alkalmas. A csoport, amelyhez az egyén tartozik, csak egy eszköz arra, hogy az ember vigaszt találjon a halálfélelem ellen, igazolja létét, és értelmet lásson a káoszban. Sajnos ez a legszentebb törekvéseinkre, érzéseinkre és gondolatainkra is igaz.

Hát, ez nem jó hír. Ha ennyi lenne az ember, eddig terjednének lehetőségei, azt mondanám, inkább merüljön el egy mítoszban, és hazudjon magának, mert az is jobb, mint a vigasztalan ég alatt szorongani. De szerencsére a Buddha felismerte a megoldást. Az ember problémája 2500 éve sem volt más, mint most, és amíg a faj ilyen formában létezik, addig ez nem lesz másképpen. A Buddha azt tanácsolta, hogy ülj le, és vizsgáld meg identitásod. Bontsd szét, figyeld meg a darabkákat is ítélkezés nélkül, éberen. Találd meg az önmagad darabkáit felépítő mítoszokat, és azok megfigyelésére is szánj időt. Ha eléggé érted már őket, maguktól szétfoszlanak.

És mit érsz el így? Választ kapsz, végső megnyugvást? Nem biztos, hiszen a buddhizmus is beleragadt az idők folyamán a szertartásosságba, hitbe, imákba, ezért dogmatikus válaszai nem biztos, hogy segítenek. De egy dolgot elérhetsz: a szabadságodat! És ezzel a szabadsággal felvértezve aztán lesz esélyed válaszokat találni, mert jelen állapotodban biztosan nem.