Mind követünk tévtanokat.

Erre két okunk van. Egyfelől nem vagyunk tévedhetetlenek, felkészültségünk hiányos, képességeink korlátozottak, ezért elhiszünk valótlanságokat, és követünk el butaságokat. Gyakorta lusták is vagyunk, és nem járunk utána annak, amit megvallunk. Másfelől, és ez a zsigeribb, alapvetőbb, ezért nehezebben kezelhető ok, félünk a haláltól. Ha elhisszük, ha nem, ha tudatában vagyunk, ha nem, minden gondolatunkat és cselekedetünket ez a mély, ősi érzés mozgatja, ez adja késztetéseinket. Ez az elemi rettegés emelt ki minket az állatvilágból, és fajunk minden gondolati és anyagi vívmányát a halál meghaladására, vagy legalább ideig-óráig való elkerülésére tett erőfeszítésünk inspirálta.

A Buddha tanácsa alapján egyszerű eldönteni, mi a tévtan. Újra csak a fókuszt kell messzire helyezni, egészen a végletekbe, a létező legvégső pontra, és megfigyelni, hogy elvisz-e oda egy tanítás. Ami megszabadít a dukkhától, ami jó az elején, jó a közepén és jó a végén, ami végleg elűzi a jajgatást és a kétségbeesést, az Dharma. A többi nem Dharma. Ez nem azt jelenti, hogy minden tévtan káros, sőt, hétköznapi és spirituális értelemben is sokat segíthetnek, de a végső megoldás szempontjából vizsgálva őket nem Dharmák. Így kell érteni, amikor tévtanról beszélünk. Persze azért ennél rosszabb a helyzet, mert sok tévtan kimondottan káros, melyek elkerüléséhez reméljünk a magunk számára elegendő bölcsességet.

Mindent a halálfélelem mozgat.

Az egész világ ingatag, illuzórikus, hamis és hazug, a haszon és a bírvágy mozgatja. Nem biztos, nem biztonságos, nem tartalmaz örök kapaszkodókat. Nem tragédia, de ez van. E tény elől van, aki visszavonul a belső világába, és saját környezetében próbál tiszta feltételeket teremteni, hogy ne féljen annyira az elmúlástól, van, aki viszont kivonul a zajba, és a mozgásban próbálja elrejteni magát küzdve, mert a tevékenység feledteti vele a halálfélelmét. Bárhogyan is döntünk, valamilyen eszmét, hitet, vagy csak megszokást, nemzeti, családi tradíciót, divatot, korszellemet mind követünk, ám e tanítások között igenis van értékkülönbség hosszútávú hasznosságuk és értelmük tekintetében. Bár lehet, hogy ez a vélemény is csak egy menekülés az elmúlás felettünk lebegő pallosa elől.

A halálfélelem ellen bármi lehet menedék.

Nemrég írtam a Szörnyeteg családja miatt harcoló „városlakókról”: „Mert ezek inkább megdöglenek, de nem engedik el, amit utálnak.” A hamis, de átmenetileg mégiscsak a biztonság képzetét nyújtó menedék sokféle módon elérhető. Van, aki a szeretetbe, vagyis a kapcsolódásba, az összeolvadásba merül, és ragaszkodik ahhoz, amihez vonzódik. De az összeolvadás félelmetes, az én elvesztésével fenyeget, ezért még a szeretetet választók is óvatosak, és védik különállásukat. Mások, és ők vannak többen, az ellenszenvre, a gyűlöletre építve a szétválasztásban és az elkülönülésben találják meg a menedéket, mert amíg tudják mi az, ami nem ők, addig felismerik és megtalálják magukat is a zűrzavaros létben, addig létezésük vitathatatlan, és kicselezve látják a halált.

A szeretet, vagy nevezzük inkább az elkülönültek közötti határok feloldódására tett erőfeszítésnek, azzal fenyeget, hogy az én a másik lényben, eszmében, jelenségben részben vagy egészben eltűnik, megszűnik. A Krisztus azt kérte, hogy teljesen add át magadat az istennek, hogy majd oda tudd magad adni teljesen a felebarátaidnak; nem olvashatjuk tőle, hogy azért egy kis darab ént tarts meg magadnak a biztonság kedvéért. A Buddha azt mondta, hogy az ént lásd át, és haladd meg, add át magad teljesen az Ösvénynek, és az éned nélkül eléred a végtelen szabadságot, a nirvánát; nem olvashatjuk tőle, hogy tartsd meg elkülönült valóságod egy darabját, és éld meg azt is. A szeretetben, a határok nélküli összeolvadásban az a fenyegető kockázat merül fel, hogy a feloldódás halált eredményez, mert az én elvész a közösben. Ettől még a legnagyobb szentek is visszariadtak, legalább részben, hát még a hétköznapi ember. Vágyunk a szeretetre, akarjuk a felénk áradó melegséget, a ránk figyelő barátokat, családtagokat, de azért nem adnánk oda magunkat igazán. Ez a kettő, a szeretet menedéke és önmagunk megőrzése kizárja egymást.

A másik út sokkal több reménnyel kecsegtet a halál elleni harcban. Minél inkább elkülönítem magam a világ bármely más jelenségétől, gondolatától, megnyilvánulásától, a többi élőtől, annál erősebben élhetem meg a különállásban az énemet, hiszen minél élesebb a határ az én és a nem-én között, előbbi annál világosabban felismerhető. Az emberek folyamatosan ítélnek, minősítenek, véleményt formálnak, megbélyegeznek, és a dolgokat, beleértve önmagukat is, minden ébren töltött pillanatukban viszonyítják és rendezik egymáshoz képest, így alakítva ki maguk körül a világot. Így épül fel az énünk, ez az életünk. A halálfélelem ebben a működési módban elcsitul, hiszen az ítélkező, viszonyító, másokról döntő ember bizonyosságot szerez arról, hogy létezik, és amíg ilyen módon működik, nem is halhat meg. Amíg van mihez viszonyítani magunkat, addig vagyunk, létezünk, mint viszonyítási alap. Állítom, hogy a három szenv közül sokkal többet tartózkodunk az ellenszenv, harag állapotában, mint a vágyó, vonzódó állapotban, és nem azért, mert rosszak lennénk. Szeretnénk pihenni, szabadulni ebből, de annyira működésünk és egészséges pszichénk alapja lett ez a megélés, hogy már nem tudunk kilépni belőle. Nem csak a harag ellenszenv-alapú, hanem minden pillanatunk, melyben elkülönülünk, és ennek az állapotnak a megmaradására törekszünk az énünk és minden más közötti különbség fenntartásával. Ez aztán két szélsőségben csapódik ki: az ellenszenv állapotában élő emberek vagy maguk alá rendelik valamely tulajdonságuk alapján a többieket, és e magasabb pozícióban élik meg létezésüket és halhatatlanságukat, vagy egy kiválasztott és tisztelt egyén, eszme alá rendelődnek önként és aléltan, hogy a tömegben, a csoportban, zajongva és buzgón kövessenek valamit, bármit, megmenekülve a csendtől, mely a halált idézi számukra. Végül mindkét esetben elkülönültséget és felsőbbrendűséget élnek át. De bármelyik utat is választjuk, ahhoz kell egy tanítás, ami ilyen elvárások esetén óhatatlanul csak egy tévtan lehet, hiszen bármely szenv fogságában lehetetlenné válik a dharmikus választás.

Az igazán megélt ellenszenv élet, az igazán beteljesedett vágy halál az én számára. Persze végül senki nem éli meg egyiket sem: igazán sem szeretni, sem eltávolodni nem merünk. A langyos középszerben vágyunk egyszerre az életünkre és az isteni beteljesedésre. És ez az állapotunk rendkívül termékeny táptalaj a tévtanok számára. Ha már nemes szellemi utat nem tudunk, és nem is akarunk követni, félve annak valódi eredményétől, akkor kapóra jön egy alantas, de egyszerű, olcsó ostobaság, ami megteremti a szellemi fejlődés illúzióját, de igazán nem kötelez semmire. Ebben a ma emberét megerősíti a pszichológia, a jólét, a szabadság látszata, a világ hálózatai, a demokráciának tűnő új rabszolgaság, a szellem pluralizálódásával együtt járó hanyatlás, amik nemes formái valaha az egyént gyógyítani, táplálni, javítani indultak, de mostanra már csak a talmi ego fényezésére és aládúcolására szolgálnak. A megerősödött, stabil, követett tévtanában hívő ember felmentést nyer a változás, és a halállal való szembenézés kényszere alól.

Mindenki valamilyen menedék felé tart, és ezt az akaratot a halálfélelem mozgatja. A menedék pedig vagy egy értelmes, nemes tan, ami használható a dukkha enyhítésére és a szabadság elérésére, vagy pedig egy nyomorult tévtan, ami hazugságával átmeneti enyhülést ad, de megoldást nem. Mivel a halálfélelem, mint ok közös, ezért senki nem vethet a másik szemére semmit: olyan tanítást, kivezető utat, vigaszt találunk, ami képességeinkből, helyzetünkből, lehetőségeinkből következik. Csak a vélt megoldásban, a választott menedékekben különbözünk, a rettegésben társak vagyunk.

A halál és a menekülés azonban nem értelmetlen. A haláltól való félelem nélkül nem lennének értékek, szépség és értelem. A menekülők fájdalma és félelme költészetet, tudományt, filozófiákat és vallásokat hív életre, és bizony könyörületes tévtanokat is, mint megannyi kétségbeesett próbálkozást az élet értelmének megtalálására és a halál elkerülésére. Legyetek üdvözölve hát, rozoga tévtanok, és légy üdvözölve hát, halálfélelem, te mélysötét rettegés, mert teremtő istene vagy minden jónak ebben az üres, elhagyott, értelmetlen létezésben!