A buddhizmus théraváda ösvényén nem a hirtelen megvilágosodást tanították, és jól tették. A megvilágosodás nem érkezhet villámcsapásszerűen, előzmények nélkül. Még ha így is látszik, azt bizonyosan rengeteg munka és előkészület előzte meg. Az elmélyedés elérése is ilyen, tehát fokozatos, és nem lehetséges vipassaná állapotba kerülni a megelőző fokozatok végigjárása nélkül. Ebből is látszik, hogy az elmélyedés az egyhegyűség technikáihoz tartozik, és a tökéletes samatha állapotának elérése a célja. Nem túlzás azt állítani, hogy aki az elmélyedés legtisztább szintjeit szeretné elérni, az csatába indul, és harcossá kell válnia. Egy zen hasonlat szerint ilyenkor a szerzetes egy tigrisen lovagol. A tigris a szerzetes tudatát jelképezi: amíg a fenevadat uralja, az szállítja őt célja felé, de elég egyetlen megingás, a gyengeség legkisebb jele, és a tigris szétszaggatja.

Tehát, mint korábban tárgyaltuk, a gyakorló kiválasztja, vagy tanítójától megkapja meditációs tárgyát, és a megfelelő testhelyzetben, lélegzetét elnyugtatva, a tárgy típusától függően azt szó szerint vagy képzeletben maga elé helyezi, és meditációba kezd. Figyelmét a tárgyra összpontosítja, és igyekszik éberen rajta tartani. Ha tudata elkalandozik, ezt észreveszi, szelíden visszatereli, majd csüggedés nélkül, ellazultan folytatja a gyakorlást. Teszi ezt kitartóan, szilárdan, a hét megvilágosodási tényezőt szem előtt tartva. Ezt a kezdeti szakaszt előkészítő elmélyedésnek, a tárgyat pedig előkészítő jelnek nevezik.

Ha az izgatottság lecsillapodott, a tudat már nem erőlködve meditál, akkor a gyakorló új kihívás elé kerül: megjelenik az öt akadály. Felmerülnek az elmében, de birtokba akarják venni a testet is, mindkettőt ki akarják zökkenteni az összpontosításból. Enyhe vagy erős vágyak ébrednek étel, tevékenység, bármilyen hétköznapi, megszokott vágytárgy irányába, vagy harag merül fel a gyakorlás iránt, a külvilág zajai felé, szorongás, aggodalom vagy kétely jelentkezik. Lehet bármi, de a kis-tudat igyekszik a meditációs tárgyról eltéríteni a gyakorlót. Néha ezek fegyelemmel legyőzhetők, de időnként meditációs tárgyat kell váltani, és egy olyannal foglalkozni, ami a felmerült akadály ellen hat.

Ha ezen sikeresen túllendül, és tovább halad az elmélyedés útján, akkor erőfeszítése mozgásba hoz öt mentális tényezőt, amik a továbbiakban segítségére lesznek. Az öt tényező a hétköznapokban is jelen van, de ott szétszórva, erős, nemes cél és akarat hiányában nemtelen célokra irányulva, a nyugtalanságot fokozva működnek. Mindegyik egy akadályt semlegesít. Az öt elmélyedési tényező a következő:

1. A tudat kezdeti odafordulása: A tárgy felé fordítja a figyelmet, belekényszeríti a tárgyba. Ilyenkor ez még gyakorta erőlködéssel jár, a tudat megfeszítésével, mivel a gyakorló még nem tart ott, hogy tudata valóban kizökkenthetetlenül összpontosítható legyen. A harcos itt még erőt és megedzett akaratot használ. A tompaság és kábaság akadályát oszlatja el, mert a tudatot felemeli a tárgyhoz.
2. A tudat tartós odafordulása: A nemes akarat már a tárgyra tapasztotta a figyelmet, kizárta a zavaró tényezőket, szembefordult az akadályokkal. Most már a figyelem nem kalandozik el annyira, hogy zavarja a gyakorlást. A kétely akadályát oszlatja el, mert a gyakorló már nem bizonytalan a tárgyában.
3. Elragadtatás: Gyönyörűség és öröm, mert kialakult a tárgy iránti élvezetteli érdeklődés. Ez még karmikus folyamat, de sokan összekeverik valamiféle megvilágosodás-élménnyel, pedig távol áll tőle. Ez az állapot még az érzékek öröme, a megfeszített akarat eredményének mentális jutalma. Fontos, hogy ne ragadjunk le itt, bár csábító, mert kellemes és nyugodt érzés. A rosszakarat akadályát oszlatja el minden létezővel szemben.
4. Boldogság: Hasonlít az elragadtatáshoz, de nem ugyanaz. Az elragadtatás állapotában megérezzük az összpontosítás sikerét, és ízelítőt kapunk az ezzel járó jó érzésből, a boldogság állapotában pedig megérkezünk, és gátlás nélkül élvezzük az elmélyedés kezdeti gyümölcseit, a nyugalmat és átmeneti gondtalanságot. A nyugtalanság és aggodalmaskodás akadályát oszlatja el természete szerint. Nagyon könnyű ebbe a tényezőbe beleragadni, felhagyni a harccal, ezért különös éberséget igényel, hogy tovább lépjünk az utolsó, ötödik tényezőre, ami az
5. Egyhegyűség: A tárgyra összpontosítja és egységesíti a tudatot, tökéletesen, ki nem zökkenthetően. A vágy akadályát oszlatja el, mert megszünteti a vonzódást a tárgy, és a tárgyon kívüli jelenségek felé.

Az akadályokat még nem győztük le, de semlegesítettük, és kiküszöböltük zavaró hatásukat.

A tudatunkkal elértünk egy szintet, amiről tovább haladhatunk a még mélyebb elmélyülések felé. A tudatunk átalakult, ezért a tárgy oldalán is változások következnek be. Az elmélyedés eredeti tárgya, amit eddig használt, az „előkészítő jel”, de durva, érzéki, mármint érzékkel felfogható. Az elmélyülés fokozódásával az eredeti tárgy felidéz egy másikat, amit „tanuló jelnek” neveznek, és ez az eredeti tárgy szellemi jele, melyet a tudatnak képesnek kell ugyanolyan tisztán maga elé idézni, mint az eredetit. A tanuló jel megjelenésével a gyakorló elhagyja az előkészítő jelet. Egy idő után a tanuló jel is elmarad, és felbukkan a „hasonmás jel”, ami egy ragyogó, minden részletében felismert, letisztult mentális kép. Mikor a hasonmás jel megjelenik, az öt elmélyedési tényező végleg elnyomja az öt akadályt, és a tudat belép a „közeledési elmélyedésbe”, ami már a teljes elmélyedés előtti utolsó állapot. A gyakorló tökéletes elmélyülésre irányuló erőfeszítései még nem értek véget.

További gyakorlással az elmélyedési tényezők megerősödnek, és a tudatot eljuttatják a teljes elmélyedésbe. A hasonmás jel itt is felbukkan, mint tiszta mentális kép. A különbség a közeledési és teljes elmélyülés között az úgynevezett „dzshána” tényezőkben van. Ezek már a közeledési elmélyedésben is jelen vannak, de még nem elég erősek, mert a teljes elmélyedésben bontakoznak ki. A közeledési elmélyedésben még akadoznak, vissza-vissza zuhannak, de a teljes elmélyedésben megszilárdulnak.

Elértünk a teljes elmélyüléshez. Azt hinnénk, hogy a szamádhi felé tett lépéseink itt befejeződnek, és végeztünk, már csak élveznünk kell munkánk gyümölcseit, de ez koránt sincs így. A teljes elmélyülés az alapja, a lehetősége annak, hogy alámerüljünk azokba a tartományokba, melyeket már nehéz szavakkal leírni, még annak is, aki tapasztalta. Ne feledjük, hogy célunk végig nem az elmélyedés elérése, hanem a pillanatban, a jelenben, a középben való tartózkodás lehetőségének megteremtése. A dzshána, és az azt követő állapotok elérésének célja, hogy a gyakorló betekintést nyerjen az állandótlanság, a szenvedés és az éntelenség természetébe, és lehetősége legyen a vipassaná, a teljes belátás állapotának előidézésére és állandósítására.

A következő bejegyzésben tovább szállunk lefelé, vagy éppen tovább emelkedünk felfelé az elmélyedésben, és megvizsgáljuk, meddig juthatunk.