95. A nézetek és az ész unalma

Az ember sokszor hiszi, hogy egy elméletet, hitet, bármely rejtély megfejtését, akár magát a kérdést elő lehet rántani a semmiből. Ebből következően hiszi, hogy a megvilágosodás vagy üdvözülés után, mivel lefoszlott róla minden bűn, esetlegesség és függés, tiszta, üres, kötöttség-mentes állapotában majd felépítheti valós ön-tudatát a semmiből, az üresből. Vagy hiszi, ha istenfélő, hogy az üres és teljesen megtisztított lelke felemelkedik az égbe, befogadja a numinózum csodáját, és szemtől szembe látja az Istent, nem tükör által homályosan. Persze eközben megőrzi énségét, éntudatát, hiszen valaminek mégiscsak érzékelnie kell új, szent, tiszta minőségét.

Ezért hiszi, hogy az elme tiszta lapként is működhet, és alapfeltevések, egy már kész, vázként funkcionáló rendszer nélkül is lehetséges építkezni és eredményre jutni. De sajnos nem lehetséges. Rengeteg erőfeszítést tettek ilyen kísérletekbe, de nem lehetett eredménye, mert már a kísérlet első lépése, a cél megfogalmazása is igényelt kész rendszereket a tudatban, pl. jeleket, nyelvet, és az ezekhez kapcsolódó fogalmakat. Igényelte ezek kapcsolatát, egymásra hatását, és ezeknek a tudat általi értelmezését, jelölését, a kapcsolatok feltérképezését. Alapelvek megléte, és azok tudat általi elfogadása, a tudatosság szintje fölé való emelése szükséges minden működéshez. Az alapvető rendszerek és elvek már a biológiai felépítésünkben, nyelvi készletünkben ott vannak, működnek a világgal és a környezettel fenntartott kapcsolatainkban, sőt a tudatosságunk, az éntudatunk már maga a rendszer.

Az élő rendszerek, gondolatok, az élőlények által épített környezet (a falevél erezetétől és a hangyabolytól az emberi társadalmakig) sokszínűsége annak köszönhető, hogy az alapvető rendszerek nem teljesen determinálják a belőlük és működésükből származó következményt, hanem lehetővé teszik, ha erősen korlátozottan is, a változatosságot. Persze ha egy komplett rendszert, nevezetesen a Földünket, egy idegen kultúra szemügyre veszi, látni fogja, hogy ez a változatosság mérsékelten heterogén, alapjaiban egyhangú, mert véges számú panelből építkezik. Mert mit ér a kombinációk nagy számából következő, végtelennek tűnő számú következmény, ha az alapok alapvetően egysíkúak. A létrejött kombinációk halmaza egy új, bonyolult, de esetleges rendszer, valamiféle kultúra, abban az értelemben, hogy képződmény, alkotás. Az alkotás lehet tudattalan, mint egy hangyaboly, vagy tudatos, mint egy emberi közösség, egy eszmerendszer, egy vallás. Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet tudatosnak nevezni az emberi alkotásokat, ha azok eredete determinált, biológiai, környezeti feltételek által kötött, így a szellemi mű hajtása a sárból fakad. Minden létrejött (vagy alkotott, de az előzőekből következően az is tulajdonképpen létrejött, azaz képződött) kultúra vagy képződmény egy kis külön világ, egy ellenvilág, ahová el lehet bújni, és amit a közönyös, javarészt ismeretlen valódi világ békén hagy, mert közömbös számára. Az ellenvilág lakói, lényei, legyen az mikrovilág vagy tágabb hely, aztán harcot folytatnak a külső világgal, saját teremtőjükkel, részben mert a fennmaradás érdekében kénytelenek, részben mert ez szükséges önmeghatározásukhoz, identitásuk fenntartásához. Egy burok veszi körül az összes ilyen kicsiny és nagy képződött rendszert, elmét, tudatot, mely igyekszik a környezetével való reakciók során, vagy inkább azok ellenére fenntartani állandóságát, és öröknek kíván maradni. Persze sikertelenül.

Az élet és a létezők működése által létrehozott kultúrák (ideértve szintén egy falevelet, egy baktériumpopulációt és az emberi társadalmakat) egyszerre szükségszerűek és véletlenszerűek. Ha az alapvető rendszerek léteznek, tehát a világ létezik és valamilyen, akkor szükségszerűen létrejön a tudat, legalább homályos, öntudat nélküli formájában, és abból, ha elegendő az idő, kifejlődik az én-tudat, homályosan, mint egy állatban, vagy kevésbé ködösen, mint az emberben. Ugyanakkor véletlenszerűek is, mert a determinisztikus alapok nyújtotta határokon belül bármilyenek lehetnek. Ez az én-tudat az, ami a Buddha szerint a legnagyobb gát, mert a legnagyobb tévedés, és ennek meghaladása által lesz lehetőségünk az én-tudat mentes ön-tudatra. Kérdés, hogy az ön-tudat képes lehet-e meghaladni valaha is saját alapjait? Másképpen: a szemlélő tudat a szemlélő meghaladása után képes-e önlényegét szemlélni? A tudatban fészkelő Figyelő, miután lelepleződött és félreállt, nem csak egy mögötte álló másik Figyelőnek adja-e át a terepet? És így tovább…

Az önmagát meghaladott buddha, elérve az alapvető szerkezethez, képes lehet-e meghaladni saját alapjait, és ha igen, nevezhető-e ezek után még buddhának, vagy leginkább, nevezhető-e még bárminek? A név és a forma felbontása gyerekjátéknak tűnik a név és a forma alapjainak felbontásához képest.

Nem keserítenélek tovább, kedves Olvasóm, mert szerencsére még nem ez a gondunk. Ráadásul, mint minden tetszetős elmejáték, ez is dögunalom. Egyelőre legalább az Ösvényen kellene biztos lábbal haladnunk, a fenti kérdések még ráérnek. Embert még nem vezetett el sehová, lelket még nem váltott meg filozófia, szenvedőt még nem rántott ki a pokolból soha az ész világossága. Abban bízom, hogy ez az egész problémakör, és úgy általában az okoskodás, a nézetek erdejében való eltévedés mind eltűnik és nevetségessége válik a megvilágosodással. Mi másban bízhatnék? De akkor miért gondolkodom ilyesmiken, miért írtam le mindezt? Nem tudom. Talán csak szeretem a paradoxonokat, talán csak ezzel a spirituális szorongással is szembe kellett néznem, talán én is eltévedtem, mindenesetre tudom, hogy minden ilyen eszmefuttatás felesleges és nevetséges. Talán, és ez lenne a lényeg, mutatni akartam egy rossz példát arra, hogy bölcs szemlélődés és meditálás helyett hogyan lehet elfecsérelni egy életet a semmiért. Elmélkedés helyett szemlélődés – ez a legtöbb, amit tehetünk magunkért.