Minden vallás ígéri, legyen az ősi, animális, szellemhívő, vagy fejlett, individuális, egy istennel kapcsolatot kereső, hogy a híveket, gyakorlókat, valamilyen szertartás keretében, vagy hit által, esetleg belátás, megismerés következtében megtisztítja. A megközelítési módok változatosak, a módszer szintúgy, de minden vallás fejlődést kínál, az én nemesítését, jobbítását, felemelését. Többször írtam, hogy a buddhizmus ebből a szempontból is más, mert az ént meghaladni invitál, de míg az erre való lehetőséget a gyakorló nem teremti meg magában, addig kénytelen az énnel foglalkozni, határait kitolni, és erkölcseit, nézeteit jobbá tenni.

A megtisztulás, akárhogyan is nézzük, és valamiféle belátással a hátterünkben akármennyire értelmetlennek is tűnik, mégiscsak a rossz kiűzését, a tudatunkból való kitakarítását jelenti, bár már tudjuk, hogy az objektív „rossz” csak káprázat. De el kell kezdeni valahol, ezért a tudatunkat, mint edényt, alkalmassá kell tennünk a tudás befogadására. Ehhez takarítanunk kell benne, és ellenérzéseinket félretéve meg kell neveznünk benne a jót és a rosszat, el kell különítenünk őket, és a rosszat, mint a szemetet ki kell dobnunk belőle.

És itt lehet elkövetni egy óriási hibát. Amikor tisztítjuk magunkat, jógával, imával, meditációval, vallási gyakorlatokkal, és kivetjük magunkból a rosszat, akkor az nem változott meg, mocskos maradt. Szó sincs tisztításról, csak kívülre helyeztük. Kitoljuk magunkból a rosszat, és helyére befogadjuk a jót. Ez szép dolog, rendben is van, de fontos tudni, hogy a világban nem változott meg a rossz és a jó mennyisége. Mint amikor a lakásban kitakarítunk, és az összegyűlt szemetet kidobjuk, a bennünk lévő szemetet is csak kívülre rakjuk ilyenkor. De attól az a szemét még megmarad szemétnek, nem lett tisztább, csak már nem a mi lakásunkat, testünket, tudatunkat terheli, hanem másokét, közös tereinket, közös tudatunkat. A világban az a kosz megmaradt. Nem lett megtisztítva, csak kidobva, elfelejtve, és mi elfordíthatjuk tőle a fejünket, mint egy bűzös hulladék halomtól. Mi nem látjuk, és onnantól másé vagy a közösség gondja. Csak hát a közösség része vagyunk mi is.

Könnyű észrevenni a párhuzamot ebből a szempontból a bolygó és a saját tudatunk között. A Föld élővilága tökéletes rendszerré fejlődött az évmilliárdok alatt: az egyik lény hulladékából élt a másik és viszont. Ami az egyiknek méreg, a másiknak táplálék, ezért a rendszer hulladék nélkül, zártan és önfenntartóan tudott működni. Ám az ember elkülönült a világtól, intellektusa kiemelte onnan, és a szemete felszaporodott, feldolgozhatatlanná vált. Elkülönültségünk miatt hulladékaink, a számunkra szükségtelen dolgok már nem kellenek más lényeknek, nem tudnak vele mit kezdeni, ezért először csak szemétté, majd méreggé váltak. Egy darabig találtunk helyet környezetünkben elrejteni ezt, de aztán túl sok lett belőle, és már számunkra is méreggé vált. Eltemet minket, és lassan megöl saját mocskunk. Így van ez tudatunkkal is. Amíg a bolygó rendszeréhez tartoztunk, tudatunk salakja nem ártott közösségeinknek, képesek voltunk feldolgozni azt. De aztán okosabbá tettük magunkat, és gondolataink, érzelmeink és főleg tetteink emészthetetlen maradékát kiokádtuk magunk köré. Egy darabig kezelhető volt, de most úgy tűnik, hogy társadalmaink problémái annyira bonyolultak lettek, hogy nem látjuk át többé, kibogozhatatlanok, és ha hozzájuk nyúlunk, akkor egynek a megjavítása több másikat tovább súlyosbít.

És a szemét csak gyűlik. Az egyéni tudatok kitakarításával képződnek tiszta helyek, egy-egy emberben, tudatban, de közben keletkeznek hatalmas szemétlerakók, ahol a közös mocskunk gyűlik.

Ez nem a jó módszer. A jó módszer, barátom, nagyon nehéz. A jó módszer a szenteké, de ha nem vagy az, akkor se add fel. A benned lévő szemetet ne dobd ki. Ne kívülre told a saját mocskodat, hogy mások kerülgessék, hanem tisztítsd meg még magadban, a tudatodban, tedd szentté, és akkor már kirakhatod, ami neked nem kell. Úgy másnak is használni fog. Ha benned rend lesz és tisztaság, akkor körülötted is magától kialakul a rend és a béke. Csak így megy. Erőlködve, fogcsikorgatva, dühből, akaratból még nem épült nemes dolog, csak ideig-óráig tisztának tűnő, de a mélyben szennyesen fortyogó látszat. Aztán ezek összedőlnek. A tisztulás belülről halad kifelé.

Meditálj és küzdj, mosolyogva, bátran, békével. A tudatodat tisztítsd, és ne engedd ki a benne talált szemetet, de ne is temesd magadba, mert a mélyben munkálkodni fog ellened. Szelíden bánj vele, tiszteld meg, bármilyen undorítónak találod, és vele együtt, segítve őt nemesedj. Megtisztított szemetedet aztán már kiengedheted a világba, a többi érző lény közé, használni és a fényt terjeszteni a sötétség helyett.