Az előzőekben tárgyaltuk, hogy a tudatosság, mint önállóság, valóság, egyediség, okság nem létezik. A késztetések és a létező világra adott ösztönös, öntudatlan válaszok, akár a bőrreflex a földigiliszta esetében, megelőzik a tudatosságot. A tudatosság a tudattalan reakciókat követi, sőt, azok terméke, egy következő, szükségszerű lépés a törzsfejlődésben, az erőforrásokért való versenyben. A tudatosság teljesen önállótlan, csak követi a tudattalan reakciók parancsait, megy az események után. Kijelenthetjük, hogy nincs tudatos akarat. Persze idővel az emberben végtelenül kifinomult lett ez a tudatosság, de még mindig a neolitikumban kifejlődött aggyal rendelkezünk, ami a modern, intellektuális és magasabbrendű érzelmeket imitáló világban próbál helytállni. A történéseket nem a tudatosság teremti, de a végtelen kifinomultsága ezt az illúziót kelti, pedig csak nagyszámú, de ha jobban megnézzük, korlátozott változatossággal reagál az ingerekre. Ahogyan a testi ingerekre testi választ ad, úgy a magasabbrendű szellemi ingerekre intellektuális válaszokat, a bonyolult társadalmi kapcsolatokra magasabbrendű érzelmi válaszokat ad, de ennek oka nem egy szellemi vágy, vagy lelki késztetés, hanem a földigiliszta vágya a túlélésre és a szaporodásra. A világ felől érkező ingerek ugyanazok, a fejlett elme válasza pedig szintén ugyanaz, mint több millió éve, de az evolúciós fejlődésnek és a bolygón már megnyert evolúciós háborúnak hála sokkal kifinomultabb formába csomagolva. A késztetések is a tudattal együtt finomodtak, de az ember valódi vágya még mindig a túlélés és a szaporodás, csak nemesebb köntösben: a gondolkodás, a következtetés, az elvont szemlélődés, a másokon való segítés vágya is megjelent az evolúció repertoárjában.

Paradox, de a szándékos tenni akarás, tehát a tervezés is már a döntés után következik, mert a döntést az ösztönös erők már meghozták, mire a tudat utólag megmagyarázza önmagának. A mentális folyamatok, az eleve meghozott döntések késve kerülnek az önmagára rálátó, önreflexív felszínre, az „én” látóterébe, és olybá tűnnek, mintha az értelem segítségével akkor és ott döntést hoznának. De a döntés korábban már megszületett, és a tudatosságnak, az „énnek”, vagy hívjuk inkább önreflektív személyiségnek már csak az a dolga, hogy a döntést igazolja, a meglévő keretek közé, a már fennálló narratívába illessze, és tudatos, tervezett cselekvésnek tüntesse fel, elsősorban önmaga számára. E csalás nélkül ezen a fejlett evolúciós szinten nem működhetnénk, mert a személyiség tönkremenne annak tudatában, hogy szerepe tetszőleges, éntudata üres, feladata pedig a látszat ellenére a nyers és ősi célok szolgálata továbbra is, bármit is hitt önmagáról. Sőt, paradox módon e csalás nélkül a magasabbrendű személyiség ki sem fejlődik, mert az önmagával meghasonlott faj evolúciós zsákutcába került és kihalt volna.

Az alacsonyabb rendű tudatosság tehát továbbra is reagál a világra, a magasabb tudatosság pedig ezt egyszerűen tudomásul veszi. Ám ez már nem elégítené ki az ember önképét és a bonyolulttáé vált elmét, ezért a tudat a tudomásulvétellel egy időben elhiteti önmagával, hogy tudatos, önálló, felelős és szabad döntést hozott. Ez a tudatosítási folyamat azonban nincs ingyen: csak akkor vagyunk képesek a csalást elhinni, ha tudatos, önálló, felelős és szabad lénynek, azaz „énnek” tartjuk magunkat, tehát az ösztön működését tudatosságnak mímelő folyamat mellékesen megteremti az „én” képzetét.

Tehát a tudatosság egy ösztön csak, de rendkívül fejlett ösztön, de végül is csak egy átverés, aminek célja, hogy a már meghozott döntésnek és elvégzett tevékenységnek büszkén a szándékosság és átgondoltság látszatát adja, mintha a szándék és a tett tudatos lett volna. Miért?  Mert ha a döntés, és következménye, a tett szándékos, akkor az egyén tudatos, van énje, van lelke, van sorsa, és legfőképpen van értelme a létezésének, tehát: értékes és nem hal meg végleg, tovább él más formában, magasabb erők figyelnek rá, mert túl értékes elveszni. Csak aki „ént” talál bent, az találhat istent kint.

De persze a csalás sosem tökéletes, ezért végig kísért minket a dukkha. Hol a világot érezzük kizökkentnek, hol csak egyszerűen szenvedünk. A Magasztos ismerte a dukkhát, és tanította: a dukkha, mint szenvedés-élmény nem önmagából a kizökkentség tényéből ered, hanem a nemtudásból (avidja), minden buddhai gondolat alapjából. A dukkha pontosan azért szenvedés, mert nem tudunk a dukkháról, nem tudjuk, hogy minden vágyunk, szomjunk, késztetésünk dukkha. Ha ezt tudnánk, a dukkha csak kizökkentség lenne, természetes, a világ gondjai javítgatható, de meg nem oldható problémák maradnának, amik rajtunk kívül állnak, és igazából semmi komoly baj nincs velük. A dukkha végül szenvedést okoz az embereknek, mert nem akarják tudomásul venni, nem akarják tudni, hogy a dukkha gyémánttörvény a szamszárában, ezért újra és újra meglepi őket, hogy a lét amúgy semleges, nem-tökéletes természete fájdalmas és tökéletlen azoknak, akik ragaszkodnak az énhez és a tökéletesség illúziójához. Egy állat nem éli meg a létezést dukkhaként, mert a kínt, fájdalmat ugyan érzi, de nincsenek elvárásai a létezés irányába, nem csüng rajta, nem kötődik, csak tudattalanul megéli. A pillanatban él, és ez az oka annak is, hogy az állatok képtelenek a megvilágosodásra. Ők is foglyok, csak nem tudnak róla. Mi fejlett tudatúak vagyunk, ismerjük az igazságot, de elnyomjuk; a mi nemtudásunk ezért rombol. Mi a dukkha és a nemtudás, így a szamszára látomásának, ők a pillanatnak és a tudatlanságnak a foglyai.

Az emberi tudatosság tehát evolúciós termék, és nem keverendő össze a tudattal, a mindent átfogó létezéssel és Vansággal. Hasznos eszköz a szamszárában, a nirvánában azonban akadály. Nem legyőzendő, hanem felismerendő, mert egyfelől szabadságot ad, ám másfelől éppen ő a rabtartónk.