A mindenség az ember kiterjesztett testévé és tudatává vált. Az ember képességei a világból származtak, és halála után oda is szálltak vissza. Látása a Nappal, hallása a térrel, beszéde a tűzzel, lélegzete a széllel, szíve az űrrel, teste a földdel, vére a vízzel egyesült. Szelleme még tovább transzformálódott, gondolatai manifesztálódtak, szavai teremtettek, érzései világokat rengettek meg. Istenek harcoltak érte, áskálódtak, szövetkeztek érdekében vagy éppen ellene, világteremtő erők vették figyelembe érdekeit, élőlények és élettelen jelenségek respektálták vágyait. Az ember egyetemessé, a világ pedig emberivé formálódott. A halandó ember magához mért mindent, szemlélete antropomorf volt.

Az ősi ember hétköznapjait istenek, szellemlények, démonok, segítő és ártó erők lepték el, és ezek tettei, valamint az emberekkel való csatái, szövetségei irányították a földet és a kozmoszt. Aki hatalmat szerzett felettük, az a kozmosz egy része felett is befolyással bírt, ezért a segítő szellemi erőket megigézhette, az ártókat távol tarthatta. A hatalom megszerzésének eszközei a szertartások voltak, a mágia, valamint az áldozatok. A szellemvilág és az ember között üzletek köttettek: az áldozatért cserébe kérhetett. Egyre fontosabbá vált az áldozat bemutatásának módja, a rituálé pontossága, ezzel együtt értékelődtek fel azok a személyek, akik képesek voltak a szertartásokat a szellemvilág igényei szerint bemutatni. Egyszerre vált megkerülhetetlen kényszerré, elemi érdekké a szellemi hatalmak megnevezése, egymástól való elkülönítése, vágyaik kifürkészése, tovább a közöttük lévő kapcsolatok felderítése. Aki ezeket ismerte előnyre tett szert.

Kialakult az égi és ég alatti erők panteonja. Megtalálták a helyüket a helyi szellemek, a kisebb istenségek, a démonok, mind erejüktől függően, és óhatatlanul megnevezték az erősebb isteneket. Az ember a saját, mágikus erői helyett egyre inkább az istenségekre figyelt, és nagyobb tisztelettel bánt a nála nagyobb hatalmakkal szót értő társaival. A rítusok során a kölcsönös előnyök megtalálása mellett nagyobb hangsúlyt helyezett az istenek általános szolgálatára, és az egyenrangú státuszt feladva az ember maga fölé emelt egyes szellemi erőket, melyek többé már nem álltak az ember ellenőrzése alatt. A mágiával eredetileg az individualitáson kívül álló erőkkel szövetkezni akart, kiterjeszkedni, asszimilálódni, biztonságot találni, de eddigre már, feladva korábbi rangját, csak szolgált és kért. A korábbi merész hódító félni kezdett, bár még nem csúszott a porban istenei előtt, még a maga képmására teremtette őket, de már nem hitte, hogy a kozmikus valóságot egyedül ő irányítja. A teremtésre képtelen szellem, a rettegő tömeg változtatja a vallást, mely eredetileg a belső gazdagság megnyilvánulása, a félelem és a lelki szegénység termékévé, ám ekkor még az ember hitte, hogy van befolyása. A vallás ugyanis nem babona és rítus, hanem a kutató szellem bátor alkotása, és az ember ebben az állapotában még úgy érezte, hogy szerepe van a teremtésben.

Amikor azonban kialakult a panteon, és az isteneknek neve valamint ehhez rendelt szerepe lett, amikor a pap már elszakadt a néptől, akkor az ember magára maradt. Már meggyengült élő és érzett, természetes kapcsolata az éggel. A rítus részben szertartássá silányult, már nem lelkéből fakadt, mely lélek korábban a világ része volt, és a világ pedig lelkének része. Az áldozat üzlet lett közte, és az égi, földi hatalmak között, és ha meg akarta élni saját spiritualitását, a kicsi, helyi szellemlényekhez fordult: a füvek tündéreihez, a fák manóihoz, démonokhoz, elhalt őseihez, a vizek lelkeihez. Közben egyre inkább rettegve teljesítette kötelességeit a papság és a kialakuló társadalmak meghatározó istenei felé, akikkel kapcsolatban már csak a tisztelet és a félelem maradt meg számára. A legősibb védák még ritmusok és énekek voltak, melyek a belső tapasztalásokat fejezték ki, és a természet dicsőítésére születettek. Felszabadították a lelket a könyörtelen világ ridegségével szemben, értelmet és melegséget idéztek meg az üres és félelmetes értelmetlenségben, segítettek átélni az örömöt és a fájdalmat a felfoghatatlannal szemben érzett félelem nyomásától a szertartás idejére függetlenedve. Ám az új énekek már nem az emberért szóltak, hanem az általa teremtett istenekért, az ember pedig elidegenedve csodálkozott rá saját művére, az egyéniséggel rendelkező, elkülönült létezőkre, közöttük pedig önmagára.

Az ember kivonult a panteonból, és elfoglalta a helyét a föld felett, de az ég alatt. Továbbra is úgy tapasztalta, hogy a világ miatta teremtetett, miatta forog tengelye körül, de már látta, hogy a világ erőivel nincs közvetlen közössége: az isten nem ő, a szellemvilág lényei tőle függetlenek. Magára nézett, és meglátta a szenvedő, esendő, elkülönült lényt. Megtalálta a világban a nem-ént, és ezzel egy időben önmagában az ént, aki a rideg, óriási világban magára maradt. Amikor az istent jelölő szó megszületett, a hatalom fölötte mindenhatóvá terebélyesedett, és a világ szétszakadt istenire és nem istenire. A maga énjét felismerte, és a nem-isteniben találta meg; a világ számtalan függésben álló, idegen részre hullott szét.